Az Index fórum Kinizsi Százas topikjában találtam
Em. Rescue beszámolóját a 2011-es Kinizsi Százasról (az én túrabeszámolóm
ide kattintva olvasható). Em. Rescue ugyan kénytelen volt
feladni a túrát, de olvasmányos írása tanulságokkal szolgál:
"Előrebocsátom, hogy ez nem egy "lépésről-lépésre" szintű beszámoló lesz. Lévén, hogy nem kevés lépésről van itt szó (ha jól emlékszem a Pilis-nyeregben egy fatörzsre ki volt szögezve, hogy hány lépés várható még Bányahegyig illetve a célig). Inkább afféle belülről jövő, aktuális érzéseimet kifejező írásra számítsatok!
A szombat reggeli, délelőtti időintervallumról már azért sem tudok sokat, mivel nem vagyok a korán kelés híve. Az ilyen reggeleket, délelőttöket félig tudat alatti állapotban szoktam tölteni.
Szóval, vidéki lévén egy zuglói lakásban voltam kénytelen meghúzni magam egy most már 7-szeres sikeres teljesítővel. Előtte este, a csomagolásnál egy pillantást is vethettem a cipősdobozába, melyben az addigi jelvények lapultak. Reggel fél 6-kor keltem, ő 6-kor, pepecselés, pakolódás. És: sikerült elintéznem azt is, amitől féltem, hogy csak később kerül rá sor! Busz, villamos, HÉV, és már ott is voltunk a rajtnál (az Opera mögötti sétálóutcában már előre letudtuk a nevezést). Pecsét: 7-50 (7-52-kor – húha, vesztettem 2 percet – gondoltam).
Különösebb nehézségek nélkül, vidáman, beszélgetve teltek az első emelkedők. Noha a homlokom már Budapest közigazgatási területén belül csillogott. Úgy 2-3 km után a társam, tájfutó lévén, úgy döntött innentől ő
kocogni fog (nem is egyeztünk meg ilyesmiben, hogy
együtt megyünk végig, telefonon tartottuk a kapcsolatot ezután). Egy jó kedélyű, ha jól emlékszem, 15-szörös teljesítő látott el séta közben az útravaló tanácsokkal. No para, ne siess, stb. (amiket persze rendre megszegtem útközben). Elváltak útjaink ezután, persze az irány megmaradt. A szerpentinek tetejéig egy kellemes kirándulás benyomását keltette a túra, leszámítva, hogy a lejtőkön való óvatlan tempóm következtében egy száraz, görbe botot vettem magamhoz. A hosszú-hegyi ellenőrzőpont nekem váratlanul jött, kb. ennek megfelelő időt töltöttem ott: semennyit! A Pilis-nyeregnél is hasonló volt a helyzet: ott az átható piaszag bírt gyors továbbhaladásra! Ám, vagy éppen ezért, innentől már a kesztölci sörivás gondolata hajtott.
10 perc alatt lehajtottam a Hársfa sörözőben, és uccu neki tovább. Dorog nem tetszett, túl nagy város egy ilyen hangulatú túrához, épp ezért csak egy pékségbe mentem be ott, de végül is csak egy fél literes vizet meg egy dobozos kólát vettem. A Nagy-Getére készültem, mivel elég sok előzetes infóm volt róla, általában rosszakat olvastam vagy hallottam. De feljutottam, elég zökkenőmentesen, persze a botom már nagyon kellett. Fent vetettem egy keresztet és tartottam egy viszonylag hosszabb pihenőt. De hát nincs megállás, el kellett indulnom lefelé. Pár lépés után a bal térdembe iszonyat fájdalom nyilallt, két sráctól kaptam valami sportkrémet, bekentem. Itt kezdetét vette a túra alternatív módon való teljesítésének kísérlete, avagy egy igazi önismereti teszt.
Lefelé a hegyről, egy kövesebb részen annyi lett az amúgy is korhadt, száraz botomnak. Egy nemes mozdulattal belevágtam egy bokorba. Mázlim volt, mert még le sem értem teljesen onnan, találtam egy másikat, sokkal jobb fogásút, erősebbet. Persze ez sem Gandalf varázsbotja volt, de hát az Középfölde, meg egy másik Megye, nem Komárom-Esztergom. Hegyeskő környékén még volt hangulatom azért készíteni egy fényképet, de ez volt az utolsó ilyen. A tokodi pinceszekció kellemes hangulatú hely volt, bár leülni nem nagyon tudtam sehova. Még volt pár pogácsa, meg kaptam egy csipet sót is. Az ez utáni brutálemelkedő kicsit meglepett, nem készültem rá előzetesen, a felénél meg kellett álnom, nekidőlni egy fának, ám a szűk ösvény miatt nem nagyon ácsoroghattam egy helyben. Gondolatban már mogyorósbányai söröm mellett ültem.
Hát bizony a Kakukk vendéglőben már fél órára nyúlt a pihenő. Dobtam egy zsíroskenyeret is, bíztatgattuk egymást a rögtönzött asztaltársaságommal, ők késésben érezték magukat, szóval ment nagyon a kalkulálgatás. A botomba kapaszkodva felálltam, és tovább. Péliföldszentkeresztig lenyomtam egyben, ott vetettem a második keresztemet. Az a forrásvíz valami elképesztően jólesett, de hiába éreztem az örök életet adó víznek, ott maradni örökkön-örökké annál a forrásnál elég nagy ár! A legközelebbi kereszteződésnél a szódavíz jól esett, de fröccsben vagy szörppel nem nagyon kívántam volna. Ekkor már eléggé besötétedett, Pusztamarótnál, a tábortűznél már rendesen azzal a céllal ültem le hosszabb időre, hogy megmelegedjek. Amúgy jó kis csapat ült ott, vidáman beszélgettünk róla, hogy ki mikor és hol fogja feladni. A doki is ott volt akkor, ő is nyomta a poénokat végig. Tovább.
A bányahegyi állomás nagyon sokára jött el. Ennek ellenére ez a Gerecse oldalában lesétált szakasz nekem meglehetősen kellemesen telt. Kiismertem már teljesen a sérült lábamat, megtanultam a bottal helyettesíteni azt. Sérülten, ám kitartóan, egyenletes tempóban, sántítva haladtam. Ekkorra már szereztem rovarcsípést, beletenyereltem egy tövises ágba, és a bot is kikezdte a tenyerem. Kicsit úgy vonszolhattam magam, ahogy Bruce Willis szokta egy akciófilm utolsó negyed órájában. De hát elértem Bányahegyig, ahol szintén leültem egy jó időre. Leves már nem volt, teát kértem. Az első a fáradtságtól kiesett a kezemből, rögtön kaptam egy másikat, vizet mertem a hordóból. És hát, itt már megittam egy nem tervezett dobozos sört is. Fura volt ott ülni, azért még eléggé szintidőn belül voltam, mégis alig szállingóztak az emberek. Ez lehet a késői indulásomnak tudható be. Irány: Koldusszállás.
Hallucinációk, víziók kísértek végig ezen a szakaszon. Láttam Koldusszállást is egy magas hegy tetején, egy fehér falú, elvarázsolt kastély formájában. Ezen kívül apró vadak cikáztak előttem, a lámpám keltette árnyékokat tartottam annak. És persze akkor is a nyomomban volt valaki, beszélt hozzám, amikor valójában épp a közelemben sem volt senki. A kerítéseknél az a hat mászóka rengeteg erőt vett ki belőlem. Mentálisan, fizikailag egyáltalán. De úgy jutottam el a koldusszállási állomásig, hogy nem terveztem még feladni a Kinizsit. Itt viszont leültem egy rönkre, a hideg teából már nem kértem. Csak lestem ki magamtól. A szervezők már partyztak körülöttem, oké, órákig ott dekkolni elég unalmas lenne. Rákérdeztem – ki lehet-e itt szállni, van-e valami rövidítés, kiút? – Felejtsem el – mondta. Nagyon jót tett a bíztatása, hisz tovább indultam, mint egy robot, még majdnem 4 órám volt, hogy beérjek.
Erre az erőltetett menetelésre fizettem rá szerintem végül. Itt kellett volna egy high-tech segédeszköz, ami meghatározza, pontosan mikor mekkora tempóval haladjak, lépésről lépésre. Már az elvitt volna Tatáig, hogy azt lesem csak. De kérdem, akkor mi lett volna az utolsó 14 km-en a Kinizsi érzéssel? Én teljesítettem volna a túrát vagy egy gép? Sorolhatnám a hasonló kérdéseket, de ez inkább mentegetőzésnek tűnik. A Kis-réti vadászháznál (amit amúgy nem láttam, pedig már szép világos volt) megéreztem a civilizáció szelét, nagyon közel volt innen Tatabánya. Itt értem véget. Már a turulhoz sem mentem ki, a parkolóban rendeltem egy taxit, és otthagytam a botomat a jövő vándorainak."
Tipp:
Nagy Kinizsi Százas táblázat (korábbi évek túrabeszámolóival)
Egyszer szerepeltek már Kundera gondolatai, sorai itt a Kinizsi Százas blogban. Most következzék ismét egy idézet tőle, ezúttal legismertebb művéből, A lét elviselhetetlen könnyűsége c. regényből:
