2012. január 25., szerda

Sokszoros Kinizsi Százas teljesítő az etiópiai tragédia egyik áldozata

Az etiópiai fegyveres támadás egyik áldozata Fábián Tamás szegedi geográfus, aki a '80-as és '90-es években összesen 11-szer teljesítette a Kinizsi Százas túrát. Béke poraira.

Kinizsi.org
index.hu

Kapcsolódó bejegyzések:
A halál
Elhunyt Herpai Sándor, a V'Moto-Rock dobosa, sokszoros Kinizsi Százas teljesítő

Frissült a Kinizsi Százas angol nyelvű oldala

Elkészítettem a Kinizsi Százas (egykori) angol nyelvű weboldalának frissített változatát, mely ide kattintva érhető el.

A korábbi oldal már évekkel ezelőtt megszűnt, azonban egy csipetnyi fluxuskondenzátorral, egy kis "időutazással" a web.archive.org adatbázisában még elérhető volt a tárolt változata. Ez alapján született meg az új oldal, melyet a 2012-es túra adataival aktualizáltam.

A régi weboldal még az internet hőskorában, az ezredforduló táján íródott, és olyan klasszikus, mai szemmel már elég web 1.0-s, muzeális lapokra mutatott róla hivatkozás, mint például ez a Budapest témájú oldal, mely még napjainkban is létezik.

Kapcsolódó bejegyzések:
Kinizsi Százas kvíz
Nagy Kinizsi Százas táblázat

2012. január 22., vasárnap

Magas barna férfi felemás kesztyűben

Mint említettem, a Csoportos Privát Isziniken elhagytam a kesztyűmet és a baseball-sapkámat. A kesztyű elhagyásának tanulsága, hogy ne gyömöszöljön az ember egy pár kesztyűt egy nem cipzáras kabátzsebbe, a sapka elvesztéséé pedig, hogy nem szabad azt a hátizsák övrészére fűzni, mert egy figyelmetlenebb pihenőnél könnyű elhagyni (legalábbis annak, aki olyan szórakozott, mint én).

Ugyan sem a sapka, sem a kesztyű nem volt drága darab, mégis a szívemhez nőttek kicsit, ahogy tárgyaim, ruhadarabjaim általában. A napokban azonban jobb kedvre derültem, amikor észrevettem, hogy volt már egy fél pár kesztyűm itthon, ráadásul épp kiegészítik egymást: most a balkezes kesztyűt sikerült elhagynom, és pont egy bal árválkodott itthon, a jobb párja nélkül. Így mostantól ez a felemás kesztyűpár tart majd velem a téli túráimon.

Kapcsolódó bejegyzés:
Egy tárgy, ami eddig minden Kinizsi Százasra elkísért

2012. január 21., szombat

Az indián nevem

Egy héttel a privát Iszinik 100 próbálkozás után túltettem magam a kudarcon. Ebben segített az is, hogy megtudtam: az indián nevem Ezer Jelvény.

A lényeg: ebben az évben a tavalyinál is komolyabban fogok készülni (túrázással, futással, úszással) az előttem álló kihívásokra, a 6. Kinizsi Százasomra, a 6. Balaton-átúszásomra, a 3. Vivicittámra és az első Iszinik 100-amra.

Visszatérve a múlt heti CsPI-re, ide kattintva olvasható Sistergő néhány gondolata a túráról illetve a feladásomról, emide kattintva pedig Tar-patak hozzászólásra tekinthető meg.

Frissítés:
Sistergő részletes beszámolója a CsPI-ről

Kapcsolódó bejegyzések:

2012. január 15., vasárnap

Csoportos Privát Iszinik - tapasztalatok, gondolatok, csalódás, szenvedés

Hétvégén negyedszer (vagy ha úgy nézzük, harmadszor) is nekivágtam az Iszinik 100 teljesítésének, ezúttal egy CsPI, azaz előre meghirdetett "Csoportos Privát Iszinik" keretében. Mielőtt beszámolnék a - végül ismét feladott - túráról, nézzük az előzményeket. Megjegyzem még, hogy kudarcaim ellenére nem áll tőlem távol a teljesítménytúrázás, és azért volt már sikerélményem is, hiszen eddig ötből öt Kinizsi Százast teljesítettem, de az Iszinik 100-at - mely jóval nehezebb, belátom - még nem sikerült legyőznöm, sőt, lassan ott is ötből ötnél tartok, csak éppen fordítva, a feladásokat tekintve (egyik túratársam, Sistergő szerint az Iszinik 100 - amennyire persze számszerűsíteni lehet - olyan 1,3-1,4-szer nehezebb a Kinizsi Százasnál).

Az egész kálvária az őszi hivatalos Iszinik 100-zal kezdődött, melyre seprőként mentem. Azt hittem, seprőként a lehető legbiztosabb a teljesítés, de ez az elméletem megdőlt, sőt tán épp ezért kellett végül feladnom a túrát (seprőtársammal együtt) Dorogon. Tehát a tanulság ez volt: nem nekem való seprőség.

Aztán következett egy egyedüli bejárásom, ahol ugyan fel sem merült, hogy egyszerre végigmegyek a távon (ezért nem is gondolok rá Iszinik kísérletként), de úgy véltem, hogy egy hétvége alatt, két részletben (dorogi megszakítással) lehetséges a dolog. Végül ez sem a tervek szerint alakult, még az első napra tervezett szakaszt sem tettem meg teljesen. A tanulság: nem jó egyedül nekivágni.

A második komolyabb Iszinik kísérletemre túratársakkal indultam: egyikőjük Szárligettől Tokodig kísért, másikuk pedig végül csak egy egész rövid szakaszon, Dorogtól Kesztölcig, ahol a zuhogó eső kényszerített feladásra. E túra két tanulsága: az útvonalat jól ismerő, gyakorlott, a túrát könnyen fel nem adó társsal/társakkal kell nekivágni, valamint jobban fel kell készülni az időjárás viszontagságaira.

Az előzmények után következzék a beszámoló. A körülményekről annyit, hogy egyáltalán nem voltak rosszak: igaz, hogy néha volt egy-egy hózápor, és olykor feltámadt a szél, de alapvetően barátságos volt az idő.

A túrának most Sistergővel és Tar-patakkal vágtam neki, negyed 8-kor indultunk Szárligetről. Előtte nem ismertem őket személyesen (illetve Sistergővel már váltottam pár szót a tavalyi Kinizsi Százason), de gyakorlott, sportmúlttal rendelkező (kerékpáros ill. futó) túrázókról van szó, akik a Kinizsi Százast és az Iszinik 100-at is számos alkalommal teljesítették már. Úgy véltem, e tapasztalt társakkal kiküszöbölöm a korábbi nekirugaszkodások hibáit (nem seprőként, saját tempóban haladhatunk; nem egyedül indulok útnak; társaim pontosan ismerik az utat és nem is adják fel könnyen a túrát).

Hibákat azért így is követtem el, tán a legnagyobb az volt, hogy egy nagyobb megfázást követően, több napos ágynyugalom után indultam el. A túra közben pedig az is kiderült, hogy társaim edzettségi szintje és sebessége jócskán a sajátom felett van, ezért végig én voltam a sereghajtó, aki próbálja tartani a lépést. Ez vezetett a másik nagy hibához, hogy túlságosan hamar elfáradtam, elfogyott az erőm.

(Tulajdonképpen most jöttem rá igazán arra is, hogy miért könnyebb számomra a Kinizsi Százas, azon kívül, hogy késő tavasszal, általában nyárias időben van; sokkal későbbi napnyugtával és korábbi napkeltével (melynek köszönhetően hosszú órákkal kevesebb időt kell a fejlámpa fényénél haladni), valamint hogy az emelkedők eloszlása is kedvezőbben jön ki. A titok: a saját tempómban tudok haladni, társaságról társaságra, mint hullámról hullámra "szörfözni", hol ide, hol oda csapódni, vagy épp egyedül haladni, látótávolságban az előttem gyaloglókkal. Iszinik 100-on viszont még nem haladhattam a saját tempómban (kivéve persze, amikor egyedül indultam neki egy résztávnak), ott bizony alkalmazkodni kell, ami komolyabb felkészülést, nagyobb edzettséget igényel.)

Tehát elfogyott az erőm. Mogyorósbányán, a Kakukk vendéglőben volt egy bő fél órás pihenőnk, ahol egy kicsit "újjászülettem", de nem tartott sokáig a lendület. Hatvan-egynéhány kilométert megtéve Kesztölcig jutottam, de már Dorog előtt egyre határozottabban megfogalmazódott bennem a feladás, és csak Sistergő unszolása tartotta bennem az erőt (erről bővebben még a későbbi bekezdésekben). Pedig a túra elején még azt is elképzeltem, hogy 2012-ben két Iszinik 100-am is lesz: ez a mostani, és a hivatalos őszi. Tar-patak és Sistergő továbbmentek, és teljesítették is a távot.

Újabb feladásom szégyene bizony megviselt. Ha csak pillanatokra is, de még e blog harakirije is megfordult a fejemben, arra gondolva, hogy méltatlanná váltam hozzá. Sőt, ott és akkor, lépésről lépésre szenvedve a céljaimon is elgondolkodtam: kell ez nekem? Kell ez az Iszinik? Megpróbáljam még valaha? Vagy egyáltalán: kell még több Kinizsi Százas? Nem elég az eddigi öt? Már el is képzeltem, ahogy a blogomban is elbúcsúzom az olvasóktól, és ha nem is törlöm a webnaplót, de írok valami elbúcsúzó, lezáró bejegyzést. Eszembe jutott Terry Fox is: ő biztosan nem adta volna fel.

Úgy éreztem, nem csak apró, pótolható tárgyakat hagytam el a túrán (egy fél pár kesztyűt és egy kopott baseball-sapkát, melyet pótsapkaként vittem magammal a napsütéses, szélcsendes órákra), hanem a hitemet is. A hitet testi és lelki erőmben, a hosszútávú túrázás, a szenvedés értelmében. Hiszen nem vagyok élsportoló, biztosan erre kell feltennem az életem, vagy legalábbis rendszeresen erre szánnom napokat? Biztosan kell, hogy önszántamból keressem a fájdalmat; eredményeket, melyek csak fájdalommal érhetőek el?

A szenvedést nem csak átéltem, hanem sok szó is esett róla Sistergővel (már-már filozófiai mélységben), aki jó edzőként próbált movitálni és lebeszélni a feladásról, szinte a végsőkig. Korábban az ország legjobb országúti kerékpárosai közé tartozott, felidézte élményeit, hogy mennyire "szülőszoba" volt egy-egy edzés és verseny, hogy mennyire tud és tudott küzdeni, vagy edzője szavait: "amíg valaki azt tudja mondani, hogy "nem bírom", addig bírja... amikor már meg sem tud szólalni, na, akkor nem bírja". Vagy a maratoni futókról, akik addig futottak, amíg látomásaik nem lettek, vagy meg nem látták Istent. A fájdalomról, mely ha konstans, akkor megszokható, elviselhető. A szenvedés múló órái után örökre megmaradó dicsőségről, a később büszkén felidézett emlékekről. Mondott még idézeteket, melyekre sajnos nem emlékszem pontosan, de a fájdalom értékéről, magasztosságáról szóltak. Önmagunk legyőzéséről. Amire én most nem voltam képes, és magamban már szinte Tourette-szindrómásan mantráztam: "az ágyamban akarok lenni, a k*rva ágyamban... mit keresek én itt? a k*rva ágyamban akarok lenni". Miért nem a kényelmet, az otthon melegét választottam? De az erdő közepén voltam, még feladás esetén is több kilométernyi gyaloglásra, több órányi vonatozásra az ágyamtól.

Szóval így történt, nem voltam erős. Ma olvastam a jeges vízben úszó Schirilla György egy bibliai parafrázisát, Assisi Szent Ferenc nyomán: "Boldogok akik kitartanak, mert célba érnek". Én most nem vagyok boldog, de azért még leszek.

2012. január 7., szombat

CsPI - Csoportos Privát Iszinik

Következő hétvégén, január 14-15-én "kerül megrendezésre" egy nem hivatalos Iszinik 100 túra, azaz egy Csoportos Privát Iszinik. Akinek van kedve szombat reggeltől várhatóan vasárnap reggelig gyalogolni a Gerecsében és a Pilisben (Szárligettől Budapestig), és a tervek szerint kevesebb mint 25 óra alatt 100 kilométert megtenni, az jelezheti itt hozzászólásban vagy pedig az Index fórum Kinizsi Százas topikjában. Indulás saját felelősségre.

Kapcsolódó bejegyzések:
Újabb kalandozás az Iszinik 100 útvonalán
Szuperprivát Iszinik 55, avagy a félig teli vagy félig üres pohár
Attila beszámolója az Iszinik 100-ról
Egy seprő beszámolója az Iszinik 100-ról

Egy napi járóföld

A Kinizsi Százas teljesítménytúrán egy nap alatt, 24 órán belül kell legyalogolni 100 kilométert. Ennek kapcsán gondolkodtam el egy régi, népmesékben is gyakran előforduló mértékegységen, az egy napi járóföldön.

Mennyi lehetett ez pontosan? Száz kilométer biztosan nem, mert ugyan egy huszadik, huszonegyedik századi gyakorlott túrázó, aránylag kevés csomaggal, kitaposott, jelzett úton, kényelmes lábbelit viselve, modern világítóeszköz birtokában már képes e táv megtételére egy nap alatt, de rögtön másnap kevesen tudnának újra útra kelni és ezt megismételni, a további - harmadik, negyedik, stb. - napokról pedig már nem is beszélve. Ahhoz hogy az egy napi járóföld használható mértékegység legyen, minden bizonnyal a pihenési és alvásidő is bele volt számolva. Úgy olvastam, hogy - terepviszonyoktól függően - ez a távolság inkább valahol 20 és 50 kilométer között lehetett.

Akit érdekel az egy napi járóföld irodalmi vonatkozása is, annak ajánlom Lev Tolsztoj Mennyi föld kell az embernek? c. izgalmas és katartikus elbeszélését.

Kapcsolódó bejegyzések:
Mennyi 100 kilométer, és mennyi 2775 méter?
Egy tárgy, ami eddig minden Kinizsi Százasra elkísért