Megpróbálok írni egy hosszú és tartalmas beszámolót az idei Kinizsi Százasról, egyrészt hogy részletesen dokumentáljam az ötödik, "jubileumi" teljesítésemet és megpróbáljam minél jobban visszaadni a túra hangulatát, másrészt pedig hogy a K100 teljesítését még csak fontolgató olvasóimat is arra biztassam, hogy vegyenek majd részt életükben legalább egyszer egy ilyen kihíváson (idén lesz egyébként az ötödik Balaton-átúszásom is).Azt írtam fentebb, hogy ötödik, "jubileumi", de ez a jubileum semmi ahhoz képest, hogy a túra után, a Tata-tóvároskerti vasútállomáson láttam egy bácsit, akiről egy, a peron betonján ülő túratársam (aki most lett túl a 10. teljesítésén) elmondta, hogy az idős úr nem más, mint a 78 éves Béla bácsi, aki idén teljesítette 24. alkalommal a Kinizsi Százast.
A peron betonján ülő srác - aki a maga tíz teljesítésével valahol köztem és a közel nyolcvan esztendős Béla bácsi között helyezkedett el a K100 hierarchiában - mutatta a pólóját is, amit most kapott meg a 10. alkalom után. Állítólag a rendezőség tervezi e póló "megszüntetését", mármint a korábbiakat természetesen nem kérik vissza, de lehet, hogy a jövőben nem lesz ilyen. Sebaj, majd a 10. alkalom után veszek magamnak egy Lacoste pólót, és arra hímeztetem rá hogy "K100-X.", René úgysem sznoboknak meg partiarcoknak szánta eredetileg a krokodilos tísörtöt, hanem sportbarátoknak. Ha pedig egyszer lesz tetoválásom, akkor majdnem biztos, hogy a Kinizsi Százas címert varratom majd magamra, kajakra.
Túl vagyunk, túl vagyok tehát a 2011-es Kinizsi Százason. Ez volt az első olyan K100, amit Orwell Állatfarm c. regényének, illetve az abban olvasható "négy láb jó, két láb rossz" gondolatnak a jegyében, azt szó szerint értelmezve négy lábbal, azaz túrabottal teljesítettem, valamint az első olyan, amin ezen webnapló bloggereként és a kinizsi-szazas.lap.hu oldal szerkesztőjeként vettem részt.
21 óra 44 perc alatt jártam végig a távot, ami az eddigi legjobb időm lehet (a korábbi időimet nem tudom pontosan, de valahol 22 és 23 óra között lehettek, vagy tán 23 óra feletti is volt). Ez azt jelenti, hogy ha több mint két órával lassabb vagyok, akkor is sikeresen, 24 órán belül a célba cammogtam volna.
A túra reggelén az előnevezésnek köszönhetően csak a rajtnál kellett nagyjából 10 percet sorban állnom. 7:25-kor indultam el. Az első ellenőrző pontig egy Columbia szandálos sráccal mentem, akivel még sorbanállás közben haverkodtam össze. Elsőre eléggé meglepett ez a viselet, nem vagyok egy szandis típus sem a sztríten sem az erdőben (zeneileg meg aztán pláne) de ki tudja, lehet hogy praktikus (én inkább a masszív túrabakancs híve vagyok). Ő azzal érvelt, hogy rugalmas, meg hogy igaz, hogy bemegy a kavics, de gyorsan ki is jön. Beszélgettünk sok mindenről, szóba került, hogy tervezi az El Camino zarándokúton való részvételt, illetve említettem neki ezt a blogomat is. Egyik lábujját fájlalva b*szdmegezett időnként, ami kicsit k*rta a fülem, főleg hogy egy leendő El Camino zarándokról van szó, de ki tudja, tán az emberformáló zarándokút jótékony hatással lesz majd rá pszicholingvisztikailag is. Amúgy jól elcsevegtünk, például megállapítottuk magunkról és a többiekről, hogy a K100 teljesítői általában kitartó, pozitív emberek és jó arcok, de aztán az első ellenőrző pontnál, Hosszúhegynél valahogy elveszítettük egymást szem elől, így onnan egy ideig egyedül bandukoltam.
A Pilis-szerpentin környékén kezdődtek a záporok. Az esős, párás erdőben a felsőtestemre tapadt nedves pólóban tisztára John Rambo-nak éreztem magam. A túrabot jól jött az emelkedőkön és lejtőkön - a túra vége felé egyébként elhagytam az egyik "papucsát", mert úgy becuppant valami ragadványba, hogy lejött róla. Csak pár lépés után kaptam észbe, de aztán már nem álltam neki keresgélni, úgyis lehet kapni olcsón. Lett egyébként egy talált tárgyam is: egy pipa formájú, "Energy" feliratú kupak. A célban elfelejtettem leadni, de nem áll szándékomban eltulajdonítani, szívesen visszaadom a gazdájának (a Tokodi pincék után 1-2 kilométerrel találtam). A jelentkezőtől megkérdezem majd, hogy tudja-e hogy milyen színű, és ha eltalálja hogy fekete, akkor azzal igazolja, hogy az övé (de majd lehet hogy elbizonytalanítom, és újra rákérdezek, hogy biztosan fekete-e?).
Az Index fórum Kinizsi Százas topikjának több tagjával is találkoztam és beszélgettem, együtt haladva egy darabon. Az első Sistergő volt, akivel délután 3 körül, Dorogon találkoztam, aztán pedig Pataporccal és 666Foresterrel futottam össze a Gete utáni lejtőn. Pataporc mondta, hogy "jó a blogod", ami persze jól esett, én pedig elismerően szóltam a verséről. 666Forestertől megkérdeztem, hogy honnan ered a hagyomány, hogy ingben-nyakkendőben indul a Kinizsi Százasokon, ő pedig elmesélte a történetet (amit később, az ő beleegyezésével meg is osztok majd veletek).
Még úgy 40 km táján találkoztam egy vidám társasággal, akik épp azzal viccelődtek, hogy még nem fáj semmijük, de később majd illendő ám hogy fájjon, ezért a túra vége felé mindenképpen úgy kell tenniük, mintha fájlalnák a tagjaikat, mert különben a többiek kinéznék őket maguk közül. Ez megmosolyogtatott. El is képzeltem, ahogy valójában a cél felé közeledve a sok zombi csak megjátssza magát, mint a szimuláló focisták, és próbálják egymást túllicitálni vánszorgásilag.
A mindig idilli hangulatot árasztó tokodi pincékhez (ami nagyjából a táv felénél helyezkedik el) tíz óra alatt értem, tehát jócskán volt időtartalékom. Ennek ellenére nem időztem ott sem sokat, ettem két kisebb szelet zsíros kenyeret és ittam egy pohár vizet, és már indultam is tovább.
A túra második felében, vagy inkább 60 km után már egyre kevesebb lett a komfortérzet, és egyre több a "vezeklés". Elkezdtem érezni, kicsit fájlalni a lábam. Hol itt fájt, hol ott, ami inkább jó volt mint zavaró, hiszen mire nagyon elkezdett volna fájni a bokám, addigra a térdem kezdett szúrni, utána a lábujjaim sajogtak, majd a talpam égett, de szerencsére egyik sem fokozódott a nehezen elviselhető tartományig.
Pusztamarót után sötétedett rám, és jött az éjszakai, fejlámpás szakasz, amit magamban egy "kvarcjátékhoz" szoktam hasonlítani: erősen kell figyelni, koncentrálni, hogy jól lépjen az ember, hogy az egyre jobban sajgó lábával nehogy véletlenül belerúgjon egy kőbe, megbotoljon egy faágban vagy rosszul lépjen egy keréknyomba. Csak itt nem egy "játék-élet" elvesztésével, pontlevonással jár a figyelmetlenség, hanem adott esetben valódi fájdalommal, esetleg sérüléssel. És ez a kegyetlen kvarcjáték, vagy flashgame egészen pirkadatig tartott.
A baji vadászházhoz még sötétben értem, ilyen Kinizsi Százasom még nem volt. Bajon, ahogy a túra közben többször, újra találkoztam Sistergővel. A célba, a tatai ifjúsági táborba 5 óra 9 percre érkeztem.
Hazaérve és pihenve főleg a lábam fájt, de ez estére, éjszakára elmúlt. Akkor viszont az egész felsőtestem, hátam, vállam, derekam kezdtem el fájlalni, de még a hasizmom kockáit is éreztem. Ötpercenként forgolódtam az ágyban, de egyik testhelyzet sem nyújtott felüdülést. Persze rájöttem, hogy mindez amiatt lehet, hogy a K100 közben a túrabottal alaposan megterheltem a felsőtestem - de legalább a lábam már nem fájt. Így ma már nem is volt olyan a járásom, mint Derek Vinyard-nak a börtön étkezdéjében, a História X-ben.
Összefoglalva, jó kis túra volt. Ha a sors engedi, megpróbálom utolérni Béla bácsit. És jövőre talán öcsém és Attila cimborám is velem tart majd.
Kapcsolódó bejegyzések:
Tipp:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése