2011. december 30., péntek

Boldog új esztendőt!

Sikerekben, eredményekben, valamint túrákban és kirándulásokban, természetjárásban gazdag új esztendőt kívánok webnaplóm olvasóinak.

Nekem is számos tervem, célom van a 2012-es évre: szeretném hatodszor is teljesíteni a Kinizsi Százast, hasonlóképpen hatodszor is átúszni a Balatont. Még az év elején szeretnék teljesíteni egy privát Iszinik 100-at, ősszel pedig majd a hivatalos Isziniket. Bízom benne, hogy az új esztendő e blog szempontjából is hasznos és eredményes lesz: sok új bejegyzéssel bővül majd, és még többen látogatják majd a jövőben. De a fentebb felsoroltakon kívül is van még olyan tervem, mely a Kinizsi Százashoz kapcsolódik, és melyről a későbbiekben beszámolok majd.

Kapcsolódó bejegyzés:
Kellemes karácsonyt!

2011. december 21., szerda

Kellemes karácsonyt!

E blog minden látogatójának és rendszeres olvasójának; a Kinizsi Százas és az Iszinik 100 valamennyi teljesítőjének, indulójának és a 100 kilométeres gyaloglást még csak fontolgatóknak; és természetesen e nemes események rendezőinek, létrehozóinak is kellemes karácsonyt kívánok.

Apropó karácsony: aki egy Kinizsi Százassal kapcsolatos ajándékkal lepné meg egy ismerősét, szerettét, annak ajánlom figyelmébe a K100 társasjátékot, mely szabadon letölthető és kinyomtatható, mégis értékes meglepetés lehet.

Kapcsolódó bejegyzések:
Kinizsi Százas FAQ (azaz GyIK: gyakran ismételt kérdések)
Interjú Kovalik Andrással, a Kinizsi Százas egyik atyjával

2011. december 14., szerda

Egy tárgy, ami eddig minden Kinizsi Százasra elkísért

Bakancsok, nadrágok, sapkák, pólók és ingek jöttek-mentek, de van egy ruhadarab, ami mind az öt Kinizsi Százas teljesítésemen velem volt. Pontosabban nem is ruhadarab, hanem kiegészítő: a Levi's övem. De nem csak a száz kilométeres sétáimon tartott velem. Már több mint tíz éve csaknem minden nap hordom, és gondos odafigyelésével megakadályozza, hogy ilyen vicces szituációba kerüljek.

Elkísér szinte minden túrámra, de velem van akkor is, amikor a munkahelyemen vagyok, vagy olykor leányok és milfek (*) gyertyafényes szobáiban. Sokfelé járt a világban, tengerparton és hegyekben, Dél-Franciaországban és Észak-Németországban, de hazánkban is sok helyütt megfordult már. Tán nem is lesz már másik övem, hiszen hűségesen rám fonódik a továbbiakban is.

Kapcsolódó bejegyzések:

2011. december 13., kedd

Játszótér felnőtteknek

Mostanában találkoztam a hírrel, hogy egyre több ún. felnőtt játszóteret, szabadidőparkot adnak át, ahol felnőtteknek - sőt, akár kifejezetten a nyugdíjas korosztálynak - szánt "mászókák", kültéri fitness eszközök, mozgásterápiás berendezések, sportszerek vannak.

Azt remélem, az én játszótereim egyike még sokáig a Kinizsi Százas marad, és akár még idős koromban, 60-70 évesen is túrázhatok. Hiszen volt és van rá példa, hogy még bőven 70 év felett is legyalogolható a 100 kilométeres táv.

Ami a hagyományos játszótereket illeti, egy kicsit megmaradtam gyermeknek, és a mai napig nagyon szeretek például hintázni.

Kapcsolódó bejegyzések:

Brit tudósok, csoki és gyaloglás

Brit tudósok - az Exeteri Egyetem kutatói - szerint a gyaloglás csökkenti a csokoládé iránti vágyat. Nálam ez nincs így (persze kivétel erősíti a szabályt), én például a Kinizsi Százas közben és után is nagyon szeretek csokoládét és más édességet fogyasztani, sőt, jóval többet eszem ilyenkor, mint hétköznapokon.

Kapcsolódó bejegyzések:

Tipp:

Trekking'n'style rovat: Bear Grylls operatőrének bakancsa (Alt-berg Bergen)

Milyen bakancsot hordhat Simon Reay, az az ember, aki mindenhová elkíséri Bear Grylls-t, és közben még egy csaknem tízkilós kamerát is cipel? Egy interjúban elárulta: olyat, amit Yorkshire-ben gyártanak a brit hadsereg számára. Ez pedig nem más, mint az Alt-berg manufaktúra Bergen nevű katonai bakancsa (ára nagyjából 65.000 Ft).

Kapcsolódó bejegyzések:

2011. december 11., vasárnap

Ezt csinálom túrázás közben

Egyszer láttam egy hasonló rajzot, melyen egy figura (változatlan, mint Steven Seagal arcjátéka) ült a számítógép előtt, és alatta a következő feliratok voltak, hogy épp mit csinál: Tibor most dolgozik / játszik / ügyeket intéz / beszélget / szerelmet vall / szakít / zenét hallgat / filmet néz / levelet ír / vásárol / tanul...

Ugyan így - annak ellenére, hogy a külső szemlélő csak egy sétáló embert lát - túrázás közben is nagyon sok mindent lehet csinálni. Hiszen a természetjárás pihenés és sportolás egyszerre; lehet gyönyörködni a tájban, abból ihletet merítve (verset) írni vagy (társasjátékot) tervezni, önmagunkat megismerni, gondolkodni, felejteni és emlékezni, vagy éppen teljesen kikapcsol(ód)ni, és nem gondolni semmire.

Kapcsolódó bejegyzések:

2011. december 10., szombat

Vérmókusok márpedig vannak

Idézet egy cikkből, mely ma jelent meg az Origo hírportálon:

"Békésen etettük a mókusokat egy washingtoni parkban direkt erre a célra vásárolt mogyoróval. Eleinte vicces volt, jöttek, eszegettek, jöttek többen, tovább eszegettek, aztán egyszer csak nagyon sokan lettek" - írta egy olvasónk. "Hirtelen harminc-negyvenen voltak, és egyre erőszakosabban jöttek, elkezdtek ugrálni a lábunkra, és már nem volt annyira vicces a helyzet. Amikor elfogyott a mogyoró, nagyon nem örültek, és inkább elfutottunk előlük" - számolt be mókusos kalandjáról a levélíró.

A cikkben az amerikai szürke mókusról (Sciurus carolinensis) van szó, mely faj Európában is kezd egyre jobban elterjedni, és előbb-utóbb kiszorítja a békésebb természetű, őshonos vörös mókusokat (Sciurus vulgaris).

Az erősebb idegzetű olvasók a Cukiság blogban is megnézhetnek két videót, melyeken egy vérmókus macskát ill. macskákat terrorizál. Az elkövető ártatlanul csengő Cunci neve ne tévesszen meg senkit.

Feltehetően nem az idegen lények vagy a jeti lesz a magyarázat Gyatlovék misztikus esetére sem, hanem egy mindenre elszánt vérmókus falka. Bizony, fel kell rá készülni, hogy a Kinizsi Százason is egyre több mókustámadás várható - ezek száma akár meg is triplázódhat, és a vadlótámadások arányát is megközelítheti (az esetek felderítését nehezíti a nagy látencia, hiszen sok áldozat fél bejelenteni, beismerni, hogy mókusok elől futamodott meg; gyakran szakemberhez sem fordulnak, aki segíthetne feldolgozni a traumát).

Kapcsolódó bejegyzések:

2011. december 9., péntek

K100 társasjáték - játék közben

N. Zoltán, aki a múltkori levelet írta, fotókat is küldött az általa kinyomtatott K100 társasjátékról és a fiáról (akiben talán egy későbbi Kinizsi Százas teljesítőt tisztelhetünk), ahogy társasjátékozik.

Ha az olvasó is kedvet kapott a Kinizsi Százas témájú játék kipróbálásához, ide kattintva szabadon letöltheti és kinyomtathatja. A szabállyal való megismerkedés után már csak dobókockára és néhány bábura - és persze játékos kedvű családtagokra, barátokra - van szükség hozzá.

Kapcsolódó bejegyzések:

Fűthető zokni és talpbetét

A Kinizsi Százason ugyan nincs rá szükség, de az Iszinik 100-on vagy más őszi, téli teljesítménytúrán hasznos kiegészítő lehet a fűthető zokni és talpbetét, melyek akár 5-8 órán keresztül is képesek melegen tartani a lábfejet. Nekem is jól jött volna a leányvári vasútállomás várótermében.

Kapcsolódó bejegyzés:

2011. december 7., szerda

Addig növesztem a szakállam, amíg nem teljesítem az Iszinik 100-at

Pár hete növesztem a szakállam, és elhatároztam, hogy egészen addig nem is fogok megborotválkozni, amíg szintidőn belül végig nem megyek az Iszinik 100 útvonalán (bízom benne, hogy erre két héten belül sor kerül).

A piros sapkám és a szakállam miatt néztek már télapónak, és állítólag hasonlítok Széchenyire és Kossuthra is, a Keleti pályaudvarnál pedig beszólt egy borotvapengét árusító cigánylány, miután sikertelenül kínálta portékáját: "Pedig magára férne, fiatalember!"

Remélem, hogy a következő napokban nem lesz randim, mert hiába nevezik a szakállat combkefének (ez amolyan orális-klitorális célzás), úgy vettem észre, hogy jobban tetszem a nőknek sima arccal, márpedig még egy randevú miatt sem szegném meg a fogadalmam.

Épp most olvastam egyébként, hogy Steiner Kristóf már három hónapja nem borotválkozik - igaz, nekem az elmúlt hetekben többet nőtt az arcszőrzetem, mint neki negyedév alatt, de hát én egy hipermaszkulin Kinizsi Százas teljesítő vagyok, így ez nem is olyan nagy csoda.

Saját bőrömön (szőrömön) megtapasztaltam azt is, hogy a bajusz és szakáll nem praktikus viselet egy késő őszi vagy téli teljesítménytúrán, mert a pára kicsapódik rajta, és ez nem esztétikus. De a fogadalom az fogadalom...

Kapcsolódó bejegyzések:

Az ember és a természet

Egy ismerősöm Facebook üzenőfalán találtam ezt a képet, mely ötletesen fejezi ki, ahogy az emberiség meghódítja a természetet, és iparával, városaival elveszi a területet az erdőktől. Remélem, a Kinizsi Százason még sokáig végig lehet majd úgy menni, hogy túlnyomórészt erdőkön, mezőkön halad a túra, és csak néhol műúton, házak között.

Kapcsolódó bejegyzések:

2011. december 5., hétfő

Cool List Hungary

Vannak erősen szubjektív és megkérdőjelezhető "Cool List Hungary" névsorok, mint például ez az urbánus alter-hipszter, vagy ez a viccesebb, vidékiesebb. De aki egy kicsit is objektíven közelít a témához, az pontosan tudja, hogy az igazi, örök kúl lista itt található.

Kapcsolódó bejegyzések:

2011. december 4., vasárnap

Újabb kalandozás az Iszinik 100 útvonalán

Beindult a nagy pofonofon. Mert hát mi tagadás, az elmúlt hetekben az Iszinik 100 kiosztott nekem "néhány kokit és sallert, meg baráti tarkón legyintést", ha megengedi az olvasó ezt a nem ortodox megfogalmazást (*). Aztán most beleszaladtam egy újabb tasliba: az Iszinik 100 megint erősebbnek bizonyult. De sebaj, ha ő nem is jön az én utcámba, én biztosan megyek még a hegyhez.

Tehát lehet ezt így is nézni, hogy koki, saller, meg nagy-nagy pofonofon. De akár úgy is tekinthető, hogy az elmúlt három hétvégén a Kinizsi/Iszinik útvonalán több mint 180 kilométert gyalogoltam, ami azért nem vall mozgásszegény életmódra. És igaz, hogy a "fordított Kinizsi Százas" sikeres teljesítése még várat magára, de előbb-utóbb sikerülni fog. Tán már a legközelebbi próbálkozáskor.

A szombati terv úgy nézett ki, hogy kora reggel indulunk Attila nevű túratársammal (akivel teáztam, beszélgettem is a hivatalos Iszinik 100 előtt, és aki ezt az olvasmányos, részletes beszámolót írta utána a túrájáról; viszont aki nem keverendő össze egy másik Attilával, jóbarátommal, unokatestvérem férjével), hogy egy privát Iszinik keretében végigmenjünk a száz kilométeres úton. A túra előtt nem sokkal a terv részévé vált, hogy az Index fórum Kinizsi Százas topikjának egyik tagja, Mancocka velünk tart majd Dorogtól az esti, éjszakai szakaszon, az utolsó 38 kilométeren, hogy friss erejével motiváljon minket, valamint segítsen a tájékozódásban. Nézzük, mi lett a megvalósításból.

A túra jól indult, 6:15-kor rajtoltunk a Szárligeti vasútállomástól (Attila vonata Budapest felől, míg az enyém az ellenkező irányból érkezett, így ott találkoztunk). 5 km/óra körüli átlagsebességgel, vidáman, folyamatosan beszélgetve haladtunk. A napkelte előtti, első 1-2 kilométer, ami múlt szombaton egyedül kicsit rémisztő volt, most sokkal megnyugtatóbbnak hatott. Vagy legalábbis nem olyan volt, mintha az ember egy erdei thriller szereplője lenne, hanem - bár ugyanott voltam, de mégsem egyedül - inkább csak kívülálló, pattogatott kukoricát majszoló nézője.

11. kilométerünk táján, Somlyóvárnál, a kulcsosházban egy bácsikát találtunk, aki Matulaként berendezkedett pár napra az erdő mélyén; a belső szobából tűz ropogása hallatszott. Mesélte, hogy túrázók éjszakáztak a házban, és nem sokkal azelőtt indultak tovább, hogy mi megérkeztünk. Váltottunk pár szót, Attila bélyegzett a kéktúra füzetébe, ettünk néhány falatot, aztán indultunk tovább.

A koldusszállási vadászházaknál mintha luxusterepjáró-találkozó lett volna, és valóban: vadászat volt, a kék jelzés vonalán, így azt a tanácsot kaptuk, hogy a pes-kői szakaszt kerüljük ki egy párhuzamosan északnak tartó, köves szekérúton, a hegy másik oldalán, és aztán a vértestolnai műút előtt csatlakozzunk vissza a kékre. Út közben Attila kifejtette a vadászokkal szemben érzett ellenszenvét, hogy az állatoknak esélyük sincs, és napjaink vadászata sokkal inkább gyilkosság és kivégzés, mint bátor, nemes cselekedet. "Nesze bátyám - mondanám neki(k) -, itt egy íj meg egy nyíl, ezzel lőj magadnak" - fogalmazta meg a valóban kihívást jelentő, szakértelmet és vadászszerencsét kívánó technikát. Közben a távolból puskalövések hallatszottak.

Kényszerű kitérőnket követően 11 óra után értünk a vértestolnai műúthoz, a túra negyedéhez - tartva 5 kilométeres átlagsebességünket. Pár száz méterrel arrébb hívott fel Sistergő, hogy merre járunk, hogy haladunk. Bányahegyhez is tervezett és kényelmesnek bizonyuló utazósebességünkkel értünk, fél egyre (30 kilométert megtéve). Hó ugyan nem volt, de a zúzmarás ágak már téli, karácsonyi hangulatot árasztottak.

A Gerecse üdülőnél két riadt fiatalt, egy fiút és egy lányt találtunk, akik elmondták, hogy vadlovak kergették és támadták meg őket, a srácnak még a könyökét is bekapta az egyik (mutatta is a csonkot - na jó, csak a gyűrött kabátját). Furcsálltuk a dolgot, de hősiesen tovább indultunk, én túrabotjaimmal, Attila pedig egy faággal és valami spray-vel felfegyverkezve, ha esetleg támadnának a lovak. Egy fa tetejéről hangokat, recsegést hallottam, na, most fog ránk ugrani a fáról, mondtam tréfálkozva. Aztán megláttuk a távolban a lovakat (no nem a fa tetején, mint a dalban a kis tehén, hanem egy réten), de addigra elmúlt támadó kedvük, és békésen legelésztek, de szemük sarkából bizonyára sunyin méregettek minket. A következő pár száz méteren vicces lóneveket találtam ki, mint például Ravasz Sörény (a nyomolvasó, aki képes majd utánunk jönni), vagy Gyilkos Pata (vagy a már kissé elcsépelt Pszicho Pata), majd Attila képzelt párbeszédeket mondott, ahogy a vadlovak beszélgetnek egymás között, minket követve. Elmondtam neki azt a régi történetet, amikor öcsémmel túrázva, úgy tíz évvel ezelőtt egy lóval és egy kutyával találkoztunk egy éjjel, és a két állat hol lemaradva, hol megelőzve minket kísérte utunkat kilométereken keresztül.

Délután kettőre értünk Pusztamarótra (Attila itt váltott az edzőcipőről Hanwag bakancsra). Mogyorósbányára, a Kakukk vendéglőbe, ahol lassan már törzsvendégnek számítok, háromnegyed ötre értünk. Mancockának küldtem üzenetet, hogy a tervezett 7 óra helyett jó esetben is csak fél 9 után érünk Dorogra. A vendéglőben feltöltöttem az ivóvíz készletem, Attila ivott egy alkoholmentes sört, majd indultunk tovább, a tokodi pincék felé.

Hegyes-kőhöz ködben értünk, és ismét ez bizonyult a "Halál-hegynek", kritikus pontnak. Attila egészen eddig kitartott, de itt kezdte el emlegetni, hogy a Gete megmászását már inkább nem próbálja meg, és Tokodon kiszáll. Mondta, hogy ennek ellenére is sikeresnek érzi a túrát, mert a hivatalos Isziniken csak Mogyorósbányáig jutott, és most ez volt élete leghosszabb, bő 50 kilométeres gyaloglása. Kritikus volt ez a szakasz abból a szempontból is, hogy a múlt szombati felderítő utam, a GPS és Sistergő telefonos útbaigazítása ellenére ismét elkeveredtem kicsit - bár ebben most a nagy köd is közrejátszott.

Lementünk hát Tokodra (fél 8 körül járhatott ekkor), ahol Attila a buszmegállóban maradt, és adott nekem útravalóul még egy csirkés szendvicset. Egyedül nem akartam megmászni a Getét, így a műúton sétáltam be Tokodaltárón keresztül Dorogra. A már-már végtelennek tűnő aszfaltcsík nehezen fogyott el - közben krokodilos gumicukrot rágcsáltam, és (hamuban sült) pogácsát, amit egy hölgytől kaptam Tokodaltárón (mint utóbb kiderült, abból a dorogi cukrászdából érkezett a váratlan küldemény, ahol Mancocka várt rám, a Molnár sörözővel szemben - "a barátja várja" - mondta a pogácsás hölgy; ha az olvasó ezt nem teljesen érti, ne lepődjön meg, ez akkor nekem sem volt világos, sőt, az aszfalt szélén megtett kilométerek után már kissé pszichedelikus állapotba kerültem).

Végül Dorogra értem, ahol - miután a füstmentes cukrászda már bezárt - Mancocka a sörözőben várt rám. Beceneve csengése alapján bevallom, korábban nőnek gondoltam, bár már a túra előtt tudtam, hogy férfiról van szó. Megjelenésével kicsit édesapámat is felidézte.

A sörözőben volt egy kicsit ittas, barátságos srác, aki látható tisztelettel és gyermeki csodálattal nézett minket, felszereléseinket, főleg amikor megtudta, hogy honnan jövök, és még meddig tervezünk menni. A szavai akadoztak, botladoztak, és bár ellenkeztünk, végül meghívott egy-egy kólára minket.

Mancockával végül aztán csak pár kilométert tettünk meg, a szomszéd faluig, Kesztölcig jutottunk a kék jelzésen. Először abban reménykedtünk, hogy végig tudunk menni Budapestig, de nagyon elkezdett esni az eső, eláztunk, így lebeszéltük egymást a folytatásról, elvégre nem akartunk kihűlni éjszaka. Így történt hát, hogy végül a 100 kilométerből csak nagyjából 65-70 km lett (bár az Iszinik már akkor is csonka lett volna, ha Budapestig megyünk, hiszen a Getét kikerültem). Kicsit beszélgettünk, szóba került Momo és az utcaseprő története, és az utolsó busszal Leányvárra mentünk, hogy onnan vonattal jussunk vissza Budapestre. A vonat azonban már elment, és láttuk, hogy csak hajnali négy előtt megy majd a következő, azaz az első (úgy éjjel 11 körül járhatott ekkor).

Mancocka végül a stoppolást választotta (mint utóbb kiderült, okosan, mert jóval előbb hazajutott, mint én), én pedig a váróteremben maradtam. A fűtetlen váróteremben, ahol a Suunto Vector órám szerint 12 fok volt, így fel-alá járkáltam, mint egy rab. Vizes kabátom, átázott pulóverem a padra terítettem. Volt időm, így a falon elolvasgattam a hirdetményeket, menetrendeket - majdnem úgy, mint Zweig hőse a Sakknovellában, a Gestapo fogságában. Igaz, nekem azért volt más és jobb kapaszkodóm, időtöltésem is, mert van néhány játék a telefonomon, és a Suunto órám funkcióinak tanulmányozására is tudtam most időt szánni.

Egyszer csak belépett a forgalmi szolgálattevő. Miben segíthetek? - kérdezte, de ez inkább azt jelentette, hogy el kell hagyni a várótermet, nem lehet ott éjszakázni. Aztán mondtam neki, hogy egy nagy túrán voltam, és eláztam. Bár nem szeretem a protekciós dolgokat, a szívélyesebb "vendéglátás" kedvéért megemlítettem neki, hogy én is a vasútnál dolgozom, és megmutattam neki az arcképes igazolványom. Így ott maradhattam.

Felhívott Attila is, időközben ő is hazajutott. Épp a csirkés szendvicsét ettem, amikor hívott.

Eszembe jutott, hogy gyermekkoromban is töltöttem egy éjszakát egy váróteremben, amikor édesapámmal és öcsémmel véletlenül fennmaradtunk a vonaton. Édesanyám várt is minket az vasútállomáson (épp akkor is egy kirándulásról tartottunk tán hazafelé), de elaludtunk a kocsiban, és csak a következő állomáson tudtunk leszállni, ahonnan hajnalban indult vissza vonat. Sok emlékem nincs az esetről, tán csak a lassan vánszorgó idő.

Aztán láttam, hogy a bal mutatóujjam utolsó ujjperce mintha elkékült volna. Tán megfagyott - gondoltam. Nagy hiba volt felvenni a vizes kesztyűt. De még így is jobban jártam, mint Aron Ralston a 127 órában, végül is csak egy ujjperc, nem egy egész alkar. Már kezdtem elmerülni a hipochondriámban, amikor rájöttem, hogy a kék folt lemosható az ujjamról, és semmi baja nincs.

Eléggé fáztam, próbáltam az egyik szárazon maradt pulóverem garbójába lehelve melengetni magam. Már csak két óra a vonatig, már csak másfél, már csak egy... az utolsó percekben már a váróterem ajtajában álltam, indulásra készen, nehogy lemaradjak a vonatról.

A fűtött kocsiban csak bóbiskoltam, vizes sapkámat, kesztyűmet a fűtőtestre terítettem... Majd szép lassan hazaértem, és egy kellemes, meleg zuhany után kipihentem a fáradalmakat.

Kapcsolódó bejegyzések:

2011. november 29., kedd

A kesztölci köztársaság legendája

A Kinizsi Százashoz ugyan nem kapcsolódik sem konteó sem városi (erdei) legenda - ha a zombikat nem számítjuk -, azonban egy, a túra által érintett község, Kesztölc rendelkezik egy különös históriával, a kesztölci köztársaság legendájával, melyről az Urbanlegends.hu oldalon és az Indexen is olvashatunk.
Barsi Szabó Gergely egy könyvet is írt a témáról.

Kínai multifunkciós gyalogsági ásó

A Kinizsi Százasra ugyan nem feltétlenül szükséges ez az eszköz, de táborozáshoz, vagy egy lakatlan szigeten nagyon hasznos lehet. A WJQ-308 típusú összecsukható katonai ásó ugyanis nem csupán ásásra használható, hanem csákány, lapát, kés, fűrész, balta, konzervnyitó, sörnyitó, olló, mérőeszköz, evező és kalapács is egyben, és még ki tudja mi minden.

Ahogy egy kedves ismerősöm fogalmazott: "Érdemes megnézni ezt a videót a kínaiak új multifunkciós csodafegyveréről. Ha egyszer ezzel megindulnak..."

Kapcsolódó bejegyzések:

Levél a K100 társasjáték egy kipróbálójától

A Kinizsi Százas témájú társasjátékomnak, a K100-nak köszönhetem, hogy megismertem személyesen Kovalik Andrást (aki aztán a játék tökéletesítésében is segített); most pedig egy levelet kaptam játékom egy ismeretlen kipróbálójától, N. Zoltántól:

"Kedves Sándor!

Gratulálni szeretnék a letölthető társasjátékaidhoz! A Balatont és a K100-at már kipróbáltuk a kisfiammal (8 éves). Nagyon jól szórakoztunk, és köszönjük, hogy kitaláltad ezeket.

Sajnos nincs A3-as nyomtatónk, ezért szétdaraboltam a pályát 3 részre, illetve a kiegészítő kártyákat tükröztem, hogy kétoldalasra lehessen nyomtatni. Ezeket csatoltam, hátha valaki másnak is szüksége lehet rá.

Üdvözlettel:
N. Zoltán"

Jó érzés ilyen levelet kapni, kellemes a tudat, hogy valahol, valakik egy általam tervezett, alkotott játékkal játszanak, és ezzel örömet szerezhetek. Nagy szó és tán szerénytelenség is, de az ember így egy kicsit halhatatlanná válik, hasonlóképp, mint egy író a regényeivel.

A levélben említett fájlokat hamarosan közzéteszem a K100 társasjáték letöltési oldalán.

Kapcsolódó bejegyzés:

Idézet Michael Ende Momo c. regényéből a Kinizsi Százashoz

Mancocka, az Index fórum Kinizsi Százas topikjának egyik tagja idézett egy hozzászólásában Michael Ende német író gyermekregényéből, a Momo-ból. Nyolc-kilenc éves koromban ez volt talán az első regény, amit elolvastam. Következzék az idézet, melyben Momo utcaseprő barátja mesél a munkájáról:

"- Látod, Momo - mondta aztán úgy példaképpen -, ez így van: az ember előtt néha egy hosszú utca van. Azt gondolná, szörnyen hoszú; ennek sose ér a végére, gondolná.
Egy ideig hallgatagon maga elé nézett, majd folytatta:
- Aztán elkezdi az ember, iparkodik. És egyre jobban iparkodik. Ahányszor fölnéz, látja, nem lesz kevesebb, ami előtte van. Még jobban nekiveselkedik, félni kezd, végül a szuflája is elfogy, nem bírja tovább. Az utca meg még mindig ott van előtte. Így nem szabad csinálni.
Gondolkodott egy sort. Aztán tovább beszélt:
- Sose szabad egyszerre az egész utcára gondolni, érted? Csak a következő lépésre kell gondolni, a következő lélegzetvételre, a következő söprűvonásra. Aztán megint mindig csak a következőre.
Megint megállt, töprengett, aztán hozzátette:
- Akkor örömöt okoz. Ez fontos, mert akkor végzi az ember jól a dolgát. És így is kell, hogy legyen. - Ismét hosszú szünet, majd a folytatás: - Egyszer csak észrevesszük, hogy lépésről lépésre végigértünk az utcán. Észre se vettük, a szuflánk se maradt ki. - Bólintott magának, s azt mondta befejezésül: - Ez fontos."

(Az utcaseprőség, ez a sokak által lenézett de valahol mégis szép munka különösen közel áll a szívemhez, mert magam is dolgoztam egy időben utcaseprőként. Igaz, az Iszinik 100 seprőjeként nem váltam be.)

Kapcsolódó bejegyzések:

2011. november 27., vasárnap

Szuperprivát Iszinik 55, avagy a félig teli vagy félig üres pohár

Kinizsi Százas sikereimtől elbízva magam, az első Iszinik 100-as túrámba, a "fordított Kinizsi Százasba" bizony beletört a bicskám. Ettől pedig úgy éreztem magam, mint a jó tanuló, aki váratlanul rossz jegyet visz haza az iskolából. Nem akartam annyiban hagyni a dolgot, ezért eldöntöttem, hogy hétvégén teljesen egyedül (bár a túrát két részre bontva) megpróbálok végigmenni a távon. Nos, ez sem sikerült teljesen, és itt jön az ismert kép a félig teli vagy félig üres pohárról...

Ha ugyanis a pozitív oldalát nézem a dolognak, elmondhatom, hogy életem leghosszabb magányos túráját teljesítettem. Tudom, ezzel megszegtem azt a fontos alapszabályt, hogy az ember ne induljon egyedül kirándulni, de most direkt egy kicsit "kockáztatni akartam", megtapasztalni, hogy milyen, amikor valóban csak magamra számíthatok. Még sosem gyalogoltam ennyit egyedül. A tájékozódás nem volt nehéz, szinte csak a kék jelzést kellett követni, de sötétedés után még ezzel is akadtak bonyodalmaim - látszik, hogy még sokkal jobban meg kell ismernem a Kinizsi Százas (Iszinik 100) távját, útvonalát, de egyszer talán eljön az az idő, hogy a kisujjamban lesz. Tehát ebből a szemszögből nézve túlléptem eddigi határaimon, korlátaimon, és 13 óra alatt 55 kilométert gyalogoltam magányosan, ebből 2-3 órát sötétben. A könnyebb tájékozódás és kütyü tesztelés kedvéért magammal vittem az frissen szerzett GPS-em, és a Suunto Vector órámat.

Viszont ha másképp közelítem meg a történteket, akkor sajnos azt kell mondanom, hogy az Iszinik 100 kezd a mumusom lenni, és megint kifogott rajtam... Sebaj, amit nehéz megszerezni, az ezáltal csak értékesebbé válik - márpedig az Iszinik 100 tényleg nem adja magát könnyen nekem, csak diszkréten, de csábítóan kelleti magát.

A tervem a következő volt: szombaton kora reggel indulok Szárligetről, és elgyalogolok Dorogig. Úgy számoltam, hogy ha reggel 5-6 körül indulok, akkor még sötétedés előtt Dorogra érhetek. Ott megszakítom a túrát, Budapesten töltöm az éjszakát, majd vasárnap reggel visszatérek Dorogra, és folytatom az utat. Tehát egy 62 és egy 38 kilométeres résztávon ismerkedek az útvonallal.

Az éjszakai pihenő kettős célt szolgált volna: nappal jobban meg tudom figyelni az utat, másrészt pedig mi tagadás, kicsit félős vagyok, sötétben nem érzem jól magam egyedül az erdőben. A Kinizsi Százas az más, hiszen akkor társasággal megy az ember, előtte, mögötte is sokan haladnak, nincs teljesen egymaga. Egyedül még Bear Grylls sem merészkedik a vadonba, ott van vele a kamerás ember. Persze tudom, hogy ez csak barátságos erdő, nem Józsefváros egy veszélyes környéke vagy Ciudad Juarez, de akkor is. Talán a sok erdős thriller, A vörös ház c. klasszikustól az Ideglelésen át A faluig, vagy ott van még Gyatlovék hátborzongató históriája is...

Tehát a terv két egynapos túra lett volna, ebből azonban végül csak a szombati utat valósítottam meg, azt is csak részben, mivel Dorog helyett csak Tokodig mentem.

5:55-körül indultam el a szárligeti vasútállomásról. Az első egy-két kilométeren még sötétben haladtam, itt ébredtem rá, hogy még tényleg edzenem kell a bátorságom és/vagy kevesebb erdei rémtörténetet látnom, olvasnom. "...minden éjben ott lapul / az örök sötétség" - jutottak eszembe Zorán sorai. Megerősödött az az elhatározásom is, hogy délután 4 táján, még világosban Dorogra kell érnem.

Somlyóvárra, az Iszinik 100 első ellenőrzőpontjára két és fél óra alatt értem, tehát még az 5 km/órás átlagsebességet sem értem el, márpedig ahhoz, hogy még világosban érkezzek Dorogra, nagyjából 6 kilométert kellett volna haladnom óránként.

A vértestolnai műútig (25 km), a második ellenőrzőpontig 11-re, azaz 5 óra alatt értem, így már elértem az 5-ös átlagsebességet, Bányahegyen pedig negyed egykor voltam (úgy emlékszem, hogy az Iszinik 100-on ide nagyjából sötétedésre értünk Oszkárral, igaz, akkor nem reggel hatkor, hanem csak fél kilenckor indultunk). A Gerecse üdülő melletti titokzatos csapdával sem sötétben találkoztam, hanem délután fél kettőkor. Pusztamarótig egyébként minden zúzmarás volt, téliessé téve a tájat, viszont kicsivel később eltűnt a zúzmara, és ősziesre változott a kép.

Péliföldszentkeresztre fél négykor értem, itt már (de korábban is) egyértelművé vált, hogy jó, ha Mogyorósbányáig eljutok világosban, Dorogig már semmiképp. Így is lett, Mogyorósbányán kezdett sötétedni. Kicsivel négy után értem a Kakukk vendéglőhöz, ahová becsülettel bementem, hogy ezt a kis szakaszt se vágjam le. Mivel fogyóban volt a folyadékkészletem, vettem két kis palack ásványvizet (pár perce le is ültem, a vendéglőben épp a Fools Garden Lemon Tree c. száma, majd Oláh Ibolya Baby c. dala szólt).

A tokodi pincékhez már sötétben értem, pedig szerettem volna világosban látni, mint a Kinizsi Százasok alkalmával. A pincék utáni szakasz, a Bundás-hegy környéke vált egy kicsit "elátkozottá", a sötétben többször is utat tévesztettem. Ugyan nem nagyon, a GPS-nek köszönhetően 50-100 méter után mindig észrevettem a hibát és visszataláltam a jelzéshez. Kicsivel arrébb, a Hegyes-kő mellett újra elkeveredtem, nem találtam meg a Tokod felé, északra forduló ösvényt, csak némi barangolás után. Itt már határozottan éreztem, hogy nem szívesen vágnék neki a Gete megmászásának és esetleges útkereséseknek.

Tokodra beérve egy buszmegálló mellett haladtam el, az egyik várakozótól megkérdeztem, hogy mikor jön a busz - miután azt felelte, hogy néhány perc múlva itt lesz, és hamar Dorogra ér, feladtam az önmagammal és a kilométerekkel vívott csatát, és abbahagytam a túrát. Eldöntöttem azt is, hogy a vasárnapot inkább pihenéssel töltöm, és nem a táv második felének bejárásával.

A kudarc ellenére tanulságos és szép út volt, és ha nem is egyedül, de hamarosan egy túratárssal újra belevágok.

Kapcsolódó bejegyzések:

Az én Garmin eTrex GPS-em

A Suunto Vector óra mellett egy másik "kütyüt" is beszereztem a napokban: egy Garmin eTrex H típusú túra-GPS-t. Ez az első műholdas navigációs készülékem, és egy egyszerű, olcsó, de megbízható típust kerestem. Ma már természetesen vannak jóval modernebb, színes kijelzős (ez szürkeárnyalatos kijelzővel bír, tamagotchi-szerű óriás pixelekkel, a régi mobiltelefonokat idéző háttérvilágítással), beépített térképes modellek is, de úgy gondoltam, hogy egyelőre elég egy ilyen fapadosabb, nomádabb darab, mely ha úgy alakul, hogy nagyon nem tudom, merre járok, akkor a koordinátáival elárulja a helyzetem, amit aztán hagyományos turista térképen azonosítani tudok (ennek szükségességét a Via Dolorosa túra mutatta meg). Ez nyilván nem a legkényelmesebb megoldás, de így kevésbé érzem "csalásnak" a használatát - és amúgy is úgy tervezem, hogy a Kinizsi Százas útvonala, annak minden ösvénye és elágazása hamarosan az elmémben lesz.

Kapcsolódó bejegyzés:

Az én Suunto Vector órám

A napokban szert tettem egy Suunto Vector outdoor órára. A túrázó- és sportberkekben ismert és elismert finn Suunto márka nagyjából 50.000 forintos modelljére nem kellett költenem, csere útján jutottam hozzá. Az egyébként is legendás Vector típus ráadásul túra- és filmtörténeti (és termékelhelyezési) jelentőséggel is bír: ilyen karórát hordott a megtörtént esetet feldolgozó 127 óra c. film főhőse, Aron Ralston, csak éppen sárgát.

A Suunto Vector meglepően nagy óra, a G-Shock-omnál is méretesebb. Első ránézésre akár olcsó játékórának is tűnhet, de a belseje a külsejénél jóval kifinomultabb, és számos hasznos funkcióval bír: az óra, ébresztő, stopper és visszaszámláló mellett rendelkezik barométerrel, hőmérővel, magasságmérővel és szintező buborékos digitális iránytűvel is.

Kapcsolódó bejegyzések:

2011. november 23., szerda

Interjú Bozótnégerrel és Montyval, A vadon szava blog gazdáival


Következzék egy interjú Bozótnégerrel és Montyval, A vadon szava blog két szerzőjével, gazdájával. A téma természetesen a túrázás, a "túlélés" és a Kinizsi Százas:

- Honnan jött A vadon szava blog indításának ötlete, illetve hogyan kezdődött az érdeklődésetek a túrázás, táborozás, túlélés iránt?

Bozótnéger: Hát ha nagyon vissza akarok menni az időben, akkor talán azzal kezdődhetett, amikor 8 éves koromban elkezdtem indián regényeket olvasni, és ez a "természetben való életvitelszerű tartózkodás" megmozgatta a fantáziámat. Aztán akkor sikerült a gyakorlatba ültetni ezt valamelyest, amikor beálltam cserkésznek, mivel a táborok erről szólnak, és nagyon tanulságosak ezen a téren, valamint ekkor találkoztam a teljesítménytúra intézményével is. Maga a túlélés iránti érdeklődésem pedig ez előbbieken alapulva fejlődött ki, hasonló érdeklődési körű barátok közreműködésével. Ebben meglehetősen inspiráló volt Makrai Tibor alezredes ‘95 tájékán megjelent Túlélősuli című remek cikksorozata, vagy például a Len Cacutt, illetve a Gerhard Buzek-féle túlélőkönyvek lapozgatása.
A blog ötlete úgy jött, hogy szűk körben gyakran beszéltük át saját tapasztalatainkat egy-egy kiruccanás kapcsán, és úgy gondoltuk, hogy ezek esetleg másokat is érdekelhetnek, a blog pedig megfelelő formátumnak tűnt ezek megosztására, ráadásul Montynak ekkor már működött a saját blogja, így ez tűnt kézenfekvőnek.

Monty: Előéletünk azonos ilyen szempontból, főleg, hogy nagy része közösen telt. Személy szerint elég sokat olvasgattam hadtörténelmi vonatkozású munkákat, és ott a túlélés is előkerült. Mivel pedig szerettem a természetet is, rászoktam a teljesítménytúrázásra, és portyáinkon persze a túlélési ismeretek is előtérbe kerültek. Közben elég sok tapasztalatot szereztünk, ezek egy része a bloghoz is utat talált.

- Tekintetek valakire példaképként a túrázás, túlélés "szakterületén"?

Bozótnéger: A túlélés terén Mors Kochanski, Les Hiddins, Ron Hood vagy Ray Mears munkásságát tartom figyelemre méltónak, bár még számos kevésbé ismert szakértőt is lehetne említeni.

Monty: Chris Ryant. Igaz, ő nem a klasszikus értelemben vett mezei túlélést művelte, hanem egyszerűen olyan akaraterővel bírt, ami átsegítette a nehézségeken egy igen rossz helyzetben. Ő egyébként írt a fizikai kondicionálásról is, ami nem csoda, lévén igen komolyan veszik az állóképességet az SAS-nél. Egyszer igazán eljöhetne az öreg egy Kinizsi Százasra, bár gyanítom, neki ez meg se kottyanna.

- Ha már itt tartunk, mit jelent számodra a Kinizsi Százas?

Monty: Egy rendszeres fizikai-lelki megmérettetést, mely jelentősen összefügg a természet szeretetével. Mivel eléggé rákattantam, most már bizonyos, hogy életem egy meghatározó élménye marad. Hogy hányszor veszek még részt rajta, az persze jó kérdés, és sok mindentől függ.

- Mikor és hogyan hallottál először a Kinizsi Százasról?

Monty: Egy vonatkozó beszámolóban, 2000 környékén. Részletes és nagyon lelkesítő volt. Pár év múlva aztán belevágtam. No, nem a felkészülés tartott ennyi ideig, hanem az időpont csak ekkor volt megfelelő nekem.

- Voltál már a novemberi Iszinik 100-on, a "fordított Kinizsin"?

Monty: Nem, egy százas egy évre éppen elég.

- A világ mely szegletére, szegleteire utaznátok el szívesen egy kiadós túrázásra?

Bozótnéger: Az amerikai kontinens számos területe érdekelne ilyen tekintetben, illetve Ausztrália térsége. De bizonyára rá lehetne beszélni még jónéhány egyéb helyre is a bolygón.

Monty: Észak-Amerika, esetleg Észak-Afrika és a Közel-Kelet egy békésebb része.

- Melyik volt eddig a legemlékezetesebb túrátok?

Bozótnéger: Nehéz kérdés, nekem az egyik például az volt, amikor éjszaka, szakadó esőben másztunk fel az Old Man of Storr nevű sziklaképződményhez a skóciai Skye szigetén.
 
Monty: 2003 januárjában a Pilisben portyáztunk. Nem tudom, ki emlékszik még, nagyon hideg telünk volt akkor, a hegyen félméteres hóval. Egy sziklaüregben, később pedig saját készítésű menedékben aludtunk, ami olyan hidegben elég érdekes élmény volt, a magunkkal vitt hőmérő -12 fokot mutatott hajnalban. És hát az első Kinizsim is emlékezetes marad, sok-sok tapasztalatot nyújtott, de erről írtam már.

- Könyvekből, filmekből, internetes forrásokból, vagy a saját tapasztalataitokból tanultatok a legtöbbet?

Bozótnéger: Ez így mind együtt. Nagyon sokat lehet tanulni könyvekből, internetről, de aktív tudássá csak az válhat, amit magunk is kipróbálunk, mi több, rutin szinten begyakorlunk. Vannak dolgok, melyeket csak saját tapasztalatok révén lehet elsajátítani. Ugyanakkor fontosnak vélem még az ismerősök saját személyes tapasztalatainak megismerését is, így mi például a barátainkat is gyakran kifaggatjuk egy-egy téma kapcsán, arra ugyanis nincs ideje az embernek, hogy minden lehetséges hibát személyesen kövessen el. Ilyen szempontból nagyon jók az internetes fórumok is, ahol sok tippet lehet kapni, és valahol a Vadon szava blogot is egy ilyen tudás-megosztásnak szántuk, bár a hozzászólások száma azért elmarad az ideálistól. És még valami: sokat lehet tanulni magából a blog írásból is, mert így rákényszerül az ember, hogy rendbe rakja, megfogalmazza gondolatait, utána járjon bizonyos témáknak. Így csak bátorítani tudnék mindenkit erre a tevékenységre is.

- Végül egy "túrázással, táborozással, túléléssel" kapcsolatos rejtély: hallottatok már a Gyatlov túra tragédiájáról, amikor 1959-ben, különös körülmények között meghalt kilenc túrázó az Urál hegységben? "Túlélő szemmel" mit gondoltok az esetről?

Bozótnéger: Érdekes történet, de ennyi információ alapján nem szeretnék találgatásokba bocsátkozni. Amúgy szerintem az ufók voltak. :)

Monty: Dettó. Nem szeretnék így járni.

- Köszönöm szépen az interjút!

Kapcsolódó bejegyzés:

2011. november 22., kedd

Attila beszámolója az Iszinik 100-ról

Blogom egyik olvasója, akivel az Iszinik 100 előtt találkoztam is, írt egy részletes és szép beszámolót az útjáról. Bár végül feladni kényszerült a túrát, írása így is (vagy éppen ezért) katartikus és tanulságos.

"Sziasztok!

Először is szeretnék elnézést kérni valakitől, akinek sajnálatos módon valószínűleg rosszul emlékszem a nevére, miközben nagyon sok jóindulatot tanúsított felém, amiért akkor is, de így
utólag is, különösképpen hálával gondolok vissza.

Szóval az én Iszinik 100-am:

A végeredmény: feladtam. Az első helyezést/teljesítést nem szokták magyarázni. A többit meg minek. :-) Én mégis leírom azt amit gondolok, mert köszönettel tartozom néhány ismeretlen embernek.

Az Isziniket az idei év szervezett sportaktivitásának lezárására szántam. Tavaly december 31-e óta a feleségemmel új életet kezdtünk. Tízen év dohányzás, és nem aktív sportolás után,
január elseje óta, heti 4x, 5x keményen edzünk. Ő tornázik, én futok. Most már heti 40 km-nél járok. Az Iszinik az önmegvalósítás, önigazolás és egy kicsit az önismeret célját szolgálta (volna). Mindazt, amit a téli futásokkor, a félmaraton közben, az izomlázak mindennapjában éreztem, hogy nehéz, meg néha sz@r is, meg nincs kedvem menni, de mégis, szinte minden másnap húzom a futócipőmet és megyek.

Nekem a futás és a bicikli hozta meg azt az élményt, hogy szinte edzésről edzésre nyomon követhetem a pszichém és az erőnlétem alakulását. Itt edzés közben tényleg saját magam vagyok, függetlenül mások kisugárzásától, szándékaitól, jó- vagy rosszakaratától. Itt függetleníthetem magamat a mindennapok általam vélt vagy valós idegesítő, bosszantó körülményeitől.

Nem tudtam semmit júniusig a Kinizsi-Iszinik-ről , de még a teljesítmény túrázásról sem. Gábor cimborám mondta, hogy van egy ismerőse, aki már többször teljesítette a Kinizsit. Néhány nap böngészés után egyértelművé vált, hogy én indulni szeretnék az Isziniken. Mindvégig azt gondoltam, hogy tudom milyen nehéz lesz, hogy fejben is ott kell majd lenni. Igazából nem tudtam.

Amikor Zoli cimborámmal nekivágtunk a távolságnak, (Ő volt, akit rá tudtam venni erre a távra) bizakodva, borzasztóan jókedvűen egy hosszú sétának gondolva az előttünk álló 25 órát, nem gondoltam, hogy felnőttkorom egyik magam által vállalt kudarcát élem majd át, oly módon, hogy utána csak jóérzések lesznek bennem. Ez nem séta túra. Már az első ellenőrző ponton kiderült számunkra. Ez teljesítménytúra. Mi ezt nem jól gondoltuk át, aminek, illetve egy csúnya vízhólyagnak köszönhetően egymagam folytattam az utat.

Miután egyedül maradtam megelőzött engem egy trió, akik nem haragudtak meg azért, hogy rájuk akaszkodva Ők túrázva, én néhol kocogva, követem őket. Ők hárman András, Laci, és a bevezetőben már leírtak miatt, szerintem " Gábor " jó tanácsokkal, humorral, és érdekes dolgokról beszélgetve, egészen a második ellenőrző pontig repítettek magukkal, ahonnan én pihenés nélkül indultam tovább. Ezen az öt kilométeres távon éreztem először, hogy teljesítmény túrázni érdemes mindenkinek a saját tempójában. Kicsit gyors volt nekem az Ő "NB 2"-s tempójuk. :-)

A harmadik pont után éreztem meg azt, hogy muszáj lesz cipőt és zoknit cserélnem valahol. Egy pihenőnél meg is tettem, de csak a zoknimat cseréltem le, a cipő bakancsra cserélését gondoltam, majd a szakasz végén a Kakukkban megejtem. Itt a pihenőnél ismét találkoztam a triumvirátussal, akik mindvégig, ekkor is kiegyensúlyozott derűvel koptatták a számomra egyre kevésbé kellemes kilométereket.

Utam utolsó szakaszát, amit még ekkor nem tudtam, hogy az lesz, kicsit elkedvetlenedve döcögve folytattam, egyre több zavaró tényezővel. Térd és boka fájás, vízhólyag, dögnehéz hátizsák folyamatos igazgatása, szóval egy csomó olyan körülménnyel, ami egy kezdő tapasztalatok nélküli teljt.-t igencsak megvisel a 40-ik kilométer körül.

Ekkor találkoztam Jánossal, aki, talán érezve a kezdődő vert helyzetemet néhány perc beszélgetés után lelassulva hozzám, később a besötétedéskor lámpával a kezében vezetett a Kakukkig. Mindvégig jó kedéllyel, őszinte szeretettel szavaiban az erdő és a természet felé, úgy hogy közben egyszer sem éreztem tehernek magamat mellette, miközben én már csak a pihenőt vártam.

Ekkor már sejtettem, hogy nem fogom tudni teljesíteni az etapot. Arra gondoltam, hogy Dorogig elvergődöm valahogyan, mivel a vészforgatókönyv is így volt tervezve, ( ide lett volna legkönnyebb fuvart szervezni) de néhány perc, egy pár virsli-tea kombó után, tudtam, hogy nekem most nincs tovább. Tudtam, hogy ha össze is szedem magamat Dorogig talán, de tovább semmi képen nem jutok. Szóltam Jánosnak, hogy nekem ennyi volt, ne várjon rám.

Miután elköszöntünk és tudatosult bennem az, hogy feladtam azt a "versenyt" ami az egész évi felkészülés, az ezzel járó lemondások jutalma lett volna ha teljesítem, ami ha nem itt, akkor Dorogon ért volna végett biztosan, akkor éreztem meg, hogy mennyire akartam ezt teljesíteni. Ugyanis ezek után elbőgtem magamat. Felnőtt ember létemre. Úgy, hogy mindeközben csak arra tudtam gondolni, hogy mennyire jó volt a nehézségek ellenére az egész nap, az egész túra, az emberek és hogy én is milyen jó voltam "ahhoz" képest. Arra gondoltam, hogy majd legközelebb sikerül. Viszont az nem most van, és ezt akkor ott elfogadni nemigazán tudtam. Visszamentem, kijelentkeztem (még az ötvenes oklevelet is felajánlották, amit nem tudtam volna jóérzéssel elfogadni ) és mentést kértem otthonról egy fura érzésekkel teli teljesítménytúrázónak. Itt persze még egyszer találkoztam az NB2 csapattal, akik ott is, akkor is számomra "NB1" csapat módjára kezelték a helyzetemet.

Ezt a néhány sort nekik ajánlom. Nekik, mindannyiuknak, akikkel kapcsolatba kerültem a verseny alatt, és akarva vagy akaratlanul, de segítettek nekem.

Köszönöm nektek.

u.i.: És persze köszönöm feleségemnek, aki önmagát legyőzve autóba pattanva pillanatok alatt mellettem termett...

Szunyogh Attila"

Kapcsolódó bejegyzések:

Kritika az Iszinik 100 feladása miatt

Az Index fórum Kinizsi Százas topikjában - jogosan - kritikát kaptunk, amiért seprőként végül nem mentünk végig a túrán. Egyetértek a bírálattal, és ha ezt már jóvátenni nem is tudom, de az Iszinik 100-at (vagyis önmagamat, az Iszinik 100 segítségével) megpróbálom minél előbb legyőzni, és sikeres Kinizsi Százas teljesítéseim mellé legalább egy, de akár sok Iszinik 100 trófeát is gyűjteni.

Kapcsolódó bejegyzések:

2011. november 20., vasárnap

Egy seprő beszámolója az Iszinik 100-ról

Megadatott az a lehetőség, hogy az idei hivatalos Iszinik 100 egyik seprője lehettem. Bár inkább csak amolyan "segéd seprő" voltam, hiszen valójában seprő társam, Oszkár navigált, én csupán a társaságát képeztem. Korábban nem találkoztunk személyesen, így egy avatar rajza alapján ismertem fel a 100-200 fős tömegben a szárligeti vasútállomáson.

A túra közben szinte végig beszélgettünk (persze egy-egy kaptatón voltak hosszú hallgatásaim, hallgatásaink). Azt korábban is tudtam, hogy ő szerkeszti a Kinizsi Százas nem hivatalos oldalát, de most kiderült, hogy a teljesitmenytura.lap.hu oldalnak is ő a gazdája (én pedig eldicsekedtem neki az általam gondozott kinizsi-szazas.lap.hu-val). Oszkár 1990 óta valamennyi Kinizsi Százason résztvett, igaz, a túrát jópárszor fel kellett adnia, így eddig kilenc teljesítést gyűjtött össze, emellett több Isziniken is indult. Megismertem látásmódját, mely nem tekinti a túra feladását olyan tragikusnak, mint például én, és tetszett ez a könnyedebb szemlélet. Valahogy úgy fogalmazhatott, hogy a megtett kilométereket nem veheti el tőlünk senki, azok szépségére és küzdelmességére úgyis visszaemlékezhetünk, a sajátunk marad; és a sikeres teljesítés nélkül, töredékességükben vagy a szintidőből kilógva is komoly teljesítményt jelenthetnek.

Itt jegyzem meg, hogy a túrán végül nem mentünk végig, nagyjából a 62. kilométernél, Dorogon szálltunk ki hajnalban. Ennek ellenére szép út volt, és elláttuk seprői feladatunkat. Persze kicsit bántam, hogy így jártunk, hiszen a Via Dolorosa-nál azért jóval nagyobb jelentőséget tulajdonítottam ennek a túrának, mivel az Iszinik 100 azért mégiscsak kötődik a Kinizsi Százashoz, annak "testvértúrája"... De hát nem sikerülhet mindig minden. És beigazolódott, hogy (legalábbis számomra, de objektív szempontokat mérlegelve is) jóval nehezebb túra, mint a K100. A zsinórban ötből öt Kinizsi Százas teljesítésem mellé tehát gyűjtöttem egy feladott, de tapasztalatokban gazdagító Iszinik 100-at.

Oszkárral út közben elég sok mindenről beszélgettünk. A magyar oktatásról (főleg a matematika- és zeneoktatásról), gazdaságról, politikáról, gazdaságpolitikáról, drogpolitikáról, demokrációról és diktatúráról, jobb- és baloldaliságról, hitről és ateizmusról, szépirodalomról, egészségről, szexualitásról, társasjátékokról, szerencsejátékokról, utazásainkról, valamint személyes dolgokról.

Tán rögtön a túra elején szóba kerültek a bakancsmárkák, a nagy német bakancsgyártók "szentháromsága", a Hanwag, Lowa, Meindl trió (melyeket magamban az Audi, BMW, Mercedes triumvirátushoz hasonlítottam). Ő egy magashegyi, bőr béléses, keménytalpú és nehéz Meindl-ben jött, ami végül az egyik hibának bizonyult, míg a saját La Sportiva-m szerencsére nem okozott gondot.

Mivel felsőbb matematikával, statisztikával foglalkozik, a szó átterelődött a lottózásra, zsebszámológépekre (van egy TI-89 kalkulátora, míg én többek között egy TI-92-vel, valamint egy tematikus bloggal és fórummal rendelkezem), vagy épp a stratégiai társasjátékokra, a Catan-tól a saját fejlesztésű játékaimig.

A lottózással kapcsolatban meséltem neki számításomról, melyben a lottóötös esélyét hasonlítottam a Kinizsi Százas távolságához, és további túra-matematika témájú kalkulációimról. Ő elmondta, hogy a lottó hazai meghonosítását még a szocializmusban, egyfajta adóként találta ki egy okos miniszter - ez az egyetlen olyan adónem, melyet sok ember lényegében "önként és dalolva", szívesen befizet.

Kiderült, hogy ő is olvasta Marqueztől a Száz év magányt és szintén az egyik kedvenc könyve, olvasta Zolától a Tisztes úriházat és látta A gyűlölet c. filmet (megemlítettem, hogy a Tisztes úriház lépcsőháza számomra képzeletben A gyűlölet belvárosi lépcsőházaként jelenik meg, ahová Vinz-ék felcsöngetnek és felmennek, végül is Párizs-Párizs). Ajánlottam neki, hogy olvassa el Ottlik Gézától az Iskola a határont vagy Tolsztojtól a Mennyi föld kell az embernek?-et, ő pedig ajánlotta Pirsingtől a Zen meg a motorkerékpár-ápolás művészetét, Vonneguttól Az ötös számú vágóhidat, és Esterházy regényeket.

A demokrácia-diktatúra példámat (egy online sakkmérkőzésen egy sakknagymesterrel szemben játszik a játékba bekapcsolódó hobbisakkozók tömege, akik azt a lépést lépik, amire a legtöbb "szavazatuk" érkezik) ügyesen helyretette azzal, hogy diktátorok általában nem bizonyulnak sakknagymesternek, ráadásul ott van az előbb-utóbb fejükbe szálló hatalom, és az "alvezéreik" kontraszelekciója.

Visszatéve magára a túrára és seprői munkásságunkra: szinte a túra első kilométerein összefutottunk egy eltévedt lánnyal, aki épp velünk szemben sétált, mert azt hitte, arra van a helyes út. Nem tűnt tapasztalt túrázónak, és eléggé rosszul mérte fel az erejét - végül a második ellenőrzőpontig, a 25. kilométerig, a Vértestolnai műútig kísértük, ahonnan a pontőrrel, autóval tudott hazajutni. Túlzás lenne azt mondani, hogy megmentettük az életét, de könnyen bajba kerülhetett volna, ha egyedül az erdőben marad. Itt ért minket az első komolyabb időveszteség, mely később néhány apróbb úttévesztéssel több órássá duzzadt. Nem tévedtünk el, de - főleg az sötétedés utáni szakaszon - számtalanszor előfordult, hogy egy-egy nem teljesen egyértelmű elágazásnál 50-100 métert rossz irányban tettünk meg, és vissza kellett fordulnunk. Oszkárnál volt GPS, ez nagy segítség volt az ilyen helyzetek viszonylag gyors felismerésében. Ezek a kitérők, fáradásom és Oszkár kényelmetlen, nem kellően bejáratott bakancsa lassan oda vezetett, hogy már több órával a mezőny után kullogtunk (igaz, már a rajtnál adtunk a többieknek a fél órás "előnyt"), így seprői szerepünk kezdte értelmét veszteni.

Út közben találtunk néhány érdekességet: egy helyütt egy megnyúzott marhalábszárcsontot(?) némi vérrel, máshol egy fának támasztott állatkoponyát, majd pedig egy bizarr csapdát, egy verem közepére helyezett, kihegyezett karót. Mondtuk is, hogy már csak a fákra akasztott vudu babák hiányoznak (apropó...).

Csaknem a táv felénél, Mogyorósbányán, a Kakukk vendéglőben kaptunk virslit kenyérrel, mustárral, forró teával, desszertnek pedig süteményt - így megfáradva olyan finomnak tűnt, hogy szinte Michelin-csillagot érdemelt volna a falusi vendéglátóhely.

Tehát seprőségünknek és a teljes táv megtételének egyre kevésé láttuk értelmét, mígnem valahol a Tokodi pincék után egy, az erdőben elaludt túrázóra bukkantunk, akivel aztán együtt folytattuk utunkat, és így újra értelmet nyert seprői mivoltunk. A Gete megmászása komoly kihívást jelentett számomra - a Kinizsi Százason, lefelé sem a kedvenc szakaszom, de így felfelé is legalább olyan embert próbáló. A Gete csúcsán megpihentünk, majd lassan lesétáltunk Dorogra - harmadik túratársunkról kiderült, hogy történelemtanár, aki numizmatikával és heraldikával is foglalkozik, a numizmatikán belül pedig jelvénytannal is. A Kinizsi Százas jelvényét ilyen szemmel nem értékelte sokra - de azért próbáltam megvédeni az általam szeretett és szépnek tartott jelvényt.

Megérkeztünk Dorogra (hajnali négy körül), ahol aztán egyértelműen eldöntöttük, hogy 62 km megtétele után számunkra itt véget ér a túra. Kiszámítottuk, hogy reálisan csak délutánra, nagyjából 30 óra gyaloglás után (legalább tovább 10 óra sétával, vagy inkább vánszorgással) érnénk be a célba, ami ugyan hősies teljesítmény lenne, de inkább a vonattal való hazafutamodást választottuk.

Az út szolgált néhány tanulsággal: a teljesítés szempontjából nem feltétlenül optimális dolog seprőnek lenni, valamint még jobban formába kell hoznom magam, további edzésekkel, túrázásokkal. Emellett illendő lenne jobban megtanulnom tájékozódni, valamint majd idővel szert kellene tennem egy saját GPS-re.

Így annak ellenére, hogy nem lettem egy Iszinik 100 jelvénnyel, oklevéllel és a teljesítés boldog tudatával gazdagabb, azért megtapasztalhattam, hogy milyen is ez a túra (még ha az idő rendkívül enyhe is volt, hiszen még éjjel sem fagyott, lehetett volna ennél sokkal cudarabb is), és Oszkár személyében egy nagyszerű túratársat ismerhettem meg. Ráadásul találkoztam személyesen Asciimo-val, a túra szervezőjével is, akinek hálás vagyok, hogy megszervezte ezt a különleges teljesítménytúrát, a túra teljesítőinek pedig gratulálok. Jövőre ugyan - feltehetően - nem lesz hivatalos Iszinik 100, de remélem, hogy előbb vagy utóbb sikerül egy hivatalos vagy nem nem hivatalos I100-on "revansot vennem".

Kapcsolódó bejegyzések:

2011. november 18., péntek

Villámposzt az Iszinik 100 előtt

Még pár óra, és kezdődik az Iszinik 100 teljesítménytúra, ahol én leszek a "segéd seprő". Úgy érzem, ez lesz az eddigi legnehezebb túrám (hiszen néhány szempontból keményebb még a Kinizsi Százasnál is), de kellően motivált vagyok és tudom, hogy sikerülni fog, nem kell majd feladnom. Öcsémnek is (no meg elsősorban magamnak, olvasóimnak) be kell bizonyítanom, hogy "ich gurige mit keine Scheisse" *, szóval sikerülnie kell, tovább építve személyes brandemet. A túra előtti utolsó edzésképp voltam kutyát sétáltatni (közben kipróbáltam a ruházatom, amit az Iszinik 100-on viselek majd). Jó túrázást és sikeres teljesítést minden résztvevőnek!

Kapcsolódó bejegyzés:

2011. november 17., csütörtök

MTI hír a Hirado.hu-n: Izzasztó lesz az Iszinik is

Az Iszinik 100 teljesítménytúra híre eljutott az MTI-hez, és a Hirado.hu portálon megjelent egy cikk a holnaputáni túráról.
Az írás kitér az Iszinik 100 és a Kinizsi Százas múltjára is:

"Szombaton startol Szárligetről, vasárnap ér Csillaghegyre a Kinizsi teljesítménytúra "inverze": száz kilométeres gyaloglás 24 óra alatt.

A Kinizsi Százas néven ismert túrának már nagy hagyománya van, még 1981-ban rendezték meg az elsőt. A starthely Budapest, a cél pedig Tata (néha Szárliget volt), közben pedig a Pilist és a Gerecsét kell "átjárni", megmászni. A szintemelkedés összesen csaknem 3 kilométer. Bár a legelső "nagy menetelés" szeptemberben startolt, jó ideje május végén tartják a Kinizsi Százast, a legutóbbin (idén május 28-án) 1305-en indultak el és 917-en érkeztek meg - szintidőn belül.

Kellően játékos kedvű "Kinizsizők" kiötlötték, hogy visszafelé - a Gerecséből indulva - is meg kellene rendezni a túrát ehhez illőn Iszinik néven. A 180 fokos "fordulat" a napállásra is áll: tavasz vége helyett őszbúcsúztató az időpont, így aztán jóval rövidebb a világos időszak, ami természetesen nem könnyíti a tájékozódást, a haladást, és persze november vége lévén a hőmérséklet sem annyira barátságos, mint egy május végi langyos éjen. Bár felmerült az is a szervezőkben, hogy ha már egyszer "inverz" a túra, akkor hátrálva is kelljen végigmenni a bő 100 kilométeren (2-3-mal mindig hosszabb a táv 100-nál), ez azonban már sok lett volna a "rosszból".

2008-ban volt az első Iszinik, és csupán egyszeri alkalommal tervezték megrendezni, ám akkora az érdeklődés, hogy a szervezők az idén másodjára is megtartják. A rendkívüli fizikai megterhelés okán 18 év alattiak nem vehetnek rajta részt. A mezőny e hét szombaton - 19-én - startol Szárligetről és vasárnap reggel (rosszabb esetben délelőtt) ér Csillaghegyre. Székely Rolf Dániel, az Iszinik egyik főszervezője elmondta, hogy várhatóan mintegy 200-an vágnak neki a távnak.

A 100 kilométeres hossz és a csaknem 3 kilométernyi szintemelkedés egyébként nem mindenkit fáraszt el teljesen. Akadtak, akik szinte egy szuszra - csak kis pihenő közbeiktatásával - oda-vissza is megtették a távot, azaz bő 200(!) kilométert loholtak ráadásul 30 órán belül! Nem egy ember "járt" így - hanem kettő: Ispánki Zoltán 2006-ban és Fridrich László 2009-ben."

Eddig tartott a Hirado.hu cikke. Egy kiegészítés (forrás: Sistergő):
"Megemlíteném még Hantosi Zsoltot, aki szintén teljesítette a vissza-oda távot. Igaz ő nem futva hanem gyalog, de az se semmi."

Kapcsolódó bejegyzések:

Iszinik 100-zal kapcsolatos kérdések a Kinizsi Százas kvízben

Az online Kinizsi Százas kvízt néhány újabb, Iszinik 100 témájú kérdéssel bővítettem. Adj egy perc alatt minél több helyes választ!

Kapcsolódó bejegyzések:

2011. november 16., szerda

Aki a Kinizsi Százast szereti, rossz ember nem lehet(?)

Úgy vélem, hogy azok döntő többsége, akik a Kinizsi Százason elindulnak, és teljesítik is a túrát, alapvetően jó emberek, jobbak, mint az aluljárók, utcák, szórakozóhelyek átlagembere, ha szabad így általánosítani. Gondolom ezt amiatt, hogy a természetet szerető, céltudatos, kitartó emberekről van szó, akik kellő önismerettel és stabil értékrenddel rendelkeznek. Ép testben általában ép lélek lakik (de nem ép testben is lakozhat nagyszerű, kivételes lélek - lásd Terry Fox vagy Nick Vujicic). Ezen meggyőződésemet személyes tapasztalataim, túratársakkal való beszélgetéseim is megerősítették.

Azonban a Kinizsi Százast eddig több mint hétezren teljesítették életükben legalább egyszer, és nyilvánvaló, hogy ennyi emberből nem lehet mindenki pszichoszexuálisan makkegészséges és/vagy erkölcsileg feddhetetlen - de ezek a kivételek csak erősíti a szabályt. Ismert azt is, hogy olykor még az élsportolók vagy olimpikonok is megtévednek, például Ambrus Attila (a "viszkis rabló") vagy Farkas Péter.

Az történt, hogy az elmúlt napokban egy bizarr hírt olvastam, és egy kis utánanézéssel arra jutottam, hogy a Kinizsi Százas egy többszörös teljesítőjét érinti az ügy. Persze ilyenkor két eset lehetséges: a hír vagy igaz, vagy nem, de a jelek arra utalnak, hogy sajnos igaz is lehet (vagy egy nagyon ügyesen felépített rágalomról van szó)...

Kapcsolódó bejegyzés:
A túrázás és a testi-lelki egészség

2011. november 15., kedd

Hogyan lehetne még iszinikebb az Iszinik 100?

Mint ismert, az Iszinik 100 teljesítménytúra a Kinizsi Százas egyfajta inverze, fordítottja, ahogy erre a megfordított név is utal. A túra az év átellenes napján kerül megrendezésre (május vége helyett november végén, azaz most hétvégén), és a 100 kilométeres távot is fordítva kell megtenni: nem Budapesttől Tatáig (Szárligetig), hanem Szárligettől Budapestig.

Nézzünk most egy komolyabb és néhány komolytalan ötletet, hogy milyen csavarokat lehetne még vinni a dologba, hogy a túra még "iszinikebb" legyen.

Bozótkutya elgondolása a következő: a túra nem csak dátum, hanem napszak szerint is megfordítható lenne, tehát nem reggel indulna, hanem 12 órával később, este. Így akkor esti, éjszakai szakasszal kezdődne, és a túra második fele lenne világosban, majd pedig újra egy rövidebb, sötétedés utáni szakasz következne (legalábbis a szintidőt jobban kitöltők számára).

Ennek az lenne az egyik hátránya, hogy kevésbé illeszkedne a hétvégébe, mint a megszokott, szombat reggeltől vasárnap reggelig tartó intervallum, hiszen sokaknak vasárnap késő délután vagy este érne véget a túra, így a hétfőn dolgozók kevésbé tudnák kipihenni magukat, esetleg szabadságot kellene kivenniük. Ezen segíthetne, ha a túra nem szombat este, hanem péntek este kezdődne, de ez sem olyan "komfortos", mint a szombat reggeli indulási időpont.

A másik hátrányt az jelentené, hogy a gyorsan gyaloglók és a futók, kocogók számára ez így döntően éjszakai túra lenne, egy kis nappali szakasszal a végén, míg reggeli rajttal ez épp fordítva van.

Végül következzék néhány komolytalan ötlet:

- Az emléklapot és a kitűzőt nem a célban kapnák meg a teljesítők, hanem már a rajtban megkapná minden nevező - viszont a túrát feladóknak vagy szintidőn túl teljesítőknek vissza kellene adniuk (a visszaadást a becsületen kívül némi kaució is motiválhatná).

- Nem ellenőrzőlapot kapnának az indulók, hanem (sorszámozott) pecsétet/nyomdát, és az ellenőrzőpontokon elhelyezett ellenőrzőlap-füzetekben nekik kellene pecsételniük, hogy ezzel bizonyítsák ottjártukat.

- A túrát hátrafelé járva kellene teljesíteni - ráadásul nem is lábon, hanem kézen járva (bár így még a Rippel testvérek is erősen megfontolnák az indulást).

- A "dresscode" superman-es lenne, azaz kívülre (is) kellene venni a fehérneműt; a nadrágot, kabátot, sapkát pedig kris kross-osan, azaz fordítva öltenék magukra a résztvevők.

Kapcsolódó bejegyzések: