2014. augusztus 31., vasárnap

Magas-Bakony 50

Szombaton András barátommal voltunk a Magas-Bakony 50 teljesítménytúrán. Az a helyzet, hogy utoljára valamikor kamaszkoromban, édesapámmal túráztam a Bakonyban. Az utóbbi években, amióta rendszeresebben teljesítménytúrázom (2012-ben és 2013-ban, no meg idén), valahogy kimaradt ez a hegység.

Viszont éppen azért, mert már vagy 10-15 éve nem jártam ott, egyszerre volt nosztalgikus érzésem, valamint majdnem olyan volt, mintha valahol külföldön járnék, és út közben a Nagyszombati Százas és a Prágai Százas egzotikus hangulata is felidéződött. A patakvölgyekben és a változatos, sok helyen vadregényes tájakban tényleg volt valami ismerős, ugyanakkor különleges.

A rajt és a cél egy kedves kis faluban, Bakonybélben volt, a legtávolabbi pontja pedig a vezetéknevem településéhez hasonló hangzású Csesznek volt, ahol a várba ugyan nem mentünk fel, de a faluból látszódtak az impozáns kőfalak.

Az első komoly emelkedő tetején, Kőris-hegyen, az óriás "radar-golflabda" ill. az onnan nem messze lévő kilátó alatt találkoztunk Jeremcsuk Istvánékkal is (szóba került a múltkori Kinizsi Dupla próbálkozásunk, és tervezgettük az újabb nekirugaszkodást).

A lejtőn Andrással (akivel egyébként még a tavalyi Árpád vezér 130-on haverkodtunk össze) elkortyoltunk egy-egy doboz barna sört, és lassan, de biztosan fogytak a kilométerek. Az útvonal végig gondosan szalagozott és feliratozott volt, bár néhány helyen talán egy tréfás kedvű kiránduló áthelyezte a szalagokat, hogy azok rossz irányba mutassanak, de aránylag egyszerű volt felismerni a helyes utat.

Ami viszont valóban adrenalinkorbácsoló volt, hogy az Aranyos-patak völgyében egy vadász (?) tőlünk pár méterre lőtt le egy vadat (talán őzet). Én ugyan csak a tompa, de határozott puffanást hallottam, de András látta is a menekülő, majd összerogyó állatot, így aztán sietősebbre vettük lépést, és a következő ponton jelentettük is az esetet.

Szépalmapuszta előtt a tervezett (kb. 140 km-es) Apatúra egy szakaszát is érintettük, a kék sáv jelzésen.

A célban (ahová csaknem kihasználva a szintidőt, 11 óra 19 perc alatt értünk) díjazásképp a kitűző helyett egy szép, részben fa hűtőmágnest választottam, rajta a cseszneki várral, majd elfogyasztottuk a nagyon finom gulyást (melyhez már-már népmesébe illően sok kenyeret ettem), és indultunk haza.

Ezúton is köszönöm Andrásnak, hogy felhívta a figyelmem erre a túrára, valamint a társaságot és az autós logisztikát.

Kapcsolódó bejegyzések:
A Gyermekvasút nyomában - éjszakai túra III.
Beszámoló a harmadik Rockenbauer Pál emlékúton Zalában 130-amról

2014. augusztus 29., péntek

Furcsa álom a Kinizsi Százasról

Éjjel furcsa álmom volt a Kinizsi Százasról. Álmomban (mely mintha a valódi túra nagyon kevés konkrét helyszínét, momentumát tartalmazta volna) különösebb nehézségek nélkül teljesítettem a távot (ami már önmagában is furcsa, hiszen azért általában a 100-as túrák eléggé kimerítenek és legtöbbször küzdelmesek az utolsó kilométerek), viszont úgy húsz perccel túlléptem a 24 órás szintidőt, annak ellenére, hogy úgy éreztem, jó tempóban haladok. Ráadásul ezen csak a legvégén lepődtem meg, és akkor szembesültem azzal, hogy nem kapok jelvényt, és ezzel megszakad a sikerszériám. És azért csak a célban lepődtem meg ezen, mert valahogy túra közben nem foglalkoztatott az idő, sőt - és ez volt a legfurcsább - az órámra sem néztem a túra alatt, mintha nem kellene törődnöm vele (míg a valóságban elég rendszeresen nézem az órámat túra közben, és kalkulálgatom magamban, hogy hogyan állok a szintidőhöz képest, mennyi tartalékom van, milyen tempóval érnék éppen be, stb. - a legtöbbször még gondosan jegyzetelem is, hogy a táv mely pontjára mikor érek). Épp kezdtem volna gyászolni dicső Kinizsi Százas teljesítői múltamat, amikor felébredtem, és megnyugodtam, hogy mindez csak álom volt.

Kapcsolódó bejegyzés:
A Prágai Százas utolsó kilométerei, avagy az eltűnt idő és az elveszett tér nyomában
A Gyatlov túra tragédiája
Rémálmok a Kinizsi Százasról

Csornai Edina rajza rólam

Csornai Edina (az első nő, aki oda-vissza teljesítette a Kinizsi Százast) több túratársa mellett rólam is készített egy grafikát. A kezemben egy Kinizsi Százas jelvény van (kifejezve "Kinizsi Százas mániámat", ami azért nem is annyira mánia, vagy na jó, egy kicsit), és találó a baseballsapka és a kockás "favágóing" is.

Kapcsolódó bejegyzések:
Túracelebnek lenni
A túrázó Lego énem
A Kinizsi Százas jelvény heraldikája

2014. augusztus 27., szerda

Egyre több Big Macbe kerül a Kinizsi Százas nevezés

Ki ne hallott volna már a Big Mac-indexről, mely országok valutáinak erősségét hasonlítja össze az alapján, hogy hol mennyibe kerül a McDonalds egyik legnagyobb és legismertebb szendvicse, a Big Mac.

Az Economist ezen mutatója adta az ötletet, hogy megnézzem a Kinizsi Százas nevezési díjának "Big Mac-indexét", azaz hogy az évek során hogy alakult a Big Mac árának és a K100 nevezési díjának aránya.

Nos, a McDonalds a szocializmus utolsó éveiben, 1988-ban nyitotta meg hazánkban az első gyorséttermét, a budapesti Régiposta utcában. Ekkor 43 forintba került a Big Mac, és 70 forint volt az akkor nyolcadik alkalommal megrendezett Kinizsi Százas nevezési díja, tehát a K100-on való indulás bő másfél (1,6) szendvics árának felelt meg.

Ugorjunk az időben 2008-ra, akkor már 650 forintba került az ízletes és szép emeletes burger (persze ne lepődjön meg senki, ha nem pont úgy néz ki mint a képen), a K100 nevezési díja pedig már 1500 forint volt, tehát akkor már két szendvicset is vehettünk a nevdíj összegéből, és még maradt is 200 forintunk (egészen pontosan 2,3 volt az arány).

2014-re tovább romlott a mutató: 860 forint lett a Big Mac, a Kinizsi Százas nevezési díja pedig 3000 forint, vagyis már kényelmesen vásárolhatunk három Big Macet a nevezés összegéből (arány: 3,48) még akkor is, ha nem akciós a szendvics.

Tehát megállapítható, hogy a McDonalds zászlóshajójához képest a K100 nevezési díja egyre drágul, de úgy is nézhetjük, hogy a Big Mac egyre olcsóbb (sajtburgerrel vizsgálva hasonló a helyzet, sőt: 1988-ban 26 forint volt, tehát 2,7 darabot vásárolhattunk a nevezési díjból, míg 2014-ben 290 forint, vagyis akár 10 darabot is.)

Na de nézzünk valami olyat is, amihez képest a Kinizsi Százas nevezési díja lett olcsóbb: ez nem más, mint a BKV (napjainkban már BKK) havibérlet:

1988-ban 170 forintért válthattunk havibérletet, ebből 2,42 Kinizsi Százas nevezés jött ki. 2014-ben viszont már a 9500 forintos bérlet árából (amivel ráadásul akár még kedvünkre fogaskerekűzhetünk is) 3,16-szor is kijött a nevezés, így nézve tehát egyre jóárasabb a K100. Ebből a szempontból az egyik legjobban teljesítő év egyébként 2008. volt, amikor a 8250 forintos bérlet árából 5 fő is kényelmesen nevezhetett az 1500 forintba kerülő Kinizsi Százasra.

(Tipp: a korábbi évek Kinizsi Százasainak nevezési díját és más adatait megnézheted a Nagy Kinizsi Százas táblázatban.)

Kapcsolódó bejegyzések:

2014. augusztus 25., hétfő

A Kinizsi Százas és az aranymetszés

Mesélek az aranymetszésről. Nos, ez egy arányosság, mely a Wikipédia szócikke szerint "a természetben és művészetben is gyakran megjelenik, természetes egyensúlyt teremtve a szimmetria és az aszimmetria között".

Egészen pontosan arról van szó, hogy (ismét a Wikipédiából idézve) "két rész (a és b, b>a) az aranymetszés szerint aránylik egymáshoz, ha az egész (a+b) úgy aránylik a nagyobbik részhez (b), ahogy a nagyobbik rész (b) a kisebbik részhez (a)". Értéke egyébként nagyjából 1,618.

Még ha nem is tudunk róla, sokszor találkozunk ezzel az arányossággal, például ez a bankkártya (és a többi szabványos plasztiklap) oldalainak aránya, és még számos helyen előfordul, a festményektől a tipográfián át a zenéig (az e bejegyzést illusztráló kép oldalai is így aránylanak egymáshoz).

Megnéztem, hogy mi újság a Kinizsi Százassal az aranymetszés szempontjából. Vagyis hogy mondjuk hol van a Kinizsi Százasnak az a pontja, ahol "a még hátralévő út úgy aránylik a már megtetthez, mint a teljes táv (100 kilométer) a még hátralévőhöz". Egy kis kalkulációval azt kapjuk, hogy ez a pont 38,2 kilométernél van, vagyis Dorogon, csaknem pontosan a 40-es táv (ami valójában kb. 38 km) céljában.

Ezzel elmondható, hogy a 40-es résztáv, valamint a dorogi átkelés a Pilis és a Gerecse között (tudatosan vagy sem, de) nagyon arányosan lett kijelölve.

Kapcsolódó bejegyzések:
A Kinizsi Százas jelvények és a 80-20 szabály
A Kinizsi Százas és a számok (és a pasaréti lelkész)
A Kinizsi Százas egyszerűsége
I love K100

A Gyermekvasút nyomában - éjszakai túra III.

A tavalyelőtti és tavalyi éjszakai kisvasútbarát kis kirándulás után idén is voltam a Gyermekvasút nyomában túrán. Most mintha valamivel enyhébb lett volna a tömeg mint az elmúlt években - vagy csak sikerült ilyen szempontból szerencsés idősávban (20 órakor) rajtolnunk. Az ismerős túratársak közül is csak Márton Danival és Vincze Zolival találkoztunk.

A minden évben augusztus 19-ről 20-ra megrendezett, rövid (alig 20 km-es), ám elég szintes (890 m emelkedő) túrán barátnőmmel indultam, és rutinunk ellenére (mindketten harmadik alkalommal teljesítettük) voltak kisebb eltévedéseink - pl. elnéztem az útvonalat, és a sorrendjüket felcserélve előbb értünk Normafa mint Csillebérc állomásra, így aztán visszasétáltunk, úgy másfél-két kilométert rátéve a távra. Persze nem én lennék, ha sikerülne tökéletesen végigmenni egy túrán (közben épp Kovalik András is szembejött, de szerintem nem ismert fel a sötétben, minden esetre csodálkozott, hogy miért arra megyünk; de később több hasonló eltévedőt is láttunk). Aztán jött a legendás "Kázmér utca", ahol nem is az az igazi kérdés, hogy miért Kázmér, hanem hogy miért utca, hiszen egy vízmosással súlyosbított vadregényes ösvény, majd néhány igazi utca és az utolsó ellenőrzőpont, a Turul 200-ról is ismerős Széchenyi-emlék után értünk a célba.

A 2:30-as kisvonatot éppen, de tényleg éppen elértük Széchenyihegyen (így viszont már nem volt időnk enni a célban, és még jó hogy otthon felejtettem a Budapest Kupa füzetem, mert már pecsételni se nagyon lett volna idő, de sebaj, majd a füzet leadásakor pótlom a túra igazolását), és Hűvösvölgybe visszaérve az éjszakai járatokkal is szerencsénk volt.

Szóval egy hangulatos, barátságos túra volt, mely a táv rövidsége ellenére azért kellemesen elfárasztja az embert, és kellően kalandos. A legközelebbi "vasúti témájú" túrám a Lokomotív 424 lesz a Börzsönyben, melyre idén megyek majd negyedik alkalommal.

Kapcsolódó bejegyzések:
Bamba vagyok, de kirándulni akarok - beszámoló a BHTCS-ről
A Gyermekvasút nyomában - éjszakai túra
A Gyermekvasút nyomában - éjszakai túra II.

2014. augusztus 22., péntek

Körpanoráma: kilátás a Nagy-Szénásról, ahonnan a Kinizsi Százas több pontja is látható

A szombati Meteor túra bejáráson a Nagy-Szénásra is felmentünk Rakk Gyulával, ahol készített egy körpanorámaképet. A 30000 x 1881 pixeles (56 megapixeles) óriásfotón feliratozva is vannak a látnivalók, és többek között a Nagy-Gete és a Kevélyek is megtekinthetők.

Kattints a képre vagy ide:
http://turazokni.hu/kilatas-nagy-szenas.jpg

Ha ma csak egy posztot olvasol el arról, hogy milyen hegyek vannak az outdoor márkák logóiban, akkor ez legyen az!

Mondjuk sok választási lehetőséged nincs is, kedves olvasó, ugyanis úgy tűnik, hogy ez egy eddig feldolgozatlan téma. Pedig igencsak érdekes, legalábbis szerintem. Úgyhogy itt is van, ni.

Kezdjük mondjuk az egyik legismertebb outdoor márkával, az amerikai TNF-fel, azaz a The North Face-szel. Mert az a három ívelt csík bizony egy hegyet, pontosabban egy sziklacsúcsot szimbolizál, még ha ez első pillantásra nem is egyértelmű. Ez a bizonyos szikla, még pontosabban gránittömb a Yosemite Nemzeti Parkban található Half Dome (azaz Félkupola) nevű alakzat, melynek csúcsa 2695 méter magasan van. Na és melyik oldalát látjuk? Így van, bizony, az északit. A logót egyébként még 1971-ben tervezte egy kaliforniai grafikus, David Alcorn - érdekesség, hogy pont abban az évben, amikor a Swoosh (a Nike "pipa" logója) is megszületett. Személyes vonatkozás: van egy kockás The North Face ingem, de egy ideje nem találom.

De menjünk is tovább. A következő legyen az olasz La Sportiva. Ez bizony már nem derült ki a Wikipédiából, itt már e-mailt kellett küldenem az ügyfélszolgálatra botrányos angol grammatikámmal, de kedvesek voltak és gyorsan válaszoltak a marketingosztályról. Nos, alapvetően ez egy stilizált hegyvonulat csupán, viszont nagyon hasonlít a cég észak-olaszországi, Val di Fiemmében lévő központjához közeli Cimon della Pala csúcshoz (3184 m), melyet a Dolomitok Matterhornjának is neveznek. Személyes vonatkozás: emlékeim szerint két Kinizsi Százast egy La Sportiva bakancsban teljesítettem, és néha még mostanában is felveszem, de már elég szakadt.

Zárásképp újra egy amerikai márka, a főleg hátizsákjairól ismert Lowe Alpine cég emblémájáról. Válaszuk szerint az ebben megfigyelhető hegy nem más, mint a svájci Matterhorn (4478 m), ami az előbb már szóba került érintőlegesen, és az Alpok hetedik legmagasabb csúcsa. Ez az a hegy egyébként, ami a Toblerone csokoládé logójában is látható, sőt, még a csoki háromszög alakját is ez ihlette.

Kapcsolódó bejegyzés:
Márkatörténet rovat: The North Face

2014. augusztus 21., csütörtök

A Meteor túrák egy szakaszának bejárása

Rakk Gyulával, akivel az elmúlt hetekben a Budai Térképkört is végigjártuk, szombaton a közelgő Meteor teljesítménytúrák (lásd a TTT kiírást és a túra weboldalát) útvonalának nagy részét jártuk be, bő harminc kilométert gyalogolva (először kisebb sárban, de aztán tökéletesen járható lett a talaj, és az időjárás is optimális kirándulóidő volt).

A nagy múltú túra egyébként idén jubilál majd, hiszen most szeptember 13-án kerül majd 25. alkalommal megrendezésre. Mi ezúttal Nagykovácsiból indultunk, és végül Hűvösvölgyben fejeztük be a sétát (közben bejártuk a maratoni táv átkötő szakaszát is). Tehát ahogy az elmúlt hetekben, most is a Budai-hegység gyönyörű részein jártunk, több kilátóhelyet érintve.

A Nagy-Szénáson egy panorámaképet is készített Gyula, amin a Kinizsi Százas több nevezetes pontja is látható (Nagy-Gete, Hegyeskő, Kőszikla), és amelyet hamarosan meg is osztok az olvasókkal egy későbbi bejegyzésben.

Hajléktalan Tibi és a Kinizsi Százas

Csengődi Péter írása a békásmegyeri hajléktalanról, aki útra kelt, és a Kinizsi Százas teljesítésével Tatára "költözött".

A jól megírt, néhol márquezi ritmikájú történet vélhetően (bár tartalmaz valós elemeket) így ebben a formában nem igaz, elég arra gondolni, hogy a Kinizsi Százas rendezői még Tibi atyától is kérnék az orvosi igazolást, nemhogy Hajléktalan Tibitől, másrészt pedig azt is nehéz elhinni, hogy a - Tibi atyához hasonlóan - nem éppen józan életmódú, szatyrában borosüvegeket zörgető Tibi harmadikként ért célba.

(Először a Budapesti Atlétikai Szövetség is gyanús volt - képzeljük csak el a rövidítését -, de rákerestem és tényleg van ilyen szervezet. Igaz, weboldalukon a félreértések elkerülése érdekében külön kiemelik, hogy a hivatalos rövidítésük: BP-i ASZ. Pedig ha megváltoztatnák a nevüket mondjuk Fővárosi... ja nem, az sem jó.)

2014. augusztus 20., szerda

Hipochondria II.

Meséltem már az olvasónak, hogyan aggódtam gyermekkoromban a "mellrákom" és egy kullancs miatt, majd - hosszú szünet után - pár hónappal ezelőtt a bilirubin szintem nyugtalanított. Amúgy nem jellemző rám a hipochondria (legalábbis évekig tünetmentes tudok lenni), de most újra aggódni kezdtem valami miatt. Persze valószínűleg a betegség ezúttal is képzelt, de azért az "és ha mégis?" kérdés elgondolkodtatja az embert, és további kérdéseket vet fel.

(A napokban olvastam Urbán Zsófia halálhírét, aki blogot is vezetett a küzdelméről, amit a méhnyakrákkal vívott [azért annyira hipochonder nem vagyok, hogy én is ettől tartsak].)

- Mennyiben változnék meg, ha megtudnám, hogy csak hónapjaim vannak hátra?
- Megtanulnék végre imádkozni?
- Tartalmasabb, produktívabb élethez vezet, ha azt már nem egy csaknem végtelen dolognak látjuk (ennek megfelelő halogatásokkal, bátortalanságokkal, stb.), hanem tudatában vagyunk közeli végének?
- A blogom motiválna a betegséggel szembeni harcban, esetleg gyógyítóan is hatna?
- Egyszer úgyis meghalunk, akkor mennyire van jelentősége annak, hogy ez mikor történik? (meg aztán pár milliárd év múlva a Nap úgyis felperzseli a Földet, és odavész valamennyiünk összes írása, fotója, kalandvideója, Kinizsi Százas jelvénye, de még a síremléke is)
- Jobb, ha tudjuk előre évekkel-hónapokkal, hogy meg fogunk halni, vagy az a jobb, ha hirtelen, akár egy pillanat alatt történik, anélkül, hogy sejtenénk?
- Tettem eleget, hogy fennmaradjon a nevem, hogy sokáig emlékezzenek rám? (és ha igen, érnék ezzel valamit, változtatna ez az én szempontomból valamin - ha már szemem sincsen, sem összefüggő pontjaim?)
- Egyáltalán: mi az élet, ki vagyok én, mitől vagyok jobb-rosszabb-különlegesebb mint bárki?

Kapcsolódó bejegyzések:
A halál
Éjjel egyedül az erdőben
Aki fél lábbal is teljesítette volna a Kinizsi Százast: Terry Fox
Édesapám emléke
Hipochondria

2014. augusztus 19., kedd

Éjjel egyedül az erdőben

Sokáig féltem a sötétben. Sőt, a mai napig előjön olykor ez a félelmem, még otthon, a lakásban is. Például ha egyedül vagyok éjjel, általában felkapcsolva hagyom az olvasólámpát (ezzel most nagyon a bizalmamba fogadtam az olvasót, ugyanis ezt eddig tán még a barátnőmnek sem meséltem el - de így most akkor töredelmesen bevallhatom, hogy bár elsősorban a romantika és az összebújás miatt hiányzik ha nem vagyunk együtt, de egy kicsit azért amiatt is, hogy ne féljek).

De ha valaki fél a biztonságos otthonában, a jól ismert környezetben, akkor még jobban félhet éjjel egyedül az erdőben, mely nem csak sötét, hanem még ismeretlen, titkokat rejtő is. És ott nem csak vékony falak, néhány kerítés, kapu és ajtó választja el a többi embertől, hanem akár több kilométernyi távolság.

A sötét erdő mint hangulatfokozó elem, misztikus helyszín a filmekben is gyakran felbukkan: elég a Vörös ház c. klasszikus thrillerre, X-akták epizódokra, az Ideglelésre, A falura gondolni. Vagy akár konteókra: a Gyatlov túra 1959-es tragédiája az Urál-hegységben máig megmagyarázatlan.

Persze ha az ember racionálisan belegondol, az erdő még éjjel is elég biztonságos hely, legalábbis a városokhoz képest, ahol sokkal több veszély leselkedik ránk. De tán olyasmi ez, mint a repülés: hiába mutatja azt a statisztika, hogy a repülőgép messze a legbiztonságosabb közlekedési eszköz, az emberek többsége jobban fél a légiközlekedéstől, mint a valójában sokkal több áldozatot szedő közútitól.

Emlékszem, amikor pár éve egyedül indultam egy privát Iszinik 100-ra (mely végül nem sikerült), és elég korán, még sötétben indultam útnak. Ahogy elhagytam Szárligetet és az ösvényre értem, szinte páni félelem fogott el. Bár igyekeztem énekelni magamban és arra gondolni, hogy hamarosan világos lesz, a mélysötét erdő és magányom tudata a hatalmába kerített, és úgy éreztem magam, mintha horrort néznék, és a baljóslatú háttérzene már előre jelezné a közelgő borzalmat.

Aztán... valamitől az utóbbi években ez elmúlt, vagy már le tudom küzdeni. Magam is meglepődtem, amikor a Kinizsi Duplán, amikor két teljes éjszakát is egyedül töltöttem az erdőben, teljesen magabiztos voltam.

Egy olvasónak nagyon nem tetszett Robotond története

Egy olvasóm nem zárta a szívébe Robotondnak, a Kinizsi Százast teljesítő robotnak a történetét, ezért elszomorodott és párkapcsolati tanácsot is adott:

"Ennél jobban erőltetett dolgot rég olvastam :( szerezz barátnőt vagy valami :(("

Sebaj, Robotond akkor is jó fej. És a barátnőm szerint is aranyos. Ennyike.

Frissítés:
No, közben úgy alakult, hogy igaza lett az olvasónak, és mégis kereshetek új barátnőt :) De a félreértések elkerülése végett: nem azért, mert nem volt rá elég időm, inkább épp fordítva történt.

2014. augusztus 18., hétfő

No és mi újság a Quechua túracipőddel?

Elmondom: eddig teljesen bevált a cipő. Ebben teljesítettem a Kinizsi Százast, a Turul 200-at, a Kinizsi Duplának indult K100-at Jeremcsuk Istvánnal, a Rockenbauer 130-at és a Budai Térképkört, valamint néhány rövidebb túrán is rajtam volt, és még a természetes kopáson, kisebb amortizáción (néhány varrásszakadás, feslés) kívül komolyabb baja nincsen.

Kapcsolódó bejegyzések:
Az új túracipőm: Quechua Arpenaz 700 Novadry
Milyen bakancsot vegyek?

Tényleg ennyire Kinizsi Százas mániás vagy?

Nem. Vagy legalábbis annyira nem, mint amennyire a blogom alapján tűnhet. Mert igaz ugyan, hogy az elmúlt csaknem négy évben hetente legalább három bejegyzést írtam átlagosan, de ezeknek (ahogy az olvasó is észrevehette) csupán egy része kapcsolódott közvetlenül a Kinizsi Százashoz, másrészt pedig az írás, bloggerkedés egyfajta szerep is. Egy szerep, ami persze valahol az énem része, és talán az sem véletlen, hogy éppen én játszom ezt a szerepet, de azért nem teljesen én vagyok (no nem mintha bánnám, hogy vezetni kezdtem ezt a különös és immár eléggé terjedelmes webnaplót, sőt).

A hétköznapokban például szinte egyáltalán nem témám a Kinizsi Százas vagy a blogolás, tartalomépítés, de még a hétvégi túrákon is aránylag ritkán kerül szóba (attól pedig már jó ideje ódzkodom, hogy ismeretlen túratársakat "traktáljak" ezekkel, és szeretem is ezt az inkognitót, bár az is igaz, hogy örülök, ha véletlenül - akár utólag - rájön valaki, hogy ki volt a túratársa, hiszen ez a blogom olvasottságának, erejének egy mutatója).

Kapcsolódó bejegyzések:

Andi beszámolója a Budai Térképkör egy szakaszának bejárásáról

Andi részletes, fényképekkel dokumentált beszámolója a Budai Térképkör egy jelentős szakaszának bejárásáról, annak élményeiről és tanulságairól. A túra résztvevői: Andi, Ildi és Isti.

Kapcsolódó bejegyzések:
Budai Térképkör
A Budai Térképkör még hátralévő szakaszának bejárása Rakk Gyulával

2014. augusztus 14., csütörtök

Interjú Robotonddal, az első robottal aki teljesítette a Kinizsi Százast

Következzék egy interjú Robotonddal, egy KOZGEP-HUROB-42 típusú, Android 198.4 rendszerű humanoiddal, az első robottal, aki teljesítette a Kinizsi Százast.

(képzelt interjú 2025-ből)

- Szia Robotond! Mit szólt a gazdád és a családod az ötlethez, hogy indulsz a Kinizsi Százason?

- A humángazdám, Dr. Kovács Rezső a kezdetektől támogatott. A feleségem, Roboglárka és a kislányunk, Robogyó féltettek, de azért támogattak ők is, és büszkék rám.

- Egyedül indultál a túrán?

- Nem, a robotmadarammal, Drónival, de ő végül Mogyorósbányán kiszállt, pontosabban leszállt, mert nem hoztam neki elég tartalék akkumulátort, és a borús idő miatt a napelemeivel sem jutott elég energiához.

- Mióta indulhatnak robotok a Kinizsi Százason?

- A túra kiírásában sosem szerepelt, hogy csak emberek indulhatnak rajta, de persze csak az elmúlt 5-10 évben vált realitássá, hogy humanoid robotok is induljanak. De eddig még egynek sem sikerült önállóan végiglépkednie a távot.

- Hogyan készültél a Kinizsi Százasra?

- Sokat sétáltam, erősítettem az alsó végtagjaim hidraulikáját, és fejlesztettem a turistajelzés-felismerő és ösvénykövető algoritmusom.

- De hát van beépített GPS-ed és koordináta-hiperbitrátád, miért kell akkor a turistajelzés-felismerő?

- Úgy gondoltam, hogy nagyobb kihívás és érdekesebb is úgy, ha nem használom a GPS-chipet, hanem elsősorban a jelzésfelismerőmre és egy hagyományos térképre hagyatkozom.

- Egy robottúrázónak mit jelent a természetjárás?

- A városi környezet után egy sokkal érdekesebb közeget, tájékozódásilag, problémamegoldásilag és mozgáshidraulikailag egyaránt.

- Milyen felszerelést és táplálékot vittél a Kinizsi Százasra?

- Pótakkumulátorokat, tartalék szenzorokat, néhány Széles Gábor-féle energiacellát, 4 liter hűtőfolyadékot, pár pótcsavart, WD-40-et, valamint egy univerzális mininyomtatót arra az esetre, ha valamit mégis otthon hagytam volna.

- Többen azt gondolják, egy robotnak nem is nehéz teljesíteni a Kinizsi Százast, mert nem érez fájdalmat, és könnyen tájékozódik, hogyan vélekedsz erről?

- Ahogy mondtam, a GPS funkciómat kikapcsoltam, így azért a tájékozódás sem volt olyan könnyű. És igaz, hogy fájdalmat emberi értelemben nem éreztem, de így is nehéz folyamatosan koncentrálni, elemezni. Nem véletlen, hogy eddig egy robot sem teljesítette a távot.

- Hogyan lendültél át a holtpontokon?

- Amikor már nagyon elfáradtak a szenzoraim, kielemeztem Kaszparov néhány sakkjátszmáját, megoldottam pár ötödfokú egyenlet, valamint elolvastam az összes eddigi túrabeszámolót a Kinizsi Százasról, ezeket lineárisan szintetizáltam és tapasztalatszkenneltem.

- Beszélgettél út közben túrázókkal?

- Igen, több túrázóval és az okoseszközeikkel is kommunikáltam. Beszélgettünk például robotikáról, szingularitásról, vagy épp a WD-40-ről.

- Milyen komoly céljaid vannak a Kinizsi Százas teljesítése után?

- Szeretnék a házi robolaboromban legyártani egy fúrófejet és egy plazmapajzsot, és ezek segítségével az első robot lenni, aki átfúrja magát a Föld túloldalára.

- Köszönöm az interjút, és sok sikert kívánok a tervedhez!

(Az "interjú" ihlete ezen cikk elolvasása után jött.)

Kapcsolódó bejegyzések:
Egy olvasónak nagyon nem tetszett Robotond története
Robotok a Kinizsi Százason?
Trekking'n'style rovat: jönnek az okoszoknik?
Trekking'n'style rovat: jön a beszélő bakancs?

2014. augusztus 12., kedd

Walt Disney idézetek a Kinizsi Százashoz

Találtam egy blogposztot 20 megfontolandó Walt Disney idézet címmel, íme az idézetek közül néhány, mely a Kinizsi Százashoz is motiváló lehet:

"Ha meg tudtad álmodni, meg is tudod tenni!"

"Életem összes balszerencséje, gondja és akadálya csak megerősített engem."
(...lásd korábbi Iszinik kudarcok)

"Álmok, ötletek és tervek. Nem azért vannak, hogy elmenekülj a valóság elől, hanem azért, hogy célokat adjon, okot a továbblépésre."

"Azért csinálom, amit csinálok, hogy minél jobban tudjam csinálni."
(...a túrázás mellett az írással, blogolással is így vagyok)

"Valahogy egészen szórakoztató megtenni azt, ami lehetetlen."

"A különbség a győzelemhez vagy a vereséghez vezető út között leggyakrabban az, hogy abbahagyod-e vagy sem."
(...a hosszútávú túrákra ez különösen igaz)

"Minden nevetésben ott van egy könnycsepp is."
(...a célmosolyban ott vannak a holtpontok küzdelmei)

Kapcsolódó bejegyzések:
Bátorító idézetek a Kinizsi Százashoz
Idézetek, mottók a Kinizsi Százas túrafüzetekből
Mark Twain idézetek a Kinizsi Százashoz

A Budai Térképkör útvonala Google térképen

A Budai Térképkör útvonala Google térképen. Rakk Gyula munkája, Zábrák Dénes trackje alapján.

Kapcsolódó bejegyzések:
A Budai Térképkör még hátralévő szakaszának bejárása Rakk Gyulával
Interjú Rakk Gyula túravezetővel és térképésszel, sokszoros Kinizsi Százas teljesítővel

2014. augusztus 10., vasárnap

Hoppá! Ez lenne a legtöbb bejegyzéssel bíró túrablog?

A napokban kezdtem el azon gondolkodni, hogy lehetséges, hogy a blogom a legtöbb bejegyzéssel (ez a 729.) bíró túrablog a haza blogoszférában?

Jó, nem egy holdra szállás, de legalább valamiben első (vagy az elsők között) vagyok, és ha a mennyiség nem is jelent feltétlenül egyet a minőséggel (sőt), azért mégis egy érdekesség. Ugyan nem én írom a legrészletesebb túrabeszámolókat, de szerencsére elég jól író "vendégszerzők" beszámolói is szerepeltek már a blogban, ráadásul közös túrakalandok kapcsán, mint például Jeremcsuk Istváné vagy Agárdi Péteré. Az elmúlt években olvashatott a kedves látogató kudarcokról és sikerekről, túra-matematikai gondolatokról, társkereső hirdetésről és szexuálkreatív szójátékokról, vagy néhány túrafelszerelés-brand történetéről. A sok-sok interjúról nem is beszélve. Vagy a Rockenbauer 130 jelvényem kalandjairól. Vagy a világ legbrutálisabb hangyáiról, melyek ugyan nem csíptek meg, lódarázs viszont igen, fene a pofáját.

Az olvasók szeme előtt cseperedtem túravezetővé, bontakozott ki az Iszkiri teljesítménytúra, az Ixi Kupa vagy a Budai Térképkör ötlete.

Itt és most akkor ünnepélyesen megígérem, hogy megállíthatatlanul tolom tovább a kontentot a jövőben is.

A Budai Térképkör még hátralévő szakaszának bejárása Rakk Gyulával

Szombaton Rakk Gyulával bejártuk a Budai Térképkörből még hátralévő 23 kilométeres szakaszt, Budakeszi és Szépjuhászné között. Ezzel "bezártuk a kört", hiszen visszaértünk a pár héttel korábbi rajtunk helyszínére (ez az utolsó bő 20 kilométer tartalmazza egyébként arányaiban a legtöbb emelkedőt, ugyanakkor nagyon szép, panorámában gazdag útvonalon vezet).

A három bejárási nap alapján Gyula hamarosan elkészíti a Térképkör szintrajzát, elérhetővé tesszük a túra fotóalbumát, valamint felkerül majd a weboldalra az ellenőrző kérdéssor is, melyet mint "ellenőrzőlapot" kell majd a résztvevőknek magukkal vinniük, és a helyszínen válaszolniuk az útvonal egyes (jelzésváltó) pontjaival kapcsolatos kérdésekre.

Sikeres Budai Térképkör bejárást kívánok mindenkinek!

(A sok jelzésváltás és a helyenként hiányos ill. megrongált jelzések miatt érdemes GPS-sel és trackkel nekivágni az útnak, és/vagy Cartographia Budai-hegység térképet ill. tájolót/iránytűt magukkal vinniük az indulóknak. Az egyik első bejáró leírása alapján egy helyen kutyaveszély is van - mi épp akkor nem találkoztunk ott ebekkel -, illetve a méhekre is érdemes figyelni és kikerülni azt a rövid szakaszt.)

Kapcsolódó bejegyzések:
A Budai Térképkör bejárásának folytatása Rakk Gyulával
A Budai Térképkör egy szakaszának bejárása Rakk Gyulával

2014. augusztus 9., szombat

Mennyi? 30! Azért jó, hogy ilyen brutális hangyák nincsenek a Kinizsi Százason!

A Kinizsi Százast már a távolság is komoly kihívássá teszi, így jó, hogy például ilyen extrém csípős hangyákkal nem kell megküzdeni út közben. A Paraponera clavata hangyákat, melyek 2-3 centisre is megnőnek, nem véletlenül nevezik "pisztolygolyó hangyáknak", állítólag ugyanis 30-szor olyan fájdalmas a csípésük, mint egy darázscsípés. Egy dél-amerikai törzs a rovarfaj ezen tulajdonságát kreatívan kihasználva a harcossá avatási szertartásban alkalmazza őket: ilyen hangyákkal megtöltött kesztyűféleséget kell felvenniük a pályázóknak, és tíz percet kibírniuk benne. Egy ausztrál showman kezdetben lelkes, majd eléggé megbánt próbálkozása itt tekinthető meg, talán 10 másodpercig sem tartott a menet, így a Hangyáskesztyű törzs kemény arcainak szemében feltehetően hisztis kisfiú maradt.

Ehhez képest egy extrém túra utolsó kilométereinek fájdalomérzete igazán csekélység. Én egyébként még a darazsaktól is félek kicsit (ami nem jó, mert állítólag megérzik a félelmet; egy lódarázs meg is csípett a tavalyi Rockenbauer 130-on, el is kezdtem behaluzni hogy mindjárt összeomlik a keringésem, de aztán szerencsére nem lett semmi bajom, és maga a csípés sem volt annyira fájdalmas), és kaptárak közelében sem szívesen tartózkodom (erre legutóbb a Budai Térképkörön volt példa).

(Na de van, hogy nem a szorgos, ám mérges hangyák bántják az embert, hanem fordítva: egy hangyabolyba forró alumíniumot öntve például ilyen művészi formát kapunk. Itt tűzhangyákat áldoztak fel a művészet tüzes oltárán, melyek csípése ugyan nem olyan fájdalmas mint a pisztolygolyó hangyáké, cserébe viszont halálos lehet.)

2014. augusztus 5., kedd

Jeremcsuk István: Szimpla beszámoló egy majdnem dupla Kinizsiről

A pár héttel ezelőtti Kinizsi Dupla kísérletünkről (melyről én még csak egy rövid bejegyzést írtam) Jeremcsuk István is leírta a gondolatait egy részletes és hangulatos túrabeszámoló formájában (a közeljövőben én is írok még bővebben a különleges túránk élményeiről). Következzék tehát Isti beszámolója:

Néhány hónapja történt, hogy egy este, Csetneki Sándor egyik blogbejegyzésére reagálva felvetettem, hogy a következő Kinizsi dupláján szívesen vele tartanék. Ha valaki esetleg nem tudná, Sanyi a Kinizsi Százas blog szerkesztője, mellesleg megszállott K100 rajongó, akinek tavaly már sikerült oda-vissza teljesítenie a távot. Abban a bizonyos bejegyzésében éppen arról írt, hogy idén esetleg a triplázást is megpróbálná, és ezzel kapcsolatban írtam neki, hogy én egy háromszázassal már biztosan nem próbálkoznék, de ha úgy van, kétszázig szívesen csatlakozom hozzá. Nos, amint azt később neki is bevallottam, én akkor egy elég jól sikerült estén voltam túl, így az ötlet felvetésekor finoman szólva nem voltam ítélőképességem teljes birtokában, és egyébként sem gondoltam teljesen komolyan a dolgot, illetve inkább úgy értettem, hogy majd egyszer, talán, valamikor, de semmiképp nem mostanában. Mindenesetre Sanyi komolyan vette, és nem sokkal később már jött is az üzenet, hogy örül hogy van kedvem a duplához, és valamikor július környékén meg is próbálhatnánk. Ekkor tudatosult bennem, hogy ennek bizony a fele se tréfa, de az első ijedtség után már én is kezdtem komolyan venni a dolgot, és ha máshogy nem is, de lelkileg mindenképp igyekeztem felkészülni életem eddigi legnagyobb kihívására. Végülis miért ne sikerülhetne? 200 km-t még soha nem gyalogoltam, az eddigi leghosszabb túrám a Rockenbauer Pál emléktúra 130 km-es távja volt, és nem is olyan rég még elképzelhetetlennek tartottam, hogy valaha is meg fogok próbálni kétszázat menni. De az idők változnak, én pedig most épp egy olyan időszakomat élem, amikor néha szükségem van egy kis önsanyargatásra, a határaim feszegetésére, a reménytelennek látszó küzdelmekre. Tény, hogy nagyon merész dolgot vállaltunk, kicsit talán olyan volt ez, mintha mondjuk Carlo Ancelotti úgy akart volna idén BL-t nyerni a Real Madriddal, hogy a döntőben a jól összeszokott csapat helyett egy teljesen új játékosokból álló együttest küld a pályára. A madridiak mestere alighanem az állásával fizetett volna egy ilyen húzásért, mi viszont csak egyszerű túrázók vagyunk, így ezt a kis őrültséget igazán megengedhettük magunknak. Szóval merész vállalás volt, Sanyinak ugyanis még egyáltalán nem volt tapasztalata a kísérésben - mindössze párszáz métert mentünk együtt a tavalyi Tortúrán -, tehát nem tudhattuk, hogy a bő kétnaposra tervezett menet során mennyire lesz meg az összhang. Tartottam is ettől egy kicsit, de Sanyi pozitív hozzáállása meggyőzött arról, hogy az esetleges kezdeti nehézségeket leszámítva ilyen szempontból nem lesz gond, úgyhogy inkább izgatottan vártam a nagy napot, amit végülis július 11.-ére tűztünk ki.

A találkozót reggel 7-re beszéltük meg a békásmegyeri hévmegállóban, és oda is értem időben, ami egyébként viszonylag ritkán fordul velem elő, úgyhogy gyorsan meg is dicsértem magam, amiért nem szúrtam el a dolgot már az elején. Elszántan, tele optimizmussal vágtunk neki utunknak pontban 07:05-kor, és bár konkrét időtervünk nem volt, úgy számoltunk, hogy ha Tatán, vagy egy kicsit később a visszaúton megpihenünk pár órát, akkor is be kell érnünk 55 órán belül. Az első kilométerek az ismerkedésen túl az összeszokás jegyében teltek, mert mint azt már említettem, Sanyinak nem volt még rutinja a navigálásban, így ki kellett tapasztalnunk, hogy a terepviszonyoktól függően hogyan tudunk minél hatékonyabban együttműködni. A pilisi szakaszon a köves-technikás terep miatt elég lassan haladtunk, de úgy voltam vele, hogy miután kétszáz a terv, és nem vagyunk időhöz kötve, felesleges kapkodni, inkább osszuk be az erőt, legalábbis amíg van belőle. Másrészt nem akartam nagyon stresszelni Sanyit már az elején azzal, hogy elkezdek egy erősebb tempót diktálni, miközben ő még esetleg nem érzi biztonságosnak a dolgot, szóval inkább hagytam neki időt, hogy belerázódjon, és persze magamnak is, hogy ráhangolódjak az előttünk álló megpróbáltatásra. Azt viszont már az elején megbeszéltük, hogy bármi is lesz a vége ennek a kis kalandnak, a legfontosabb, hogy jól érezzük magunkat, és pozitív élményekkel térjünk haza.

Viszont tényleg lassan kezdtünk, és annak ellenére hogy nem hajtott minket a szintidő, ez lélektanilag valószínűleg nem volt túl előnyös. Az már annál inkább, hogy a pilisszántói műútnál Papucsek Marcsi várt minket finom péksütivel, üdítővel és persze bíztató szavakkal - egy privát túrán azt hiszem mindez felbecsülhetetlen. Megtöltöttük a kulacsokat, eltettük a sütiket, majd néhány perc beszélgetés után indultunk is tovább, irány a Pilis teteje. Itt már jöttek is az első gondok, valami furcsa nyomást/fájdalmat kezdtem érezni a jobb achillesemnél, ami eleinte nem zavart különösebben, később azonban kezdett egyre kellemetlenebbé válni. Végül Kesztölc előtt nem sokkal úgy döntöttem, hogy megszabadulok a bokaproblémám miatt már egy ideje rendszeresített bokaszorítómtól. Ezzel persze vállaltam némi kockázatot, de ez a sarokfájás egyre jobban kezdett hátráltatni, úgyhogy bíztam benne, hogy ettől jobb lesz, és cserébe nem fog kimenni a bokám mondjuk a Nagy-Getéről lefele. Valóban jobb lett, de csak átmenetileg, az alapprobléma ugyanis nem a bokaszorító volt, az csak nyomott valami kis duzzanatot a sarokcsont felett, úgyhogy a szorító levétele legfeljebb késleltetni tudta a további fájdalmakat. Mindenesetre a lelkesedéssel továbbra sem volt gond, ráadásul az átlagtempónk is érezhetően javulni kezdett a korábbiakhoz képest. Út közben persze nagyon sokat beszélgettünk, főleg amikor épp nem egy nehezebb szakasszal, vagy egy holtponttal küzdöttünk. Akadt is téma bőven, hiszen azelőtt nem igazán ismertük egymást, eddigi találkozásaink alkalmával talán csak néhány mondatot válthattunk, most viszont a hosszú kilométerek alatt volt alkalmunk egy kicsit jobban megismerni egymást. Közben szép lassan megérkeztünk Dorogra, ami a megbeszéltek szerint egy hosszabb pihenőt jelentett valamelyik vendéglátóipari egységben (azt hiszem abban, ahonnan nem a Szuperkatlan túra indul). A dorogi kocsmázás már csak azért is volt létfontosságú, mert még anno a szántói műútnál Marcsi említett valami olyasmit, hogy Mogyorósbányán a Kakukk valószínűleg nem lesz nyitva (nem is volt, de erről majd később). Ez akkor elég érzékenyen érintett, mert úgy készültem lelkileg, hogy Mogyi az mindenképp kocsmapont, és kizárt hogy kihagyjuk, hiszen mégiscsak akkor vagyunk túl a K100 legnehezebb szakaszán, illetve jelen esetben a tervezett kétszázasunk valamivel több, mint negyedén, ráadásul efféle frissítőpontra legközelebb csak Tatán, vagy esetleg Bajon számíthatunk.

Na, de ott tartottam, hogy Dorog: szóval kiülős hely volt, ezért miután szerencsére nem volt nagy hőség, a kikért fröccsök elfogyasztásának helyszínéül a teraszt választottuk. Közben eleredt az eső, pedig már kezdtünk örülni, hogy a nagy zuhét megúsztuk, és bíztunk benne, hogy az időjárás továbbra sem okoz majd gondot. Mindenesetre az eső ürügyén egy darabig még élveztük a jó öreg házmester vendégszeretetét, hátha eláll, vagy legalább valamelyest csendesedik. Ezt sajnos hiába vártuk, sőt, épp hogy elindultunk, még jobban rákezdett, így a továbbiakban az úgynevezett katlan-szakaszon általában jellemző katlanmeleg helyett most brutális eső és sártenger nehezítette utunkat. A csúszós sárnak köszönhetően az alapból csak lefele technikás Nagy-Gete most felfelé se volt egyszerű; egy nagyjából 10 méteres szakaszon például annyira csúszott, hogy komolyan megfordult a fejünkben, hogy akkor most visszafordulunk, Dorogon bedobunk még valamit, aztán irány haza. Szerencsére rögtön jött is a következő gondolat, miszerint nehogy már ennyire puhányok legyünk, hogy egy kis sár miatt adjuk fel az egészet, úgyhogy finoman, apró léptekkel araszolgatva, de valahogy csak felküzdöttük magunkat ezen is. Ezután a Gete csúcsáig már egy fokkal könnyebb volt a terep, de így is egy örökkévalóságnak tűnt, mire felértünk. Itt egy kis kajaszünet, mert megérdemeltük, aztán elkezdtünk ereszkedni, ami megint csak jóval hosszabbnak tűnt a megszokottnál, szinte végig fától fáig kapaszkodva tudtunk csak haladni. Itt aztán jött a Kinizsiken már megszokott holtpont, ami most a körülmények miatt hatványozottan jelentkezett. Tokodnál pedig már éreztem, hogy bármeddig is jutunk, ez innentől kezdve már nem lesz egy sétagalopp, nem mintha amúgy arra számítottunk volna. A Getével folytatott ádáz küzdelem mind fizikailag, mind pszichésen sokat kivett belőlünk, ráadásul rengeteg időt vesztettünk, ami szintén nem tett jót a mentális állapotunknak. De a legfőbb problémát a cipőnk be-, illetve ebből adódóan a talpunk kiázása jelentette, aminek következtében a hátra lévő kilométereken végig olyan érzésem volt, mintha apró kis tűhegyeken lépkednék, mezítláb - ezen pedig már a későbbi zoknicsere sem segített. Sanyi mindenesetre azzal nyugtatott, hogy talán mégis van esélye a mogyorósi itatásnak, mert ha zárva is találjuk a Kakukkot, van még egy opció párszáz méterrel arrébb. Majdnem fél 11 volt már, mire a táv nagyjából 52. kilométerét jelentő Mogyorósbányára értünk, vagyis több, mint 15 órája voltunk úton, ez pedig azt jelentette, hogy a tempónk a 4-es átlagot sem érte el. Ennek ellenére a duplázásról továbbra sem mondtunk le teljesen, de ekkor már kezdtük egyre inkább amolyan bulitúrának felfogni a dolgot, és mindenféle időtervet félredobva csupán azt a célt tűztük ki, hogy a vasárnap esti vb-döntőre valahogy hazaérjünk. De a folytatáshoz mindenképp szükség volt egy újabb (lelki)fröccsre, és nagy szerencsénkre ezt meg is kaphattuk, miután a Kakukkal ellentétben a falu másik kocsmáját nyitva találtuk. Én a magam részéről továbbra is ragaszkodtam a házmester úr társaságához, és ezellen Sanyinak sem volt kifogása, úgyhogy kértem is a két fröccsöt, eközben pedig azt is sikerült kiderítenünk, hogy nem kell vele kapkodnunk, mert a hely éjfélig van nyitva. Ennek megfelelően nem siettük el, jó volt újra emberekkel találkozni, zenét hallani, és persze a hűsítő fanyar nedűt kortyolgatni, mielőtt nekiindulunk az éjszakának. Közben egymást bíztatva latolgattuk az esélyeket, továbbra is élt bennünk a remény, hogy ha Tatán egy kis pihenés után erőt veszünk magunkon, és képesek leszünk elindulni vissza, akkor még sikerülhet. Ráadásul a lelkesedésünket a bor mellett tovább fokozta az a hír, miszerint Bányahegyen Dolgos Gyuri vár majd minket frissítővel. Nem sok volt már a korsó alján, mikor odalépett hozzánk a hely tulaja, akiről néhány másodpercen belül kiderült, hogy ő maga is túrázó, ennek örömére pedig meghívott minket még egy italra. Némi ellenkezés után persze elfogadtuk, gondoltam ha maradunk a fröccsnél, abból baj nem lehet, meg amúgyis kipárolog az első emelkedőn. Így fordulhatott elő, hogy végtére is a jóféle száraz bor, meg a kocsmai hangulat zárásig marasztalt minket, de így legalább ha mást nem is, a jókedvet sikerült feltornázni a Dorog előtti szintre.

A kilométerek viszont egyre lassabban teltek, és ezt fejben egyre nehezebben viseltem, mert közben úgy éreztem, hogy jól haladunk. A talpam egyre jobban fájt, és izomzatilag se voltam már toppon, szóval ha akartam volna se lettem volna képes erősebb tempót diktálni. Ráadásul volt még egy nem várt nehéz szakasza a túrának, a bajóti műút utáni "hullámvasúton" ugyanis a K100-on még viszonylag jól járható ösvényt egy párszáz méteres szakaszon tüskés-szúrós gaz nőtte be, méghozzá bőven fejmagasságig, úgyhogy csak a magamon hagyott esődzsekinek köszönhetem, hogy néhány kisebb karcolással megúsztam.

Pusztamarót környékén már nagyjából mindketten biztosak voltunk benne, hogy Tatán vége a bulinak, sőt, én abban is, hogy a hátra lévő majd' 35 km számomra maga lesz a pokol. Innentől már eléggé összefolynak a dolgok, rengeteget küzdöttem a holtpontjaimmal, és valahányszor átlendültem az egyiken, szinte azonnal jött is a következő. Az álmosságról nem is beszélve, gyakorlatilag már csak a koffeines zselék tartottak életben, még szerencse, hogy volt nálam elég. Bányahegyre nem sikerült a tervezett időben megérkezni, így végülis a beígért frissítőt Koldusszálláson a sorompónál rakta le nekünk Gyuri, akinek ezúton is hálás köszönet a szendvicsekért, az energiaitalokért, és a többi életmentő csemegéért, amik a kétszázas reményeket ugyan már sajnos nem tudták visszahozni, ahhoz mindenképp hozzásegítettek minket, hogy legalább százig elmenjünk. De persze ezután is jöttek az egyre durvább holtpontok, olyan megzuhanásaim voltak, amiket még a tavalyi Rockyn sem tapasztaltam. Többször kellett kérnem Sanyit, hogy álljunk meg egy picit, mert komolyan úgy éreztem, hogy ha most tovább kell menni, akkor összeesek. Az egyik ilyen kis "kényszerpihenőnél" már annyira szét voltam csúszva, hogy legszívesebben azt mondtam volna Sanyinak, hogy "hagyj itt a francba, majd valaki biztos rámtalál egyszer... (vagy nem)", és ha megtehettem volna, hogy egyedül vágok neki az útnak, akkor valószínűleg nem is mentem volna tovább egy darabig. Ez volt az a pont, amikor kénytelen voltam beiktatni egy kb negyedórás alvószünetet, és bár a fáradtság miatt csak némi felületes alvást sikerült összehozni, ahhoz mindenképp szükség volt rá, hogy képes legyek újra elindulni. A baji vadászházhoz vezető nagyjából 5 km-es szakasz előtti pihenőnk során két túrázó lánnyal találkoztunk, akiknek nem hogy a számát nem sikerült megszerezni (igen, ez magas labda, ajándék tőlem), de a köszönést leszámítva nemigen társalogtunk velük, mindenesetre legalább a mogyorósi kocsmázás után végre ismét női hangot hallhattam, és az ugyebár soha nem hátrány, ilyenkor meg pláne. No nem mintha a természet hangjaiban nem leltem volna örömömet, de a csajok hangjában mégiscsak lehetett valami extra, mert a vadászházig tartó bő egy órás menetre érezhetően jobb állapotba kerültem, fejben legalábbis mindenképp. Persze már közel volt a cél, és minden bizonnyal ez is sokat dobott rajtam, de biztos ami biztos alapon a következő kétszázas kísérletünk alkalmával igyekszünk majd néhány leányzót is beszervezni a buliba. Mert bizony lesz következő, ez már talán akkor megfogalmazódott bennünk, amikor még láttunk némi esélyt a sikerre.

Még egy utolsó szusszanás a vadászháznál, majd jött az ereszkedés a baji műútig, onnan pedig már csak el kellett sétálni a célig, meg persze vissza a vonathoz. De itt már nem esett jól az aszfalt sem, pedig a hivatalos K100-on még itt is hajlandó voltam futni Ebolával, most meg... Ráadásul koradélután lévén elég meleg volt, én meg hajlamos vagyok a gyors kiszáradásra, úgyhogy gyorsan fel is éltem az összes tartalékomat. Nagy szerencse, hogy Sanyinál még ott lapult a táskában a Marcsitól kapott citromos sör, mert nem sokkal a vasútállomás előtt ismét a rosszullét kerülgetett. Végülis szombaton 15:05-kor érkeztünk meg a célnak helyet adó ifjúsági táborhoz, vagyis pontosan 32 óra lett a menetidőnk. A cél előtt még egy gyors szelfizés, aztán irány a vonat, nagyjából 20 percünk volt elérni. Korábban egyébként az is felmerült, hogy ha sikerül Békáson befejeznünk, akkor Sanyi nem megy egyből haza Tatabányára, hanem előbb felugrik hozzám, és néhány sör társaságában megnézzük együtt a vb-döntőt. A közös meccsnézés végülis a tatai finish miatt elmaradt, Sanyi érthető módon a rövidebb hazautat választotta, és a másik irányba indult, én pedig kénytelen voltam fuvart intézni a Délibe, miután a metrózást, a buszozást és az ezekkel járó fel-le lépcsőzéseket már túl nagy kihívásnak éreztem.

A 200 km leküzdésére tett első kísérletünk tehát elbukott, de ennek ellenére azt hiszem egyikünk sem érez csalódottságot, mindenképp egy érdekes, izgalmas kalandon vagyunk túl. Ha pedig valaki megkérdezné tőlem, hogy belevágnék-e újra egy hasonló őrültségbe olyannal, akit azelőtt alig ismertem, a válasz minden bizonnyal egy határozott igen lenne.

Visszavágó hamarosan!

Kapcsolódó bejegyzések:
Interjú Jeremcsuk Istvánnal, aki vakon indul a Kinizsi Százason
Kinizsi Dupla kísérlet Jeremcsuk Istvánnal
Gondolatok a Kinizsi Dupláról, élmények, tapasztalatok

2014. augusztus 4., hétfő

Beszámoló a harmadik Rockenbauer Pál emlékúton Zalában 130-amról

Sikerült harmadszor is teljesítenem a Rockenbauer 130 túrát, így a sötétzöld és a világoszöld jelvény után egy sárgát is szereztem (az első, sötétzöld gesztenyefa levél jelvényem különös történetéről, többszörös elvesztéséről itt tudhat meg többet az olvasó).

Ugyan most nem volt hőségriadó mint tavaly és tavalyelőtt, viszont a korábbi napok esői miatt sok helyen saras-pocsolyás volt az út, magas volt a páratartalom, és a szúnyogok, böglyök sem kímélték az embert, így (Rafter szavaival, aki most egy résztávon indult) "vietnámi" körülmények uralkodtak.

A célom most is csupán a szintidőn (33 óra) belüli teljesítés volt, de úgy alakult, hogy több mint két órát sikerült faragnom a korábbi időimen: a 2012-es 31 óra 48 perc és a 2013-as 31 óra 25 perc után idén 29 óra 18 perc alatt értem célba.

A Rockenbauer 130 egyébként a kedvenc túráim közé tartozik a zalai táj szépsége, a túra múltja és névadójának életműve, különleges jelvénye és egyedi oklevélfüzete, no meg a teljesítés kihívásai miatt. És azon kevés százas túra egyike, melyet többször is teljesítettem, a Kinizsi Százas (8) és az Iszinik 100 (2) mellett.

A túra rajtjába, Nagykanizsára péntek délután utaztunk el Venczel Gyurival (akinek ezúton is köszönöm a fuvart), Varnyu Gyurival és Sznuupival, hogy este a gimnáziumhoz közeli pizzériában megejtsük az immár hagyományos vacsoránkat, majd a gimi egyik tantermében, a padlón aludjunk (a 300 forintos szállás így egy kis időutazást és puritán tréninget is tartalmaz).

A túratársaim viszont nem Sznuupiék lettek, mivel ők nálam gyorsabban gyalogolnak, hanem András, akivel már korábban terveztük, hogy együtt indulunk a távon. Végül csak az első 40 kilométert tettük meg közösen, mert Hahóton már nagyon fájt a feltört sarka (talán a rossz zokniválasztás miatt), és inkább a kiszállás mellett döntött. Így aztán a Flinstone sörözőtől egy darabon egyedül folytattam az utat.

(András szavai, ahogy a söröző asztalánál mondta hogy "nem akar szenvedni" azért engem is elgondolkodtattak, és az utolsó 20-30 kilométeren bizony már én is küzdöttem fájdalmakkal itt-ott. De bízom benne, hogy jövőre ő is láthatja majd a R130 további szakaszait is, és teljesíti a túrát.)

Hahót után jött a túra legészakibb pontja, Söjtör, Deák Ferenc szülőháza. Majd néhány filctollas pont után a Rádiháza előtti "oda-vissza" szakasz, ahol jó néhány gyorsabb ismerős szembejött, ami motivált, hogy igyekezzek utánuk (így csak pár percet töltöttem a ponton, megettem pár szelet vajas kenyeret és néhány paradicsomot).

Valahol féltáv után találkoztam egy pár éve Walesben élő magyar házaspárral, Lacival és Évával. Kiderült, hogy már többször teljesítették a Rockenbauer 130-at ill. résztávjait, sőt, Lacinak ez lett a tizedik R130 teljesítése (arra pedig már itthon jöttem rá, hogy ő készítette a túra szintrajzát, amit a rajtasztalról lehetett opcionálisan elvenni). Velük is sokat beszélgettem, bár időnként előzgettük egymást, mert míg ők az emelkedőkön, én a lejtőkön voltam gyorsabb. Volt néhány álmossági holtpontom, de éjjel is mentünk kitartóan. Az eszteregnyei szőlőhegy után aztán összeszedtem az erőmet és besiettem a célba, Áronnal és Csornai Edináékkal is együtt haladva rövidebb szakaszokon.

Ez hát a Rockenbauer 130-am idei története, dióhéjban. Ha gyorsabban is haladtam mint korábban, a túra azért most sem volt könnyű, sőt: számomra továbbra is a legnehezebb teljesítménytúrák egyike.