Hipochondria II.

Meséltem már az olvasónak, hogyan aggódtam gyermekkoromban a "mellrákom" és egy kullancs miatt, majd - hosszú szünet után - pár hónappal ezelőtt a bilirubin szintem nyugtalanított. Amúgy nem jellemző rám a hipochondria (legalábbis évekig tünetmentes tudok lenni), de most újra aggódni kezdtem valami miatt. Persze valószínűleg a betegség ezúttal is képzelt, de azért az "és ha mégis?" kérdés elgondolkodtatja az embert, és további kérdéseket vet fel.

(A napokban olvastam Urbán Zsófia halálhírét, aki blogot is vezetett a küzdelméről, amit a méhnyakrákkal vívott [azért annyira hipochonder nem vagyok, hogy én is ettől tartsak].)

- Mennyiben változnék meg, ha megtudnám, hogy csak hónapjaim vannak hátra?
- Megtanulnék végre imádkozni?
- Tartalmasabb, produktívabb élethez vezet, ha azt már nem egy csaknem végtelen dolognak látjuk (ennek megfelelő halogatásokkal, bátortalanságokkal, stb.), hanem tudatában vagyunk közeli végének?
- A blogom motiválna a betegséggel szembeni harcban, esetleg gyógyítóan is hatna?
- Egyszer úgyis meghalunk, akkor mennyire van jelentősége annak, hogy ez mikor történik? (meg aztán pár milliárd év múlva a Nap úgyis felperzseli a Földet, és odavész valamennyiünk összes írása, fotója, kalandvideója, Kinizsi Százas jelvénye, de még a síremléke is)
- Jobb, ha tudjuk előre évekkel-hónapokkal, hogy meg fogunk halni, vagy az a jobb, ha hirtelen, akár egy pillanat alatt történik, anélkül, hogy sejtenénk?
- Tettem eleget, hogy fennmaradjon a nevem, hogy sokáig emlékezzenek rám? (és ha igen, érnék ezzel valamit, változtatna ez az én szempontomból valamin - ha már szemem sincsen, sem összefüggő pontjaim?)
- Egyáltalán: mi az élet, ki vagyok én, mitől vagyok jobb-rosszabb-különlegesebb mint bárki?

Kapcsolódó bejegyzések:
A halál
Éjjel egyedül az erdőben
Aki fél lábbal is teljesítette volna a Kinizsi Százast: Terry Fox
Édesapám emléke
Hipochondria