2013. július 22., hétfő

Gondolatok a Kinizsi Dupláról, élmények, tapasztalatok

Ezt a bejegyzést nem nevezem túrabeszámolónak, vagy legalábbis klasszikus értelemben nem az, hiszen nem feltétlenül lineárisan építem fel, és nem is terjed ki minden részletre, inkább néhány gondolat, emlék, tapasztalat leírása lesz az oda-vissza teljesített Kinizsi Százasról, vagyis a "Kinizsi Dupláról" (a túrán készített fotóim itt találhatóak, az idő táblázat pedig, azaz hogy a túra mely pontjára mikor értem, emitt). Egyúttal megígérem a kedves olvasónak, hogy hamarosan megírom a 2013-as hivatalos Kinizsi Százasról szóló beszámolómat, mert azzal még mindig adós vagyok (elhatároztam, hogy a leghosszabb K100 beszámolót fogom megírni, és hát lassan haladok vele - e tekintetben is sikerült elég nagy fába vágnom a fejszémet).

A feladott Kazinczy 200 óta (melyből végül Kazinczy 100 lett, némi eufemizmussal "átneveztem" egy kisebb távra) érlelődött bennem a gondolat, hogy azért jó lenne teljesíteni egy 200 kilométeres túrát. S mivel több ilyen hazai teljesítménytúrát nem tartalmazott erre az esztendőre már a túranaptár, úgy gondoltam, hogy kreálok egyet. A Kazinczyt részben a túl nehéz és ismeretlen terep miatt adtam fel (ugyanakkor úgy éreztem, hogy valamivel könnyebb és barátságosabb terepen talán lenne erőm legyalogolni 200 kilométert), ezért úgy döntöttem, hogy a Kinizsi Százas útvonalát fogom bejárni, oda-vissza. Hiszen ez számomra már kis túlzással "hazai pálya", melynek útvonala az évek során lassan már az elmémbe vésődött, másrészt pedig jóval könnyebben járható terep a Zemplénnél. Ráadásul a projekt tökéletesen illeszkedik a Kinizsi Százas blogba, és "personal brandinget" tekintve is egy komoly dobás.

Lényegében tehát - ahogy az velem már többször előfordult - egy kudarcból, dacból bontakozott ki a Kinizsi Dupla ötlete és teljesítése. De nem csak ebből a kudarcból, hanem egy párkapcsolati zsákutcából is: ha most családos ember lennék, valószínűleg nem indultam volna el erre a túrára. Pár hónappal ezelőtt szinte tragédiaként éltem meg a szakításomat, erre tessék, annak (is) köszönhetem eddigi életem és tán egész életem legnagyobb túrázási sikerét, kalandját. Egy olyan dolgot, amit előttem csupán hárman vittek véghez (így a Kinizsi Százashoz is még közelebb kerültem, új jelentésárnyalatokat kapott a Kinizsi Százas név, mely így már az eddigieknél is több élményt és emléket idéz fel. A túra útvonalát, elágazásait, távolságait is jobban megismertem, bár ez utóbbi elég csalóka és szubjektív tud lenni: a visszafelé úton a fáradtság miatt sok szakasz jóval hosszabbnak tűnt, mint odafelé).

Arra is emlékszem, hogy amikor először olvastam a Wikipédiában olyanokról, akik oda-vissza végigjárták a Kinizsi Százast, akkor ez számomra szinte emberfeletti teljesítménynek tűnt. Belegondoltam, hogy nekem hogy elfáradtak, megfájdultak a lábaim a Kinizsi Százas végére, mennyire kimerült, csoszogó "zombi" lettem, örültem ha a vasútállomásig el tudtam még vonszolni a túra után a sajgó testem... De hogy visszafelé is végigjárni az utat, ez szinte lehetetlennek látszott. Persze mint a közhelyessé vált Muhammad Ali idézetből tudjuk, a lehetetlen csupán egy szó...

Sistergő azon gondolata is motivált, mely szerint "az ember kétszer annyira is képes, mint gondolná". Márpedig az már hétszeresen bizonyított tény, hogy a Kinizsi Százast le tudom gyalogolni, így akkor kellő akaraterővel a táv kétszeresére is képes lehetek.

A Kazinczy 200-ra adott 55 óra szintidőből kiindulva úgy véltem, hogy ennyinek a Kinizsi Duplára is elégnek kell lennie. Ez ugye kétszer 24 plusz 7 óra, azaz mindkét irányra jut egy nap, plusz még hét óra pihenőidő - de persze ez az idő másképp is beosztható. Arra azért törekedtem, hogy a táv első fele a Kinizsi Százas szabályainak megfelelően egy napon belül meglegyen (végül 23 és fél óra alatt értem az út feléhez).

Úgy döntöttem, hogy Kinizsi Százas új, az utóbbi években megszokott Békásmegyer - Tata útvonalát választom a régebbi Csillaghegy - Szárliget útvonal helyett. A távok sorrendjét tekintve pedig a Békásmegyer - Tata - Békásmegyer (Kinizsi - Iszinik) verziót választottam. Az engem ismerő olvasóban felmerülhet, hogy tatabányaiként miért nem a Tata - Békásmegyer - Tata (Iszinik - Kinizsi) változat mellett döntöttem, hiszen akkor a túra előtt és után alig kellett volna utaznom. Nos, erre az a magyarázat, hogy a táv második felét, a kék sáv - sárga sáv szakaszt valamivel többször bejártam különböző túrákon, ezért jobban ismerem. Ezzel a sorrenddel tudtam azt elérni, hogy az éjszakai szakaszok erre, az általam jobban ismert és csak egy jelzésváltást tartalmazó részre essenek, így éjjel alig kelljen figyelni az utat, jelzéseket.

Írok pár szót arról, hogy milyen baklövéseket követtem el a túrán. Az egyik, hogy összesen körülbelül 4 liter folyadék volt nálam, amiből bő egy literhez szinte hozzá sem nyúltam - azaz több mint egy kg-t feleslegesen cipeltem csaknem végig a túrán. Feleslegesen cipeltem egy GPS-t is. Többek, pl. Sistergő szerint minden gramm számít egy ilyen nehéz túrán, és a feleslegesen cipelt holmik könnyen feladáshoz vezethetnek - szerencsére nem kényszerültem feladni a túrát, de az biztos, hogy ha könnyebb lett volna a hátizsákom, akkor valamivel könnyebben is teljesítem a túrát. Persze a szükséges folyadékmennyiséget nehéz megítélni, és ebből a szempontból én szeretem a biztonsági tartalékot, mert rossz dolog víz nélkül maradni. A teljes igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy a túra utolsó kilométerein viszont elfogyott a vizem, és ez kellemetlen volt.

Egy másik baklövés az volt, hogy ki nem próbált, teljesen új túrazoknit vittem az útra, ráadásul egy fajtából két párat (így volt akciós). Nos, az olcsó, akciós túrazokni nem vált be: összegyűrődött a talpamon, ami nem kellemes érzés egy ilyen hosszú túrán. Szerencsére időnként egy kis igazítással tudtam valamit segíteni a helyzeten, de azért jobban megválasztott, minőségi túrazoknival kényelmesebb lett volna az utam (zokni - harisnya fronton nem vagyok egy szerencsés vásárló, sikerült már pl. fél pár combfixet vennem egyszer egy barátnőmnek). A sors fintora lett volna, ha a turazokni.hu trashportál gazdájaként épp a zoknim miatt kellett volna feladnom a túrát. Legközelebb ekkora túrára merinó gyapjúból készültet veszek.

Az viszont okos dolog volt, hogy a baseball-sapkámra még otthon varrtam egy kis napvédő kendőt (egy régi szövetszatyrot felhasználva), melyet ha nem volt rá szükség, akkor el is tudtam rejteni a sapka belsejében.

Fontos különbség volt a hivatalos Kinizsi Százashoz képest, hogy ott egyszer sem fordult meg a fejemben a feladás gondolata, itt viszont többször is. Még az odafelé úton, a Tata előtti utolsó 10-20 de akár 30 kilométeren is afelé hajlottam, hogy elég lesz csak Tatáig mennem, inkább nem vállalom a visszautat. Aztán a Tatai pihenés valamennyire felfrissített, és jöttek az érdeklődő, biztató sms-ek is. Úgy éreztem, nem csak magamat, hanem a teljesítésemben bízókat is cserben hagynám a kiszállásommal. Suvlaj egy üzenetében azt írta (miután pedzegettem, hogy lehet hogy csak Tatáig megyek), hogy "hülye lennél nem fordulni vissza, nincs más dolgod". És tökéletesen igaza volt, még ha ebben akkor egy kis a "kibicnek semmi sem drága" dolgot is éreztem, hiszen kívülállóként nem lehetünk tisztában a másik aktuális lelkiállapotával, fizikai gyötrelmeivel. De az edzők, drukkerek már csak ilyen könyörtelenek.

Aztán a visszafelé úton, nagyjából a 114 kilométernél, a volt kisréti vadászháznál volt egy elég komoly holtpontom. Itt már eléggé fájni kezdett újra a talpam, fáradt és kimerült voltam, ráadásul körülbelül 3-4 kilométerre lehettem az otthonomtól, azaz könnyen hazasétálhattam volna.

Magamban már fogalmaztam is a "feladós magyarázatokat". Hogy azért az egyedül teljesített Kinizsi Százas is szép. Meg hogy azt is kevesen mondhatják el magukról, hogy teljesítik a Kinizsi Százast, és utána még haza is sétálnak (még ha olyan közel is laknak, mint Tatabánya). Ültem, feküdtem a volt vadászháznál a padon, és szinte percenként változott a döntésem: feladom... nem adom fel... feladom... nem adom fel... Érvelgettem magamban hol az egyik, hol a másik alternatíva mellett. Próbáltam mérlegelni a fájdalmaimat, a még rám váró küzdelmet, és a lehetséges sikert. Ér-e annyit ez az egész?

Aztán felhívtam Suvlaj cimborámat, és ő a továbbhaladás irányába döntötte a mérleg nyelvét. Biztatott azzal is, hogy ha eljutok a Getéig, ott frissítőponttal fog várni, mert "ez akkora hülyeség, hogy meg kell néznie közelről". Eszembe jutott a Powerhiker oldalon olvasott, Larzentől származó gondolat is, mely a feladásról szólt: hogy az ember szívesen választja a könnyebb utat, a kevesebb fájdalmat, de utána a lelkének lesz rosszabb, ha lemond a teljesítés esélyéről. Mert a fájdalom elmúlik gyorsan, de a dicsőség örökre megmarad. Most kell kicsit erősnek, elszántnak lennem, és nem a könnyebbik utat választanom.

Magamat is biztattam: na mi van bloggerke, nem megy? Kisfiú vagy vagy férfi? Végigjárod az utat vagy nem járod végig? Elvállaltad, beharangoztad, weboldalt is készítettél a projekthez... erre feladnád? Magyarázkodni szeretnél majd vagy dicsekedni? Te leszel az a srác, aki mindent felad? A Galyavár 110 és a Kazinczy 200 sorsára jut ez a túrád is? A kilométerek darálnak le téged, vagy te darálod le a kilométereket? Összeroppantanak az akadályok, vagy legyőzöd őket? Viszed valamire, vagy nem viszed semmire? Mert ez a könnyen feladós hozzáállás nem sok jót ígér... Hogy fog a blogod így motiválni másokat, ha mindig csak az olvasható benne, hogy mit miért adtál fel?

Aztán elkezdtem magamban mondogatni, majd ki is mondtam: továbbmegyek. Továbbmegyek. Továbbmegyek. Nincs más dolgom, csak lépkedni előre. Legalább addig, hogy megdöntsem az addigi gyaloglási csúcsomat, a 130 kilométert. Aztán szinte csoda történt, a továbbhaladáson való gondolkodás közbeni pihenő jót tett, és szinte fájdalmak nélkül, csaknem frissen indultam tovább.

Ha az élet egy komplex stratégiai társasjáték, akkor itt egy olyan döntéshelyzet volt, mely az egész hátralévő játszmát meghatározhatja. Ahol nagy előnyre tehetek szert. Megvoltak a szükséges lapjaim, volt elég "erőkártyám", felszerelésem... Csak oda kell figyelnem és szívvel-lélekkel benne lenni a játékban... És meghozni egy bátor döntést.

Tehát tovább indultam. Innen már egyre fogynak a kilométerek, ez járt a fejemben. Az út felét már bőven elhagytam. Lassan a kétharmadához érek. Aztán a háromnegyedéhez... A már megtett út aránya rohamosan nőtt a még hátralévőhöz képest.

Érdekes, hogy éjjel nem féltem egyedül az erdőben. Korábban sokszor féltem, szinte rettegéssel töltött el a sötét rengeteg. Eszembe jutottak horrorok és thrillerek erdős kliséi, de most egyáltalán nem. Még csak nem is kellett ilyen gondolatokat elhessegetnem magamtól, mert nem kerítettek hatalmukba. Persze egy-egy bokor megrezdülésekor, amikor egy vad megijedt a közeledtemtől én is megijedtem, de ez csak pár pillanat volt. Egyébként elég sok állatot láttam: rókát, szarvast, vaddisznót. Ennyi állatot tán még sosem láttam az erdőben, bizonyára azért, mert egyedül nem csaptam túl nagy zajt, így közel merészkedtek. Persze azért igyekeztem olykor hangosan lépni, bakancsom talpát a földhöz súrolni, hogy azért tudjanak a közeledtemről, és nehogy egy óvatlan vaddisznó családba botoljak, felhergelve őket. Eszembe jutottak eszperente soraim is: "ezer meg ezer lehelet, s feldereng reggeled".

Alvással nem sok időt töltöttem, a 54 órából nagyjából hármat vagy négyet aludhattam. Többször előfordult, hogy nagyon rám tört az álmosság, azonban ezek a holtpontok általában az erdő közepén értek, ahol nehéz volt rovarmentes és kényelmes fekvőhelyet találni, sőt, leginkább csak ülőhelyet találtam egy-egy sziklán, farönkön. De ahogy elbóbiskoltam, fél óra múlva már erősen fázni, olykor reszketni kezdtem, így muszáj volt továbbindulnom. Félúton, Tatán volt egy nagyobb pihenőm hétfő délelőtt, de ott (egy parkban, egy padon) sem aludhattam egy óránál többet.

Azt, hogy a túrát valóban végigjártam, fotókkal igyekeztem igazolni (persze elsősorban magamnak, a magam kedvéért teljesítettem, de azért nem árt, ha a kétkedőknek bizonyítani is tudom a teljesítést). Úgy próbáltam lefényképezni a túra nevezetesebb pontjait, állomásait, hogy a képeken egy-egy aznapi újság is szerepeljen (a túra előtt vettem egy Vasárnapi Blikket, Tatára érkezve pedig egy Új Ászt).

Az útvonal hű követésére ügyeltem, egy kispistázásom azonban volt: Mogyorósbánya után odafelé a kék kereszt jelzésen jutottam Péliföldszentkeresztre. A számos Iszinik 100 próbálkozásom és teljesítésem miatt valahogy arra vitt a lábam, és amikor észrevettem a tévedésem, már nem volt kedvem visszafordulni. Utólag már bánom, mert így becsaptam magam, de a visszafelé úton már a helyes úton, a kék sáv jelzésen, a Kőszikla érintésével mentem. Annyival azért pótoltam az így elcsalt távot, hogy Tatán volt egy nagy sétám a belvárosban, hogy bevásároljak a visszaútra, s egy újságost és gyógyszertárat is kerestem (ez utóbbiban vettem egy Bengay krémet, Csörgő javaslatára). Illetve még a kispistázásom után is visszamentem a forrásig, persze ez nem csak lelkiismereti kérdés volt, hanem szükségszerű is, hiszen fel kellett töltenem a tartalékaimat. Innen másfél liter vizet még pluszban elvittem Pusztamarótig, hogy - Sistergő tanácsára - ott legyen egy kis depózott vízkészletem a visszaúton (végül annyi folyadékot cipeltem magammal visszafelé is, hogy ennek az egyébként okos logisztikai ötletnek nem volt akkora jelentősége).

Az viszont valóban sokat jelentett, hogy Suvlaj cimborám képes volt felmászni éjjel Dorogról a Getére, hogy egy rögtönzött frissítőponttal várjon, túrám 150. kilométere után. Az eredetileg megbeszélthez képest némi késéssel, kedd hajnali háromnegyed három körül értem oda. Pizzával, üdítővel, alkoholmentes sörrel, gumicukorral, banánnal várt. Egy kis pihenés után lesétáltunk Dorogig, majd onnan újra magányosan folytattam az utam, de onnan már csak szűk 40 kilométer volt hátra. Dorog után már világosodni kezdett.

Kevély-nyeregnél találkoztam egy túrázó társasággal, kicsit meséltem nekik az őrült vállalkozásomról. Az egyik srác boroskólával kínált, koccintottunk, beszélgettünk (kiderült, hogy régebben teljesítménytúrákat is rendezett, és hogy fiatalon több Kinizsi Százast is teljesített, sőt, akkor még egészen 18 éves sem volt, ezért trükköznie kellett a nevezésnél - viszont meg is lett a böjtje, nem tett jót az ízületeinek a túra túl fiatalon való legyaloglása, így azóta inkább rövidebb túrára jár; mondtam neki, hogy én szerencsés vagyok, hogy csak később kezdtem komolyabban túrázni.)

Valamivel kevesebb mint 54 óra alatt, kedd délután fél 4-re értem a célba, Békásmegyerre (55 órát tekintettem szintidőnek), ahol szintén kellemes meglepetés ért: Sznuupi várt, vízzel, üdítővel, pogácsával, sárgadinnye darabokkal.

Köszönöm a segítséget mindenkinek: Sznuupinak, Suvlajnak, Pataporcnak a bátorító sms-ekért és a Kinizsi Százas topikból való közvetítésért. És mindenkinek, aki drukkolt vagy kételkedett, esetleg egyszerre drukkolt és kételkedett. Köszönöm Sistergőnek is a tanácsokat, érdeklődést. Így bár az erdőt szinte végig egyedül jártam, teljesen egyedül mégsem voltam.

Kapcsolódó bejegyzések:
Sikerült! Én vagyok a negyedik Kinizsi Százas duplázó
A szép siker után egy csúfos kudarc

2013. július 20., szombat

A szép siker után egy csúfos kudarc

Egyszer fenn, egyszer lenn... A Kinizsi Dupla 200 kilométere után kezdtem magam szinte Supermannek érezni, erre beütött a krach: a Balaton-átúszáson a szeles idő és a hullámok miatt előjött a víziszonyom, és végül csak 3,4 kilométerig, nagyjából a táv kétharmadáig jutottam. Így a hét hivatalos Kinizsi Százas teljesítésem mellé nem sikerült a hetedik Balaton-átúszásomat is elkönyvelnem. Persze egyszer minden sikerszéria megszakad, de a dolog azért érzékenyen érint, kicsit olyan mint egy szakítás vagy mint egy nem túl közeli, de nem is teljesen távoli hozzátartozó, ismerős elvesztése. Hiába tudom, hogy a hét Kinizsi Százas teljesítésemmel és főleg a Kinizsi Duplámmal egy sokkal exkluzívabb, szűkebb társaságba tartozom, mint ahová hétszeres Balaton-átúszóként tartoznék (hiszen a Balaton-átúszáson évről évre csaknem tízezren vesznek részt, és jóval kisebb a feladók aránya mint a hosszútávú túrákon), ezzel a kudarccal mintha kitéptek volna egy darabot belőlem.

Eddig is meg kellett küzdenem a nyílt vízeken előjövő víziszonyommal, de most volt talán a legnyomasztóbb. Könnyen lehet, hogy ez volt az utolsó próbálkozásom a Balaton-átúszással, hiszen inkább az erdő az én világom, nem a víz. Eddig is szinte rekordlassúsággal úsztam át a tavat, amire persze jópofa magyarázat volt, hogy azért vagyok olyan sokáig a Balatonban, hogy a Balatonnak is jó legyen, de be kell látnom, hogy az úszás nem teljesen az én sportom. Igazából az a csoda, hogy eddig zsinórban hatszor sikerült átúsznom.

Mert bármennyire nehéz volt például a Kinizsi Dupla alkalmával, 150 kilométer után megmászni a Getét a meredekebb oldala felől ("Iszinik irányból"), ott legalább szilárd talaj volt a lábam alatt, és ha zihálva is vettem a levegőt, legalább nem kellett a fuldoklástól tartanom. Mászás közben bármikor megállhattam, megpihenhettem egy fának dőlve.

Az eddigi hat sikeres Balaton-átúszásommal, és a mostani kudarccal lehet hogy lezárult egy korszakom. Most legalábbis így látom. Egy jó darabig vizet sem szeretnék látni, legfeljebb forrásvíz vagy jégkocka formájában, zuhanyként vagy kádban szeretkezve. De a Balatonról most hallani sem akarok; tényleg hasonló ez, mint egy szerelmi csalódás.

A vitorlásról, ahol megkapaszkodtam majd a fedélzetén megpihentem (egy nyolcszoros átúszó, volt vízimentő társaságában; én talán már sosem jutok el a nyolcig) egy motorcsónakkal átszállítottak a "kórházhajóra" (persze csak fáradt voltam, nem volt szükségem ápolásra) ahol a feladókat gyűjtötték, aztán egy másik hajóval a partra vittek. "Inkább a méltóság sérüljön, mint az egészség" mondta még a vitorlás kapitánya, s tudom, hogy ez a racionális hozzáállás, de azért nem túl hősies. "Meghoztuk a sebesülteket" - mondták aztán a matrózok kedélyesen, már a kórházhajóról a parta szállítóra való átlépéskor, és szerencsére egy komolyabb sérült sem volt a társaságban, lelkileg azonban jócskán megsebesültem.

Aztán az is lehet (bár erre most nagyon kis esélyt látok), hogy valahogy majd sikerül legyőznöm a víziszonyom, és ahogy revansot vettem az egyszer-kétszer csúfosan feladott Iszinik 100-on, úgy mondjuk jövőre egy Balaton-átúszás duplázással utolérném magam, és szépen jóvátenném az idei megfutamodásom... De ennél valószínűbb, hogy a hullámzó habok helyett inkább a street workout vagy az edzőtermek világa felé fordulok a túrázás mellett. És a Kinizsi Százassal kapcsolatban is vannak még komoly terveim.

2013. július 18., csütörtök

Sikerült! Én vagyok a negyedik Kinizsi Százas duplázó

Sikerült teljesítenem a "Kinizsi Duplát", azaz oda-vissza végigjárnom a Kinizsi Százas útvonalát a tervezett 55 órás szintidőn belül. Ezzel én vagyok a negyedik, aki legyalogolta ezt a 200 kilométeres túrát. Az alábbi listából látható, hogy 53 óra 52 perces időmmel én voltam az eddigiek közül a leglassabb, de az engem megelőzők (Hantosi Zsolt kivételével) terepfutóként, míg én szó szerint is bakancsos turistaként teljesítettem a távot (s egyúttal az első vagyok, aki nem a hivatalos Kinizsi Százas / Terep Százas alkalmával, azzal összekapcsolva, hanem attól eltérően vágott neki az útnak). Látható az is, hogy két-két példa volt eddig a Kinizsi Százas - Iszinik 100 és az Iszinik 100 - Kinizsi Százas sorrendre, valamint a régi (Csillaghegy - Szárliget) és az új (Békásmegyer - Tata) útvonalra egyaránt.

2006.: Ispánki Zoltán
Csillaghegy - Szárliget - Csillaghegy
29 óra 51 perc

2007.: Hantosi Zsolt
Szárliget - Csillaghegy - Szárliget
41 óra 51 perc

2009.: Fridrich László
Tata - Békásmegyer - Tata
29 óra 37 perc

2013.: Csetneki Sándor
Békásmegyer - Tata - Békásmegyer
53 óra 52 perc

(Hamarosan részletes beszámolót is írok a különleges túráról, de a fotógalériám és az időadatok már most is megtekinthetőek, Zsotyek beszámolója a 2007-es teljesítéséről pedig itt olvasható.)

források: Wikipédia és Sistergő hozzászólása

Frissítés:
2012-ben Wagner András is legyalogolta oda-vissza a Kinizsi Százast az Iszinik 100 alkalmával, szűk 50 óra alatt, Csillaghegy - Szárliget - Csillaghegy útvonalon, így valójában én ötödikként teljesítettem a Kinizsi Duplát.
Azóta pedig, 2014-ben - hatodikként és hetedikként - Csornai Edina és Jeremcsuk István is legyőzte a távot.

Kapcsolódó bejegyzések:
Gondolatok a Kinizsi Dupláról, élmények, tapasztalatok
Egyre szűkebb elit
Az er(d)ő velünk van: száz kilométer gyaloglás hóban-fagyban, avagy Csoportos Privát Iszinik

2013. július 12., péntek

Kinizsi Dupla

Bár a Kazinczy 200 kifogott rajtam és csak a táv feléig jutottam, nem mondtam le arról, hogy teljesítsek egy 200 kilométeres túrát. Terveim szerint vasárnaptól keddig, 55 órás szintidőn belül a Kinizsi Százas - Iszinik 100 útvonalat fogom bejárni.

Kapcsolódó bejegyzések:
Gondolatok a Kinizsi Dupláról, élmények, tapasztalatok
Sikerült! Én vagyok a negyedik Kinizsi Százas duplázó
Pontőrködésem a Szuperkatlanon
Kinizsi Százas itiner 2013: címlapon a rajzom

2013. július 10., szerda

Pontőrködésem a Szuperkatlanon

Seprőként, pontosabban a seprő segítőjeként már részese voltam egy-egy teljesítménytúrának (hol sikeresen, hol kevésbé sikeresen), azonban most vasárnap volt az első alkalom, hogy még aktívabban részt vettem egy túra lebonyolításában, az útvonal szalagozásával és pontőrként is.

Bár a Szuperkatlan túra (melynek tavaly már volt egy "nem hivatalos", szűkkörű változata) Pataporc ötlete, gyermeke, a szuperkatlan.hu weboldal felépítésével és a fentebb említett önkéntes munkákkal egy kicsit a magaménak is érzem. No meg a Kinizsi Százashoz is szorosan kapcsolódik, hiszen a K100 útvonalának egy részletén kerül megrendezésre, mondhatni annak egy "betéttúrája". Az elmúlt hónapokban, hetekben háromszor is jártam egyébként ezen a szakaszon, először a hetedik Kinizsi Százasom alkalmával, aztán az Árpád vezér 130-on, melynek ez volt a "célegyenese", majd pedig a múlt heti rendezői bejáráson is végigsétáltam a Katlanon.

A reggeli órákban, fél 9 körül indultam szalagozni Dorogról. Az útvonal elég jól jelzett és jól követhető (egy kis szakasztól eltekintve végig a kék sávon halad), így nem volt szükség sok szalagra. Főleg a Hegyes-kő előtti kék keresztes szakaszra koncentráltam, illetve még egy Tokodi pincék utáni, a visszafelé irányban könnyen eltéveszthető elágazásba is tettem néhány szalagot. Még a Getéről való leereszkedés közben futottam össze azzal a túrázóval, aki fordított irányban, Mogyorósbánya - Dorog - Mogyorósbánya útvonalon vágott neki a sétának.

A szalagozás befejeztével visszamentem Hegyes-kőhöz (a pincevölgy felett találkozva két lánnyal, akik privát, a hivatalos túrán kívül indultak a Szuperkatlanon; a pincevölgyben pedig szemtelenül odamentem egy családhoz vizet kérni, mire kaptam tőlük egy liter szódát és egy doboz sört is). Az ellenőrzőpontomat szinte az egyetlen árnyékos "oázisban" alakítottam ki; letelepedtem egy pokrócra annak a fának a tövében, mely a kék sáv és a kék kereszt jelzés elágazását mutatja.

Az első futó épp akkoriban ért oda, amikor elfoglaltam ezt a bázist. Utána csaknem fél órás szünet következett. Először kicsit bántam, hogy nem hoztam magammal könyvet, de pár perc múlva azon kaptam magam, hogy mosolyogva nézek egy fűszálon egyensúlyozó katicát, majd pedig a pillangókat bámulom. És cseppet sem unatkoztam, sőt, élveztem ezt a "slow", nyugodt, idilli helyzetet. Olvasni jó dolog, de azt hiszem, ezeket a pillanatokat elrontottam volna az olvasással, hiszen "olvasni bárhol lehet". Csaknem olyan lett volna, mint tengerparton az okostelefonba merülve facebookozni, vagy egy távoli városban egy közönséges gyorsétteremben múlatni az időt. Itt még akár Az eltűnt idő nyomábant is vétek lett volna olvasni, mert a betűkbe merülve épp a saját, lassan tovatűnő időmről, a katicáról, a pillangókról, vagy az égen úszó, a Végtelen történet kígyókutyájához hasonlító felhőről maradtam volna le.

Aztán lassan elkezdtek érkezni a túrázók, nem várt tömegben. Jó volt látni a sok ismerős és ismeretlen arcot, beszélgetni és mentolos valamint dianás cukorral kinálni őket. Pecsétem ugyan nem volt, ehelyett az ellenőrzőlapjukra érkezésük időpontját és a HK betűket írtam (mely nem a Hello Kitty vagy a Hello Klitty röviditése, és nem is azt jelentette hogy "hulye kocsog", hanem Hegyes-kőre utalt). A résztvevők között volt öcsém, Sznuupi, Greg Kapitány, András, Áron, a "kalapos tevés lány" és Jeremcsuk István is - ő az, aki vakon teljesítette a Kinizsi Százast. Sok túrázó megpihent hosszabb-rövidebb időre az árnyékos oázisban, főleg amikor már visszafelé tartottak Mogyorósbányáról, a táv második szakaszán. Mert bizony ez a hétvége nem csak a Pride miatt volt meleg, a Katlan is kitett magáért.

Aztán egyre ritkábban jöttek az emberek, lassan már csak egy-két lassabb, lemaradt túrázó érkezett. Egy kicsit sétálgattam a Tokodi pincék irányába, majd az utolsó lány elhaladtával a seprőre, Venczel Gyurira várva kíváncsiságból felmentem Hegyes-kő tetejére, ahol most jártam először (pedig már csak a Kinizsi Százasok és Iszinik 100-ak alkalmával több mint tízszer elhaladtam alatta a kék jelzésen).

Aztán megérkezett a seprő, és visszasétáltunk Dorogra, út közben leszedve a szalagokat az ágakról. A Gete emelkedőjétől egy túrázó lánnyal egészült ki a csapatunk. A Gete felfelé valamivel rosszabb volt mint lefelé, bár most azért könnyebben ment, mint az Árpád vezér 130-on vagy az Iszinik 100-akon.

A rajt-célban, a dorogi Molnár sörözőben mi is kaptunk sört, oklevelet, kitűzőt (igaz, a 30-as kitűzőt két 15-ös címletben kaptam meg, de hát így jár aki utolsónak ér célba) és gratulációt (s én is gratuláltam Pataporcnak a rendezéshez és a túra nem várt népszerűségéhez), üdvözöltem Oláh Tamást és Mancockát (ő volt a getei pontőr), majd Venczel Gyurival és Pygmeáékkal, autóval jöttünk vissza Budapestre.

2013. július 4., csütörtök

Szuperkatlan bejárás

Múlt hétvégén bejártuk a Szuperkatlan túra útvonalát Dorogtól Mogyorósbányáig. Kellemes, könnyed 15 kilométeres séta volt ideális körülmények között (eltekintve a sok szúnyogtól, ezért javaslom, hogy a túrára készülők használjanak majd szúnyogriasztót), amit háromfős hölgykoszorúval (Orsival, Pataporccal, Ritával), egy jó fej kissráccal és egy aranyos, félfülű kutyával tettem meg.

Ez amolyan rendezői bejárás volt, hiszen életemben először magam is részt veszek egy túra rendezésében (bár segéd-seprő voltam már például a tavalyi Kinizsi Százason és a két évvel ezelőtti Iszinik 100-on), és egyúttal pontőr is leszek, Hegyeskőnél, és - bár az útvonal aránylag egyszerű - egy-két helyen szalagozni is fogok.

A Kinizsi Százas ezen szakasza egyébként különösen közel áll a szívemhez, a Gete és a festői-idilli tokodi pincevölgy miatt. Kíváncsian várom az e hétvégi hivatalos Szuperkatlan teljesítménytúrát, és egyúttal minden kedves olvasót, érdeklődőt is szívesen látok / látunk a túrán.