A feladott Kazinczy 200 óta (melyből végül Kazinczy 100 lett, némi eufemizmussal "átneveztem" egy kisebb távra) érlelődött bennem a gondolat, hogy azért jó lenne teljesíteni egy 200 kilométeres túrát. S mivel több ilyen hazai teljesítménytúrát nem tartalmazott erre az esztendőre már a túranaptár, úgy gondoltam, hogy kreálok egyet. A Kazinczyt részben a túl nehéz és ismeretlen terep miatt adtam fel (ugyanakkor úgy éreztem, hogy valamivel könnyebb és barátságosabb terepen talán lenne erőm legyalogolni 200 kilométert), ezért úgy döntöttem, hogy a Kinizsi Százas útvonalát fogom bejárni, oda-vissza. Hiszen ez számomra már kis túlzással "hazai pálya", melynek útvonala az évek során lassan már az elmémbe vésődött, másrészt pedig jóval könnyebben járható terep a Zemplénnél. Ráadásul a projekt tökéletesen illeszkedik a Kinizsi Százas blogba, és "personal brandinget" tekintve is egy komoly dobás.
Lényegében tehát - ahogy az velem már többször előfordult - egy kudarcból, dacból bontakozott ki a Kinizsi Dupla ötlete és teljesítése. De nem csak ebből a kudarcból, hanem egy párkapcsolati zsákutcából is: ha most családos ember lennék, valószínűleg nem indultam volna el erre a túrára. Pár hónappal ezelőtt szinte tragédiaként éltem meg a szakításomat, erre tessék, annak (is) köszönhetem eddigi életem és tán egész életem legnagyobb túrázási sikerét, kalandját. Egy olyan dolgot, amit előttem csupán hárman vittek véghez (így a Kinizsi Százashoz is még közelebb kerültem, új jelentésárnyalatokat kapott a Kinizsi Százas név, mely így már az eddigieknél is több élményt és emléket idéz fel. A túra útvonalát, elágazásait, távolságait is jobban megismertem, bár ez utóbbi elég csalóka és szubjektív tud lenni: a visszafelé úton a fáradtság miatt sok szakasz jóval hosszabbnak tűnt, mint odafelé).
Arra is emlékszem, hogy amikor először olvastam a Wikipédiában olyanokról, akik oda-vissza végigjárták a Kinizsi Százast, akkor ez számomra szinte emberfeletti teljesítménynek tűnt. Belegondoltam, hogy nekem hogy elfáradtak, megfájdultak a lábaim a Kinizsi Százas végére, mennyire kimerült, csoszogó "zombi" lettem, örültem ha a vasútállomásig el tudtam még vonszolni a túra után a sajgó testem... De hogy visszafelé is végigjárni az utat, ez szinte lehetetlennek látszott. Persze mint a közhelyessé vált Muhammad Ali idézetből tudjuk, a lehetetlen csupán egy szó...
Sistergő azon gondolata is motivált, mely szerint "az ember kétszer annyira is képes, mint gondolná". Márpedig az már hétszeresen bizonyított tény, hogy a Kinizsi Százast le tudom gyalogolni, így akkor kellő akaraterővel a táv kétszeresére is képes lehetek.
A Kazinczy 200-ra adott 55 óra szintidőből kiindulva úgy véltem, hogy ennyinek a Kinizsi Duplára is elégnek kell lennie. Ez ugye kétszer 24 plusz 7 óra, azaz mindkét irányra jut egy nap, plusz még hét óra pihenőidő - de persze ez az idő másképp is beosztható. Arra azért törekedtem, hogy a táv első fele a Kinizsi Százas szabályainak megfelelően egy napon belül meglegyen (végül 23 és fél óra alatt értem az út feléhez).
Úgy döntöttem, hogy Kinizsi Százas új, az utóbbi években megszokott Békásmegyer - Tata útvonalát választom a régebbi Csillaghegy - Szárliget útvonal helyett. A távok sorrendjét tekintve pedig a Békásmegyer - Tata - Békásmegyer (Kinizsi - Iszinik) verziót választottam. Az engem ismerő olvasóban felmerülhet, hogy tatabányaiként miért nem a Tata - Békásmegyer - Tata (Iszinik - Kinizsi) változat mellett döntöttem, hiszen akkor a túra előtt és után alig kellett volna utaznom. Nos, erre az a magyarázat, hogy a táv második felét, a kék sáv - sárga sáv szakaszt valamivel többször bejártam különböző túrákon, ezért jobban ismerem. Ezzel a sorrenddel tudtam azt elérni, hogy az éjszakai szakaszok erre, az általam jobban ismert és csak egy jelzésváltást tartalmazó részre essenek, így éjjel alig kelljen figyelni az utat, jelzéseket.
Írok pár szót arról, hogy milyen baklövéseket követtem el a túrán. Az egyik, hogy összesen körülbelül 4 liter folyadék volt nálam, amiből bő egy literhez szinte hozzá sem nyúltam - azaz több mint egy kg-t feleslegesen cipeltem csaknem végig a túrán. Feleslegesen cipeltem egy GPS-t is. Többek, pl. Sistergő szerint minden gramm számít egy ilyen nehéz túrán, és a feleslegesen cipelt holmik könnyen feladáshoz vezethetnek - szerencsére nem kényszerültem feladni a túrát, de az biztos, hogy ha könnyebb lett volna a hátizsákom, akkor valamivel könnyebben is teljesítem a túrát. Persze a szükséges folyadékmennyiséget nehéz megítélni, és ebből a szempontból én szeretem a biztonsági tartalékot, mert rossz dolog víz nélkül maradni. A teljes igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy a túra utolsó kilométerein viszont elfogyott a vizem, és ez kellemetlen volt.
Egy másik baklövés az volt, hogy ki nem próbált, teljesen új túrazoknit vittem az útra, ráadásul egy fajtából két párat (így volt akciós). Nos, az olcsó, akciós túrazokni nem vált be: összegyűrődött a talpamon, ami nem kellemes érzés egy ilyen hosszú túrán. Szerencsére időnként egy kis igazítással tudtam valamit segíteni a helyzeten, de azért jobban megválasztott, minőségi túrazoknival kényelmesebb lett volna az utam (zokni - harisnya fronton nem vagyok egy szerencsés vásárló, sikerült már pl. fél pár combfixet vennem egyszer egy barátnőmnek). A sors fintora lett volna, ha a turazokni.hu trashportál gazdájaként épp a zoknim miatt kellett volna feladnom a túrát. Legközelebb ekkora túrára merinó gyapjúból készültet veszek.
Az viszont okos dolog volt, hogy a baseball-sapkámra még otthon varrtam egy kis napvédő kendőt (egy régi szövetszatyrot felhasználva), melyet ha nem volt rá szükség, akkor el is tudtam rejteni a sapka belsejében.
Fontos különbség volt a hivatalos Kinizsi Százashoz képest, hogy ott egyszer sem fordult meg a fejemben a feladás gondolata, itt viszont többször is. Még az odafelé úton, a Tata előtti utolsó 10-20 de akár 30 kilométeren is afelé hajlottam, hogy elég lesz csak Tatáig mennem, inkább nem vállalom a visszautat. Aztán a Tatai pihenés valamennyire felfrissített, és jöttek az érdeklődő, biztató sms-ek is. Úgy éreztem, nem csak magamat, hanem a teljesítésemben bízókat is cserben hagynám a kiszállásommal. Suvlaj egy üzenetében azt írta (miután pedzegettem, hogy lehet hogy csak Tatáig megyek), hogy "hülye lennél nem fordulni vissza, nincs más dolgod". És tökéletesen igaza volt, még ha ebben akkor egy kis a "kibicnek semmi sem drága" dolgot is éreztem, hiszen kívülállóként nem lehetünk tisztában a másik aktuális lelkiállapotával, fizikai gyötrelmeivel. De az edzők, drukkerek már csak ilyen könyörtelenek.
Aztán a visszafelé úton, nagyjából a 114 kilométernél, a volt kisréti vadászháznál volt egy elég komoly holtpontom. Itt már eléggé fájni kezdett újra a talpam, fáradt és kimerült voltam, ráadásul körülbelül 3-4 kilométerre lehettem az otthonomtól, azaz könnyen hazasétálhattam volna.
Magamban már fogalmaztam is a "feladós magyarázatokat". Hogy azért az egyedül teljesített Kinizsi Százas is szép. Meg hogy azt is kevesen mondhatják el magukról, hogy teljesítik a Kinizsi Százast, és utána még haza is sétálnak (még ha olyan közel is laknak, mint Tatabánya). Ültem, feküdtem a volt vadászháznál a padon, és szinte percenként változott a döntésem: feladom... nem adom fel... feladom... nem adom fel... Érvelgettem magamban hol az egyik, hol a másik alternatíva mellett. Próbáltam mérlegelni a fájdalmaimat, a még rám váró küzdelmet, és a lehetséges sikert. Ér-e annyit ez az egész?
Aztán felhívtam Suvlaj cimborámat, és ő a továbbhaladás irányába döntötte a mérleg nyelvét. Biztatott azzal is, hogy ha eljutok a Getéig, ott frissítőponttal fog várni, mert "ez akkora hülyeség, hogy meg kell néznie közelről". Eszembe jutott a Powerhiker oldalon olvasott, Larzentől származó gondolat is, mely a feladásról szólt: hogy az ember szívesen választja a könnyebb utat, a kevesebb fájdalmat, de utána a lelkének lesz rosszabb, ha lemond a teljesítés esélyéről. Mert a fájdalom elmúlik gyorsan, de a dicsőség örökre megmarad. Most kell kicsit erősnek, elszántnak lennem, és nem a könnyebbik utat választanom.
Magamat is biztattam: na mi van bloggerke, nem megy? Kisfiú vagy vagy férfi? Végigjárod az utat vagy nem járod végig? Elvállaltad, beharangoztad, weboldalt is készítettél a projekthez... erre feladnád? Magyarázkodni szeretnél majd vagy dicsekedni? Te leszel az a srác, aki mindent felad? A Galyavár 110 és a Kazinczy 200 sorsára jut ez a túrád is? A kilométerek darálnak le téged, vagy te darálod le a kilométereket? Összeroppantanak az akadályok, vagy legyőzöd őket? Viszed valamire, vagy nem viszed semmire? Mert ez a könnyen feladós hozzáállás nem sok jót ígér... Hogy fog a blogod így motiválni másokat, ha mindig csak az olvasható benne, hogy mit miért adtál fel?
Aztán elkezdtem magamban mondogatni, majd ki is mondtam: továbbmegyek. Továbbmegyek. Továbbmegyek. Nincs más dolgom, csak lépkedni előre. Legalább addig, hogy megdöntsem az addigi gyaloglási csúcsomat, a 130 kilométert. Aztán szinte csoda történt, a továbbhaladáson való gondolkodás közbeni pihenő jót tett, és szinte fájdalmak nélkül, csaknem frissen indultam tovább.
Ha az élet egy komplex stratégiai társasjáték, akkor itt egy olyan döntéshelyzet volt, mely az egész hátralévő játszmát meghatározhatja. Ahol nagy előnyre tehetek szert. Megvoltak a szükséges lapjaim, volt elég "erőkártyám", felszerelésem... Csak oda kell figyelnem és szívvel-lélekkel benne lenni a játékban... És meghozni egy bátor döntést.
Tehát tovább indultam. Innen már egyre fogynak a kilométerek, ez járt a fejemben. Az út felét már bőven elhagytam. Lassan a kétharmadához érek. Aztán a háromnegyedéhez... A már megtett út aránya rohamosan nőtt a még hátralévőhöz képest.
Érdekes, hogy éjjel nem féltem egyedül az erdőben. Korábban sokszor féltem, szinte rettegéssel töltött el a sötét rengeteg. Eszembe jutottak horrorok és thrillerek erdős kliséi, de most egyáltalán nem. Még csak nem is kellett ilyen gondolatokat elhessegetnem magamtól, mert nem kerítettek hatalmukba. Persze egy-egy bokor megrezdülésekor, amikor egy vad megijedt a közeledtemtől én is megijedtem, de ez csak pár pillanat volt. Egyébként elég sok állatot láttam: rókát, szarvast, vaddisznót. Ennyi állatot tán még sosem láttam az erdőben, bizonyára azért, mert egyedül nem csaptam túl nagy zajt, így közel merészkedtek. Persze azért igyekeztem olykor hangosan lépni, bakancsom talpát a földhöz súrolni, hogy azért tudjanak a közeledtemről, és nehogy egy óvatlan vaddisznó családba botoljak, felhergelve őket. Eszembe jutottak eszperente soraim is: "ezer meg ezer lehelet, s feldereng reggeled".
Alvással nem sok időt töltöttem, a 54 órából nagyjából hármat vagy négyet aludhattam. Többször előfordult, hogy nagyon rám tört az álmosság, azonban ezek a holtpontok általában az erdő közepén értek, ahol nehéz volt rovarmentes és kényelmes fekvőhelyet találni, sőt, leginkább csak ülőhelyet találtam egy-egy sziklán, farönkön. De ahogy elbóbiskoltam, fél óra múlva már erősen fázni, olykor reszketni kezdtem, így muszáj volt továbbindulnom. Félúton, Tatán volt egy nagyobb pihenőm hétfő délelőtt, de ott (egy parkban, egy padon) sem aludhattam egy óránál többet.
Azt, hogy a túrát valóban végigjártam, fotókkal igyekeztem igazolni (persze elsősorban magamnak, a magam kedvéért teljesítettem, de azért nem árt, ha a kétkedőknek bizonyítani is tudom a teljesítést). Úgy próbáltam lefényképezni a túra nevezetesebb pontjait, állomásait, hogy a képeken egy-egy aznapi újság is szerepeljen (a túra előtt vettem egy Vasárnapi Blikket, Tatára érkezve pedig egy Új Ászt).
Az útvonal hű követésére ügyeltem, egy kispistázásom azonban volt: Mogyorósbánya után odafelé a kék kereszt jelzésen jutottam Péliföldszentkeresztre. A számos Iszinik 100 próbálkozásom és teljesítésem miatt valahogy arra vitt a lábam, és amikor észrevettem a tévedésem, már nem volt kedvem visszafordulni. Utólag már bánom, mert így becsaptam magam, de a visszafelé úton már a helyes úton, a kék sáv jelzésen, a Kőszikla érintésével mentem. Annyival azért pótoltam az így elcsalt távot, hogy Tatán volt egy nagy sétám a belvárosban, hogy bevásároljak a visszaútra, s egy újságost és gyógyszertárat is kerestem (ez utóbbiban vettem egy Bengay krémet, Csörgő javaslatára). Illetve még a kispistázásom után is visszamentem a forrásig, persze ez nem csak lelkiismereti kérdés volt, hanem szükségszerű is, hiszen fel kellett töltenem a tartalékaimat. Innen másfél liter vizet még pluszban elvittem Pusztamarótig, hogy - Sistergő tanácsára - ott legyen egy kis depózott vízkészletem a visszaúton (végül annyi folyadékot cipeltem magammal visszafelé is, hogy ennek az egyébként okos logisztikai ötletnek nem volt akkora jelentősége).
Az viszont valóban sokat jelentett, hogy Suvlaj cimborám képes volt felmászni éjjel Dorogról a Getére, hogy egy rögtönzött frissítőponttal várjon, túrám 150. kilométere után. Az eredetileg megbeszélthez képest némi késéssel, kedd hajnali háromnegyed három körül értem oda. Pizzával, üdítővel, alkoholmentes sörrel, gumicukorral, banánnal várt. Egy kis pihenés után lesétáltunk Dorogig, majd onnan újra magányosan folytattam az utam, de onnan már csak szűk 40 kilométer volt hátra. Dorog után már világosodni kezdett.
Kevély-nyeregnél találkoztam egy túrázó társasággal, kicsit meséltem nekik az őrült vállalkozásomról. Az egyik srác boroskólával kínált, koccintottunk, beszélgettünk (kiderült, hogy régebben teljesítménytúrákat is rendezett, és hogy fiatalon több Kinizsi Százast is teljesített, sőt, akkor még egészen 18 éves sem volt, ezért trükköznie kellett a nevezésnél - viszont meg is lett a böjtje, nem tett jót az ízületeinek a túra túl fiatalon való legyaloglása, így azóta inkább rövidebb túrára jár; mondtam neki, hogy én szerencsés vagyok, hogy csak később kezdtem komolyabban túrázni.)
Valamivel kevesebb mint 54 óra alatt, kedd délután fél 4-re értem a célba, Békásmegyerre (55 órát tekintettem szintidőnek), ahol szintén kellemes meglepetés ért: Sznuupi várt, vízzel, üdítővel, pogácsával, sárgadinnye darabokkal.
Köszönöm a segítséget mindenkinek: Sznuupinak, Suvlajnak, Pataporcnak a bátorító sms-ekért és a Kinizsi Százas topikból való közvetítésért. És mindenkinek, aki drukkolt vagy kételkedett, esetleg egyszerre drukkolt és kételkedett. Köszönöm Sistergőnek is a tanácsokat, érdeklődést. Így bár az erdőt szinte végig egyedül jártam, teljesen egyedül mégsem voltam.
Kapcsolódó bejegyzések:
Sikerült! Én vagyok a negyedik Kinizsi Százas duplázó
A szép siker után egy csúfos kudarc
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése