2015. május 31., vasárnap

Kilencedik Kinizsim

Tüzesen süt le a későtavaszi nap sugára, az ég tetejéről a túrázó komékra... Bizony elég napsütéses idő volt az idei Kinizsin. Nem volt kánikula (ezt szeretik megjegyezni a hardcore kinizsizők, akik már valódi kánikulában is voltak a túrán, én magam csak a legendás 2005-ös hőség után, 2007-ben kezdtem el Kinizsire járni), inkább csak az előző napok, hetek időjárásához képest volt szokatlanul meleg. De ez épp elég volt ahhoz, hogy a táv egyes szakaszain (szerpentin, katlan) csaknem a Rockenbauer 130-on érezzem magam.

Még mielőtt a túráról mesélnék, megemlítem, hogy már a rajtba való eljutás is kalandosra sikerült. Van ugyanis egy időnként visszatérő "rémálmom", hogy valahogy lekésem a Kinizsi Százast, mert nem ébredek fel időben, esetleg ki is megy a fejemből, hogy aznap van a K-100, hangozzék ez esetemben bármily hihetetlennek. Sőt, olyat is álmodtam már, hogy véletlenül Iszinik irányban indultam el a Kinizsi Százas napján, és résztvevőkkel szembetalálkozva jöttem rá arra, hogy nagyon elhibáztam valamit.

Nos, ez idén majdnem valósággá vált: valahogy elnéztem a menetrendet, és pár perccel lekéstem a vonatot. Épp a felüljárón sétáltam, amikor elindult. És milyen apróságokon múlnak dolgok: ha nem térek be az állomáson a látványpékségbe venni még egy süteményt, gondolván, van még pár percem, akkor elértem volna. Gyorsan telefonáltam András cimborámnak, de kiderült, hogy ő is gondban van: lerobbantak autóval, így az ő Budapestre jutása is bizonytalanná vált. Még egy telefon Jánosnak: ő busszal megy, és ezt tanácsolja nekem is, pár perc múlva indul a járat. Igen ám, de még el kellett szaladnom egy bankautomatához is pénzt kivenni - szerencsére sikerült, és éppen elértem az autóbuszt. Érdekes volt így menni Budapesre, mert mióta birtokában vagyon annak a "szuperképességemnek", hogy ingyen közlekedem a vasúton, nem utaztam Tatabányáról Pestre autóbusszal.

A lényeg, hogy végül a rajta értem, és 7 óra 53 perckor elindultam. Már a rajtban összefutottam Imrével, aki még a tavalyi Turul 200-on volt túratársam, és akivel idén a Kazinczy 200 teljesítését tervezzük. Imre a lányát kísérte a 40-es távon, és utána folytatta a százast. A tavalyi hercehurcája után úgy döntött, hogy idén sem nevez, így az sem jelentett számára gondot, hogy a 40-es táv egyes szakaszokon a százastól eltérő útvonalon halad. (Másoknak viszont komoly problémát jelentett: sokakban nem tudatosodott ez a változás, és nagyon sok 40-es távon induló túrázót láttam visszafordulni a 100-as útvonalszakaszáról, míg néhány 100-asozó pedig a 40-esek közé keveredett. Főleg a szentkúti elágazás volt kritikus pont.)

Végül Andráséknak sikerült megjavítaniuk az autót, így ő is eljutott a rajtba. Vele a tokodi pincevölgyben találkoztam először (addig végig azt hittem, hogy előttem halad, de valamelyik pihenőpontján sikerült megelőznöm). Utána Péliföldszentkereszten találkoztunk újra, onnan már kettesben haladva folytattuk az utat, illetve Bányahegyen aztán Imre is utolért minket, aki a lánya kísérése közben szedett össze egy kis időhátrányt.

Volt egy olyan tervem, hogy megpróbálok 20 órán belül beérni a tatai célba, és utána haza is sétálok Tatabányára (vissza a Kinizsi útvonalán a volt kis-réti vadászházig, majd onnan a piros kereszten és a piros sávon a Turul irányába). Igen ám, de közben "megmukorodtam": nagyon elrontottam valamit, így annak is örültem, hogy végül bő 22 óra alatt célba értem, és lemondtam a plusz 20 kilométeres hazasétálásról is.

Az történt ugyanis, hogy a hőség kibabrált velem. Ittam ugyan folyamatosan, azonban a só és ásványi anyagok pótlására nem figyeltem eléggé oda. Mogyorósbányán éppen csak beszaladtam pecsételni és "csipogtatni" az új chipes kártyával a Kakukk sörözőbe, és Öreg-kő felé tartottam, amikor a könnyű, még nem is emelkedős szakaszon egyszer csak majdnem kidőltem. Egy pillanatra ájulásközeli állapotba kerültem, úgy éreztem, megszédülök. Megijedtem, és a sapkámat bevizezve hűtöttem magam, ittam és ettem pár falatot. Pár perc múlva továbbmentem, de már a tudatomba férkőzött az aggodalom, hogy mi lesz ha megismétlődik, és folyamatosan úgy éreztem, hogy kerülget a rosszullét - bár ez inkább csak félelem volt. Egy-egy pillanatra az is megfordult a fejemben, hogy feladom a túrát, sőt, még némi halálfélelmem is volt, még ha nem is a legnyomasztóbban. Érdekes tudatállapot volt, talán valamennyire az erős álmossághoz vagy a prágai pszichedelikus dolgokhoz tudom hasonlítani, de ezeknél fenyegetőbbnek, veszélyesebbnek éreztem.

Ebben a testi-lelki állapotban érkeztem meg tehát Péliföldszentkeresztre. Leültem a kőlépcsőkre, ahol a mentősök és Kovalik András, a főrendező is beszélgetett. És éppen a hőségről és a sóhiányról folyt a beszélgetés, így mint rendes hipochonder, ráébredtem, hogy éppen ez az én "betegségem". Gyorsan előszedtem a zacskó sósperecet a hátizsákomból, és rágcsálni kezdtem, véletlenül még ki is borítottam, a mentős segített összeszedni. Kicsit még pihentem, ettem-ittam, majd befutott András is, és együtt indultunk tovább. Adott izotóniás pezsgőtablettát, majd pedig a bajóti műútnál Papucsek Marcsival is találkoztunk, aki a férjének depózott, és kaptam tőle sós paradicsomlevet. Később aztán Bányahegyen még egy nagy adag gulyást is ettünk, immár hármasban, András és Imre társaságában (Imre megjegyezte, hogy híztam tavaly óta, ami egy hozzám hasonló kezdő szumósnak nagyon jól tud esni).

Innentől kezdve már nem aggódtam a teljesítés és az egészségem miatt, a 20 órán belüli teljesítésről és a túra "meghosszabbításáról" viszont lemondtam, nem akartam túlhajtani magam (eddig amúgy egyetlen 20 órán belüli százas túrám van, a tavalyi Iszinik 100).

Míg az ivás részt elrontottam (izotóniás italokat kellett volna vinnem), a szilárd ételekre jobban odafigyeltem: elsősorban Biotech-es fehérjeszeletekkel, zabszeletekkel csillapítottam az éhségem. Egész jól beváltak, bár legközelebb majd inkább több kisebb adagban fogom fogyasztani ezeket, mintha olykor megülték volna a gyomrom.

Most is sok kedves ismerőssel találkoztam, és többekkel is szóba került a múlt hétvégi 3 x 50, vagy a készülő könyvem, illetve az Ixi kupa. A túrán láttam ill. váltottam pár szót Asciimóval, Rakk Gyulával, V_Gyurival, Oszkárral, Tomiwalkerrel és Sánta Kutyával is. Darabos Zolival a Pilis-nyereg után futottam össze (nem szó szerint, mert nem nagyon futottam most sehol, maradtam a tempós gyaloglásnál), öltönybe öltözve ünnepelte a tizedik Kinizsi Százasát, bár az egyik karján gyászszalag volt, emlékezve a régi Kinizsire, amikor még nem volt regisztráció.

Hogy mik voltak a túra tanulságai? Hogy a Kinizsi Százas azért nem adja magát könnyen, még nekem sem. Az elmúlt időben talán kissé ellazáskodtam, a gifes képsorozattal vagy a Tesz-vesz Kinizsivel elvicceltem a témát, pedig ott és akkor, a távolsággal és önmagunkkal küzdve bizony nagyon is kemény dolog. Érdekes, hogy a múltkor Áronnal sokkal könnyebben ment a 100 kilométer leküzdése, a privát bejárás nehézsgéi ellenére. Igaz, a fordított napszakok és a kellemesebb idő miatt akkor kevesebb folyadékot és sót vesztettem. És lehet, hogy mértékkel a sör is hasznos túrákon (egy alkoholmeneteset most is ittam Dorogon).

De a lényeg, hogy ha nehezen is, de sikerült, és immár sorozatban 9. alkalommal teljesítettem a túrát, tovább építettem a "kártyaváram", mely kis híján összedőlt idén.

Köszönöm Jánosnak a társaságot a buszon (és hogy megnyugtatott, hogy biztosan odaérek időben a rajtba), Andrásnak és Imrének a társaságot és segítséget a túrán (és hogy néhányszor megvártak, nélkülem gyorsabban haladtak volna), és köszönöm a "depót" Marcsinak, és kedvesemnek, hogy végig drukkolt nekem. András édesapjának pedig, hogy a végén a célból elvitt a vasútállomásra.

2015. május 28., csütörtök

Beszámoló a 3 x 50-ről, szervezői szemmel

Az Iszkiri kapcsán már megtapasztaltam, hogy milyen jó elindítani, létrehozni valamit, konkrétan egy teljesítménytúrát. Most is hasonlóan érzek a 3 x 50-nel kapcsolatban, bár ezúttal nem én voltam az ötletgazda és a főrendező, hanem Rakk Gyula, és a 3 x 50 valójában nem most született, hanem már jóval korábban, mi most "csak" újjáélesztettük, több mint tíz év szünet után.

Röviden a túra történetéről: az "ős" 3 x 50 az első teljesítménytúrák egyike volt, hiszen már 1984-ben megrendezésre került (az első Kinizsi Százas 1981-ben volt, a Gerecse 50 pedig 1982 óta létezik). 1986-ig, tehát három rendezésen át tartott ez az "ős" korszak a Budapesti Természetbarát Szövetség Hegymászó Bizottságának szervezésében, majd pedig jött az "új" 3 x 50, 1994 és 2003 között, az Óbudai RaVaSZFa és a TTT rendezésében. Ezután ismét hosszú szünet következett, egészen mostanáig, 2015-ig. Így idén már 14. alkalommal állhattak rajthoz a túrázók a 3 x 50-en, immár a harmadik rendezési periódus nyitányaként.

A túra időpontját őszről késő tavaszra tettük (többek között azért, mert ilyenkor nincs vadászati szezon, így könnyebb beszerezni a túra engedélyeit). A bázis ismét a pilisszántói általános iskola volt, ahol a legutóbbi 3 x 50-eken is megpihenhettek a túrázók.

A túra három, nagyjából 50 km-es szakaszból állt, melyek mindegyikére 13 óra volt a szintidő (a középső szakasz szintidejét 14 órára emeltük az eső és a sár miatt). Az első szakasz Normafától indult pénteken 18 órakor, a célja pedig Pilisszántón volt, ahová legkésőbb szombat reggel 7-ig kellett beérkezni. Ezt az éjszakai túrát egy pilisi körtúra követte szombat délelőtt 10 órás rajttal, mely önálló résztávként, Szántó 50 néven is meghirdetésre került. A célba éjjel 11-ig (vagyis a szintidőt meghosszabbítva éjfélig) kellett beérkezni. Ezen második 50-es szakasz után már hosszabb pihenő járt az indulóknak, hiszen a harmadik, utolsó etap csak vasárnap reggel 6-kor indult. Ez már nem Pilisszántóra érkezett vissza, hanem Hűvösvölgyben, a Gyermekvasút végállomásán volt a célja.

A túrát megelőzően volt egy elméleti vita arról, hogy a 3 x 50 "százasnak" számít-e vagy sem, azaz hogy ez most egy legalább 100 kilométeres túra-e, vagy pedig inkább "csak" 50-es túrák konkatenációja. Én azt gondolom (és ez is az általánosabban elfogadott vélemény), hogy igenis "százas", hiszen a pihenőidők aránylag rövidek, az első két 50-es között például mindössze 3 óra (amennyiben az első szakaszt a szintidőt kihasználva, 13 óra alatt ér be valaki, gyorsabb teljesítés esetén többet pihenhet, hiszen több ideje van a következő szakasz rajtjáig).

Az együtt töltött pihenőidőknek köszönhetően (Gyula jóslatának ill. emlékeinek megfelelően) a túra különleges közösségi élményt is jelentett, hiszen így sokkal több idejük és lehetőségük volt a túrázóknak találkozni, beszélgetni, enni, sörözni, mint egy hagyományos, "non-stop" teljesítménytúrán. Az idei időjárási körülmények, az eső és a sár miatt a túra meglehetősen extrém lett, de ez még különlegesebbé és értékesebbé tette a teljesítést. Baleset szerencsére nem történt, néhányan azonban feladni kényszerültek a túrát, főleg a szombati, második etapon, a Szántó 50-en.

Ami a statisztikákat illeti: a 3 x 50-en 41-en indultak és közülük 34-en értek célba (83%-os teljesítési arány), míg a Szántó 50-en 36 indulóból 25 kapott díjazást (69%). A nettó időt nézve a leggyorsabb teljesítő Márton Dani lett, az egyik legnagyobb harcot pedig Toplak Joe vívta a túrán, akinek elmondása szerint ez volt eddig a legnehezebben teljesített túrája, de végül célba ért, így ezzel 10. alkalommal is teljesítette a 3 x 50-et. Megható volt Joe célba érkezése, ahogy annak a túrázónak a szavai is, akinek korábban a 3 x 50 teljesítése volt a fő célkitűzése, de akkoriban még nem mert indulni rajta, és most, hogy újra megrendezésre került, sikeresen teljesítette.

Ami a szervezési részt illeti, Gyula nagyszerűen koordinálta a népes rendezői tábort. Sokat köszönhetünk a TTT-nek és az egyelőre még alakulófélben lévő Bakancsos Szurikáta Természetjáró Egyesületnek is, melynek több alapító tagja, többek között András, János, Peti és öcsém is részt vett a túra lebonyolításában. Külön köszönet illeti kedvesemet, Timit, valamint Papucsek Marcsit, akik a konyhában szorgoskodva gondoskodtak a csaknem száz fős csoport vacsorájáról, a paprikás krumpliról (magam is órákon keresztül krumplit pucoltam). Segítséget jelentett még Laci bácsi is, aki az első Iszkirin is végig ott volt a szárligeti vasútállomáson, idén pedig főleg a kávéról gondoskodott, valamint őrizte a rendezői asztalt, amíg néhány órára mi is lepihentünk.

Természetesen a legnagyobb küzdelem a sárban dagonyázó, esőben ázó indulóké volt (főleg a szombati napon, vasárnapra már kellemes, napsütéses idő lett), de azért a "bázison" is kellemesen elfáradtunk. A konyhai munkák mellett a matracok visszacipelése az alagsorba, a termek felseprése és a bútorok visszarendezése, valamint a résztvevők utazócsomagjainak utánfutóra pakolása jelentette a testmozgást.

Fárasztó, nyüzsgő hétvége volt, de még ha kissé "szépségkirálynősen" is hangzik, valóban mindenért kárpótoltak a katartikus célba érkezések, a kissé elgyötört, de mégis boldog arcok, valamint a sztorizások, nevetések. Az iskola atmoszférájában is volt valami, ami megfogott, az otthonos kis osztálytermek egy-egy pillanatra visszarepítettek a saját gyermekkoromba. A túrázók és a mi szerencsénkre pedig pünkösd hétvégéjén volt a túra, így hétfőn mindenki kipihenhette a fáradalmakat.

Gyula nevében is köszönöm minden pontőrnek, közreműködőnek a segítséget, és gratulálok minden teljesítőnek!

Zárásként ill. kedvcsinálónak a jövő évi túrához íme néhány részletes túrabeszámoló:
Piedcat beszámolója
Moiwa beszámolója
Toplak Joe beszámolója

2015. május 27., szerda

Tesz-vesz Kinizsi

A K-100 GIF után egy újabb kép- és szövegsorozat a Kinizsi Százasról, gyermekkorom egyik kedvenc könyvsorozata alapján: Tesz-vesz Kinizsi.

2015. május 25., hétfő

Kinizsi Százas holtpont kutatás (túra előtti kérdőív)

Ajánlom mindenkinek a figyelmébe a Kinizsi Százassal kapcsolatos kérdőívet és kutatást, mely erre a linkre kattintva érhető el. A kutatónő, Dér Alexandra nevében is köszönöm a válaszokat!

(Megtisztelő, hogy a kérdőív illusztrációjául Marabu grafikája mellett az én rajzaimat is választotta.)

2015. május 18., hétfő

Kata, avagy az Erdő Lánya beszámolója a Kinizsi Százasról


A következő beszámolót Katától kaptam, melyet a 2014-es Kinizsi Százasáról írt:

Az én Kinizsim II.

Tavaly május óta sokat gondoltam a Kinizsire.
Az utóbbi hetekben azonban már nem is járt más a fejemben, csak a túra.
Több időt szántam a felkészülésre, a fizikaira és mentálisra egyaránt. Sok mindenről lemondtam, mert nem fért bele a napjaimba: találkozókról, munkákról, kedvenc előadásokról… Ára van…
Olvasgattam róla, tervezgettem, készültem rá, s ilyenkor a szívem mindig hevesen dobogott, mint amikor szerelmes vagyok.
Sok embertől hallottam, hogy nem vagyok normális („százas”)… mindig azt válaszoltam: ez az én drogom. Nem iszom, nem dohányzom, nem kávézom, nem járok fesztiválokra, koncertekre… én csak megyek. Rendületlenül.

Már a felkészülést is nagyon élveztem. Nem álltam meg 5 kilométernél, hanem 11-ig futottam… két Margitsziget-kört és egy kis ráadást.
Sokat túráztam egyedül. Bár a tervezett 70-80 km sosem jött össze, de azért rendszeresen mentem mindenfelé. Mindig eltévedtem, rácsodálkoztam az ismeretlen tájak szépségére, és csodálatosan éreztem magam közben.

Kinizsi előtti éjszaka…
Nem tudok elaludni. Átölel a zöld, erdős ágyneműm, s csak a holnapra gondolok…
Végre lehunyom a szemem, de már meg is szólal a telefonom ébresztő dallama. Kipattanok az ágyból, beteszem a „Ne állj meg soha!” c. számot, belebújok a gondosan kikészített ruháimba, a szívem majd’ kiugrik közben… reggeli, majd futás a Batthyány térre!

Mosolyogva nyugtázom, hogy ismét a legszebb férfiakat bámulhatom 24 órán keresztül…
Néhány cinkos összenézés a túratársakkal, nem is kellenek szavak, tudjuk: ugyanoda tartunk. És milyen nagy kalandban lesz részünk!

A HÉV-en ülök. Nézek ki az ablakon, de a gondolataimtól semmit se látok. Rabja vagyok ennek az izgatott, vágyakozó, nyugtalanító érzésnek. Le sem tudom írni, milyen… Egyre csak várom, hogy ott legyek, csak érjek már a starthoz, indulhassak végre, láthassam a dombokat-völgyeket, erdőket-mezőket, érezhessem a szelet, napot, esőt, a hűvös éjjelt…
Az egyik megállónál felszáll néhány kamasz, majd leülnek mellém. Egymáson nevetnek, még nem sikerült kijózanodniuk… Arra gondolok, hogy „ejnye, fiatalok, inkább jönnétek túrázni!”

Békásmegyer. Ismerős, nosztalgikus hangulat fog el. Sikerül időben elindulnom, juhú!
Vigyorgok, boldog vagyok, mintha már a célba érnék… Pedig most jön a neheze!

Küzdök a Kevélyért, melegem van. Nem szeretem ezt a hirtelen emelkedőt az elején.
A lejtőkön futok. 15 kilométernél még nincs vízhólyagom, ez jó! Tavaly ekkor már mindkét sarkamon előjött. A jobb térdem kicsit fáj, abbahagyom a futást egy időre. Nagyon meleg van. Üdítő látványt nyújt ez a sok izzadt, félmeztelen férfitest… Ha tudnák, milyen jólesik rájuk néznem! Újra futok.

Pilis-nyeregnél találkozom a tavalyi két Hősömmel, Krisztiánnal és Sanyival. Beszélgetünk, örülök nekik. Egy darabon együtt megyünk, majd elhagyjuk egymást.

26 kilométerig bírtam hólyagok nélkül. Most már érzem őket, de nem veszem le a cipőmet. A combizmaim feszülnek.
Nézem az időt. Remekül állok! Jó ötlet volt futni! Ez erőt ad, még egy kicsit kocogok…

A 30. kilométernél rájövök, hogy mégsem volt olyan jó ötlet. Hú, de fájnak a combizmaim! Lassítok. Közben bele-belehallgatok az előttem túrázók beszélgetésébe. Nem kotnyeleskedem, csak diszkréten kíváncsiskodom. Szeretem hallgatni a férfi-beszélgetéseket. Sok minden elhangzik, a sportról, túrákról, természetről, biciklikről, autókról, mindenféle gépekről, néha nőkről…

Egyszer csak észreveszem, hogy elhagytam az új botom végét védő gumit. No, ezért már csak nem fordulok vissza…

Két öreg róka megszólít. Eszmét cserélünk Erőss Zsoltról, Kiss Petiről, a hegyekről,  párkapcsolatokról… Az egyik „bácsi” leveszi a pólóját, és azzal viccelődik, hogy engem az ő teste már úgyse fog zavarba hozni. Nevetek, aztán meglátom a kockás hasát meg a mellizmait… Hááát, ha belelátna a fejembe…

Kesztölcön gyerekek állnak az egyik ház mellett, és szégyenlősen egyet-egyet locsolnak a kerti slaggal… Mire minden izzadt kinizsis felkiált: „Ide is!” Rám is jut a zuhanyból, többet ér, mint bármi! Még mindig irtó meleg van.

Megigazítom a botomat. Micsoda?! Meglett a botvég? Visszakerült rá? Hogyhogy? Nem hiszek a szememnek. Nézem, hosszasan… aztán rájövök, hogy útközben megcseréltem őket a kezemben. A másikról hiányzik. Tyű, még 40 kilométert se jöttem, mi lesz itt…

Baktatok fel a Getére. No, ezért tényleg meg kell szenvedni! Mindenkiről szakad a víz. Most van csak igazán meleg! Se árnyék, se szél, és dombnak felfelé…
Úgy emlékeztem, kisebb, könnyebb volt. Egyszer csak összecsúszik a botom. Még ez is…! Próbálom megszorítani, de nem megy. Elromlott! Pont a Gete mászása közben! Mit csináljak? Nincs nálam ragasztó. A tökéletes, hónapok alatt összekészített csomagomban nincsen ragasztó! Ragtapasszal igyekszem orvosolni a problémát - nem túl nagy sikerrel -, amikor két kedves fiú megáll mellettem. Nagyon készségesek, fekete szigetelőszalaggal rögzítik a vadiúj botomat.

Felértem. Kidőlök. Leveszem a cipőmet, megvarrom a vízhólyagokat (van néhány), beragasztom a sebeimet, zoknit cserélek. Uh, de jólesik elterülni a puha fűben. Ez viszont nagyon veszélyes, tavaly is túl sokat időztem, most csak egy kicsit szabad… eszem pár falatot, már nagyon vártam, hogy a hetekkel ezelőtt vásárolt csokis-kekszes energiaszeletet megkóstoljam. Hm, mennyei, ezért érdemes volt Kinizsire jönni!
Beszélgetek ismeretlenekkel, a combomra kapok krémet Imitől (amit nem használok fel, mert le kellene vennem hozzá a nadrágomat...).

Egyszer csak felkiált valaki: „Na ne! Megszületett a fiam!”
Én még fel se fogom, mit mondott, a többiek már tapsolnak, gratulálnak az apukának. (Harmadik gyereke született, két lánya van.) Kiderül: 1 hét múlva várták, erre most kapta az SMS-t… Mondom neki, hogy akkor spuri Tatára!

Huh, már el is telt egy óra! Gyorsan, indulni kell! Nem megy könnyen… Fáj a hátam, nagyon nehéz a zsákom. Meg a combizmaim… a talpam is…
Elkezdek aggódni az idő miatt. Tavaly ugyanez volt. Nem fogok beérni! Mindenkit kérdezgetek, hogy mikor indult. Nem sok nálam korábban startoló van… Ajjaj. Az innivalóm is kevés, csak egy üveg vizem van. Eddig megittam 2,5 litert (máskor 2 nap alatt fogy el ennyi)…
Futok a Getéről. Mennyivel könnyebb lefelé!

A kiszáradás határán, Hegyeskő felé két fiú eltereli a gondolataimat. Ők is küzdenek ebben a tikkasztó hőségben, ezért inkább mesélnek a munkájukról… Miközben hallgatom, kevesebbet fantáziálok a limonádéról. Sehol egy árnyas rész…

Nemsokára találkozom Apával. Életmentés: kapok vizet meg pár jó szót, biztatást, megmosom az arcom (felér egy fürdéssel!), botcsere, aztán indulás tovább.

Mogyorósbánya, Kakukk… Már nem is fáj semmim, annyira izgulok az idő miatt. Nem állok meg, csak pár percre. A futás jobban esik, mint a gyaloglás. Végre megy le a nap.

Megismerkedem Vilivel. Beszélgetünk, pont jó: se túl sok, se túl kevés. Kiderül, milyen profi. Zavarba jövök, nem akarom visszahúzni… de meggyőz, hogy neki is jó a társaságom.
Később tudatosul bennem: nélküle nem tudom teljesíteni a Kinizsit. Csak bízom benne, hogy nem hagy el. Minden dombot, kanyart, lejtőt ismer, s a legnagyobb segítség nekem, hogy előre felvázolja: mi várható.

Újabb összefutás Apával. Szerintem megnyugszik, amikor látja: megint találtam egy túratársat éjszakára. Egyedül biztosan eltévednék a sötét erdőben.

Bányahegy, éjfél.
Beállok a sorba teáért. Nem is kívánom, inkább a felszeletelt citrom érdekel… Jaaaj… kilométerek óta majd’ meghalok egy harapás citromért!
Jön szembe egy ismerős arc, lelkesen ráköszönök… mire mellém ér, akkor döbbenek rá, hogy ő Vili… Ó, ez már a vég?!

Megszólítanak tavalyi ismerősök. Felelevenítjük az emlékeket, együtt teázunk Ervinékkel. Idilli… Egészen magamhoz térek. Tudom, hogy most kell nagyon összeszednem az erőmet, múltkor ezután jött a holtpontom, amikor feladtam. Monoton, lélekölő szakasz következik, és még a táj szépsége sem feledteti a fájdalmakat, hiszen semmit se látunk a fejlámpa fénykörén kívül.

Hajnali háromra érek Koldusszálláshoz. Ez a 10 kilométer borzasztó hosszúnak tűnt… Nehéz volt, fárasztó, egyhangú. Szerencsére Vili mellettem van, és pont annyit, pont úgy beszél, ahogyan jó. Nem sok embert viselnék most el, egyedül viszont feladnám.

Életemben először kibontok egy energiazselét és felhörpintem. Muszáj kitartanom, még egy kicsit, igen, ez a legnehezebb… De jobb vagyok, mint tavaly! Erősebb, elszántabb, tapasztaltabb, edzettebb! Sikerülnie kell! Az idő nagyon nyugtalanít. Nem állok jól.

Elindulok. Megyek fel a hosszú, alattomos kaptatón. Mit megyek, suhanok! Már nem érdekel semmi. Nem érzek fájdalmat, fáradtságot, csak vágtatok előre. Lehagyom az embereket. Néha hallok megjegyzéseket, de nem tudok figyelni rájuk, csak loholok. Most nem is olyan nehéz.
Lassan kezd világosodni. Fúj a szél. Kikapcsolom a fejlámpát, nézem, hallgatom az erdőt.
Kicsit aggasztó az időjárás, mintha vihar közeledne, villámokat látok… Nem esne jól bőrig ázni.
Minden lépésemmel megdöntöm a saját rekordomat. Ez erőt ad, kíváncsi vagyok az ismeretlenre, a tájra, mindenre.

Még 5 km van hátra. Talán most hiszem el először, hogy BE FOGOK ÉRNI IDŐBEN… elképzelem, milyen lesz a célban. Elkezd könnyezni a szemem, a sós cseppek végigfolynak arcomon. Jaj, de jó, hogy ilyen gyorsan megyek, legalább senki se látja! Te jó ég, MEG FOGOM CSINÁLNI!! Arra gondolok, hogy amikor megkapom a kitűzőmet, biztosan sírok majd.

Bajon vagyok. Mennyi gyönyörű kert,  milyen csodaszép virágok! Nem győzöm kapkodni a fejem. Mondom másoknak is, de úgy látszik, csak engem hat meg…
Loholok az aszfalton. Fáj, persze, hogy fáj… de kit érdekel? Beérni, hamar… egyre több erőt ad, hogy gyorsan megyek, nehezemre esne lassítani… jó érzés elhagyni a zombiként kullogó, erős férfiakat.

Beszélek telefonon Apával. A célban fog várni. „Mindjárt ott vagyok” - mondom… s hihetetlen érzés lesz úrrá rajtam. Mindjárt ott vagyok?! Tegnap reggel 6-kor indultam el otthonról, 7:20-kor rajtoltam Békásmegyerről. Lassan 7 óra, s megérkezem végre! Visszagondolok az utamra. Hosszú volt… mennyi helyen jártam, mennyi mindent láttam! S milyen érdekes emberekkel találkoztam!
Tatán még kicsit elkavarok, de szerencsére utánam kiabálnak.
Megérkeztem!!! Befutok a célba.

Kezemben fogom az oklevelet meg a kitűzőt. Nem sírok, inkább azt nézem, hol van már Apa, hogy megmutathassam neki…
Amikor végre odaér, s átadom, akkor könnybe lábad a szemem. Remélem, büszke rám. Az ő lánya vagyok, s most méltónak érzem magam hozzá. Sokszor mondta gyerekkoromban: „önfegyelem, önuralom”. Tényleg, mennyire fontos dolgok ezek! S mennyi embernek nem tanítja meg az apja! Hát mire mennénk enélkül?!

De a Kinizsi számomra nem csak egy sportteljesítmény. Olyan, mint a hegymászás… itt vannak a leggyönyörűbb tájak, lélegzetelállító mélységek, legfinomabb illatok, csodálatos érzések… amikor a nap áttűz a zöld faleveleken, s smaragdként megvilágítja őket… a felhők rózsaszín-narancs köntösbe öltöznek, a harmatos fű csiklandozza a lábszárat… Nem vágyom ennél többre!

Boldogságom sokáig kitart. Ha ránézek a lepottyanni készülő, lila kis körmeimre, az jut eszembe: nem akármit vittem véghez! Sokan el sem mernének indulni, vagy útközben feladnák.

Ahogy az egyik túratárs fogalmazott: a Kinizsi azt jelenti, hogy „kitartásból jeles”.
Sokkal erősebbnek, bátrabbnak érzem magam, ki fogok állni az érdekeimért! Rengeteg harcot meg kell még vívnom, ebből merítem az erőt. Ha végigmentem 100 kilométert, mi nekem egy kis csata a volt főnökömmel! Ő két lépést se tudna megtenni a sötét erdőben!

Talpon voltam 42 órán keresztül, gyalogoltam 100 kilométert, végigvergődtem egy fél éjszakát, majd bejöttem dolgozni. A gyerekek, kollégák hősként néznek rám. A fájdalmaim enyhültek, a legnagyobb bajom az, hogy álmos vagyok, nagyon…

Azt tervezgetem, jövőre le kellene faragni az időből, jócskán.
Kipróbálok több 100 kilométeres túrát. El fogom vinni a tanítványaimat is… mondjuk, megszerezhetnénk a Budapest Kupát.

Egy héttel a Kinizsi után már a magassarkú cipőmet is fel tudom venni, 29 perces Szigetkört futok, végre jól alszom és semmim se fáj.
De az élmény velem van, mindig. Ha becsukom a szemem, megjelennek előttem az éjjel szentjánosbogárként világító túratársak, szél simogatja arcomat, látom a száraz villámokat,  hallom az erdő hangját… S érzem, hogy kicsi szívem vadul kalapál, azt súgva: "MÉÉG!"

 2014. május
 
SK

2015. május 14., csütörtök

Jubileumi, 20. sétám a Kinizsi Százas útvonalán, avagy a Kinizsi-mozdony beröffentése

Huszadik. Azaz 2000 kilométer gyaloglás a Kinizsi Százas útvonalán - illetve több is, ha a résztávokon tett sétákat, vagy a Szuperkatlant is számoljuk.

Huszadik. Kérdezték, nem unom-e. Miért, a huszadik csókot, a huszadik kocka svájci csokit, vagy ha huszadszor rakjuk ki a Rubik-kockát, azt talán unjuk? Na ugye.

Szóval a huszadik. Kedden, miután neveztem a május végi Kinizsi Százasra a belvárosban, és Kovalik Andrástól átvettem az ellenőrzőlapomat és az itineremet, Békásmegyerre mentem, hogy Áron barátommal elinduljunk egy privát Kinizsi Százasra. Ráadásul "sztovka módra", azaz a cseh és szlovák sztiló szerint, ahol a hosszútávú túrák nagy része este indul (bár a Nagyszombati Százas, a K-100 őse pont nem). Tehát felcseréltük a Kinizsi Százas napszakjait: nem reggel, hanem késő délután rajtoltunk. Tavaly volt egyébként az első ilyen privát K-100-am, akkor Petivel és Ernával indultunk útnak így "sztovkásan".

Nem volt könnyű. Sőt, kifejezetten nehéz volt, az egyik legnehezebb Kinizsim. Ugyanakkor Áron tempójának köszönhetően a leggyorsabb is: 20 óra 45 perc alatt a tatai célba értünk.

Ez volt egyébként az első százas túrám idén, legutóbb a novemberi Iszinik 100-on gyalogoltam ennyit, azóta csak a februári LeFaGySz és a pár héttel ezelőtti Sárga 70 voltak komolyabb túráim.

Hogy miért volt nehéz? Főleg amiatt, hogy nem tudtam pihenni és aludni a túra előtt, mert munka után indultam, ráadásul az előző éjszakán sem aludtam ki magam teljesen. Érdekes, hogy különösebb álmossági holtpontom mégsem volt, inkább kimerültségben, fáradtságban jelentkezett a dolog.

Aztán nehéz volt még a privát sétából fakadóan az ellátás hiánya, valamint az is, hogy Dorogon nem volt lehetőségünk bevásárlásra, készleteink pótlására sem (éjfélre értünk oda), és Mogyorósbányára is éjszaka érkeztünk, jóval a Kakukk nyitása előtt.

Ennek a "sokadik" Kinizsi bejárásnak egyébként több apropója, célja és funkciója is volt. Elsősorban Áron ötlete és lelkesedése, hogy menjünk. Másrészt a táv huszadik végigjárásának lehetősége, a jubileumi séta. Továbbá anyaggyűjtés a készülő könyvemhez, valamint edzés. Edzés a hivatalos Kinizsi Százasra, és a Kazinczy 200-ra.

Meglepetés volt, hogy Papucsek Marcsi és Papucsek "Marcsi férje" Zoli (ahogy viccesen hívta magát), kedves és nem kevésbé lelkes túratársaink is kijöttek a Pilisbe, hogy pár kilométeren át kísérjenek minket a Pilisszentkereszti műút előtti szakasztól a szerpentin aljáig, és még néhány doboz sört is hoztak. Ja igen, jó pár doboz sör is fogyott az úton.

Jó néhány tanulságai is volt a túrának: kipihentebben kell útra kelni; kevesebb felesleges holmit kell cipelni; rendes túrazoknit kell felvenni; kell nedves törlőkendő; evésre, folyadékpótlásra még jobban oda kell figyelni (olykor lusta voltam előszedni a hátizsákból a kaját, amikor már kezdtem éhes lenni, később pedig egyszerre túl sokat ettem).

Koldusszállástól úgy éreztem, hogy csak vánszorgok, de ott is elég jó időt mentünk. Áron talált magának faágat túrabotnak, aztán nekem is keresett egyet. Itt már komoly holtpontjaim voltak, de azért hajtott a lelkesedés. A cél előtt Bajon még beültünk egy sörre, szódára és telefontöltésre, így ha azt kihagyjuk, kb. 20 perccel hamarabb az alapítványi táborhoz érünk.

Ja igen, a telefonomba jegyzeteltem, hogy mikor hova érünk: 17:05 rajt; 18:18 Nagy Kevély; 20:40 szerpentin alja (a szerpentinen sötétedett ránk, a tetején vettük elő a fejlámpát); 21:57 Pilis-nyereg; 23:10 Kesztölc; éppen éjfélkor értünk Dorogon a Molnár sörözőhöz; 1:03 Gete; 1:57 Hegyeskő; 2:30 Tokodi pincék; 3:12 Kakukk (azaz valamivel több mint 10 óra alatt értünk Mogyorósbányára); 4:00 Öregkő; 4:27 Péliföldszentkereszt (itt kezdett virradni); 5:27 Bika-völgy; 6:25 Pusztamarót; 8:10 Bányahegy; 9:14 Vértestolnai műút; 10:15 Koldusszállás; 10:50 volt kis-réti vadászház; 11:17 Aranylyuk; 11:50 Kappan-bükk; 12:18 körtemplom (a körtemplom után és a baji szőlőknél bele is kocogtunk); 13:07 baji söröző (25-kor indultunk tovább); 13:35 vasútállomás; 13:50 cél. Ennél a 20 óra 45 perces menetidőnél csak egyszer voltam eddig gyorsabb százas túrán: a tavalyi Iszinik 100-at 19 óra 40 perc alatt gyalogoltam végig.

Összefoglalva, egy nagyon kellemes (na jó, a végére azért szenvedős, de ugye a túrázás olyan, mint az élet), élményekben gazdag, tanulságos túra volt, köszönöm Marcsinak, Zolinak és Áron barátomnak!

Kapcsolódó bejegyzések:
I love K100
Kinizsi Dupla Jeremcsuk Istvánnal

2015. május 7., csütörtök

Kalandos és váratlan séta a Kinizsi Százas egy szakaszán

Az úgy volt, hogy a két héttel ezelőtt Kesztölcnél felfestett fehér jelzésalapokra tegnap kezdtük el festeni a zöld négyzet jelzéseket Gyulával és Jánossal, azonban a szakadni kezdő eső miatt csak a szakasz harmadáig jutottunk, hiszen vizes fatörzsekre mégsem lehet festeni, és elázott sablonokkal sem jó dolgozni.

Ma folytattuk volna Gyulával a munkát, azonban Csobánka után egyszer csak lerobbant az autó, tönkrement a kuplung (tehát mégsem igaz az "Opel, sosem kop el" mondás).

Mondjuk voltak baljós előjelek, például hogy elfelejtettünk ecsetet vinni, ezért még külön be kellett ugranunk egy útba eső hipermarketbe. Apropó, a múltkor még viccelődtem azzal, amikor András autójában egy zsugorfólia ecet is volt a csomagtartóban: "Azt beszéltük, hogy hozz néhány ecsetet. Ecsetet, nem ecetet!".

No de minden rosszban van valami Kinizsi Százas: Gyula megvárta a segítséget, én pedig úgy gondoltam, hogy visszasétálok Budapestre, a többek között a Piros 85-ről és a K-100-ról is ismert piros sáv jelzésen. Ugyan egy kicsit olyan érzésem volt, mintha elhagynám a süllyedő hajót, no de egyrészt az autó onnan már nem tudott hova süllyedni tovább, másrészt Gyula volt a kapitány, és ő javasolta, hogy menjek nyugodtan.

A kb. 10 kilométeres távot nagyjából két óra alatt tettem meg, mert 5 körül indultam, és este 7-re már Békásmegyeren voltam. A Kevélyig volt egy kis kaptató, de utána csaknem végig lefelé haladtam. Felidéződtek a tavalyi Piros 85 emlékei, amikor fordított irányban róttam a túra első kilométereit, a Kevély-nyeregtől pedig már a Kinizsi Százas és az Iszinik 100 útját tapostam. Az ürömi műút után a piros kereszt jelzésre váltottam a K-100 útvonalának megfelelően, és hogy Békásmegyeren tudjak BKK jegyet venni. És milyen kicsi a világ: a lakótelepen egy volt kollégámmal, Gyurival is találkoztam, akivel legutóbb a 2013-as Intersport túranapon kirándultunk együtt.

Úgy tudom, időközben Gyula és az autó is szerencsésen hazajutott.

2015. május 6., szerda

Kinizsi Százas itiner címlap 2015

Bevallom, most irigykedem kicsit. Valaki* nagyon szép, találó és művészi címlapot tervezett az idei Kinizsi Százas itinerre (én a 2012-es és 2013-as itinerek borítóját terveztem).

A kép hűen ábrázolja a könyörtelen előhaladás technikáját, Asciimónak pedig Jens Voigt, a legendás kerékpáros legendás mondása jutott róla eszébe: ""Shut up legs and do what i'm saying", azaz "lábak, kussoljatok, és csináljátok amit mondok!"

(Helyesbítés: a képen nem Oszkár itinere látható, hanem Sz. Gáboré.)

*Közben a túrafüzetbe lapozva kiderült, hogy a rajzot nem más, mint Marabu készítette, a címe pedig az AkaratErő legyen veled!

2015. május 1., péntek

Harmadik Sárga 70-em

A 2012-es és 2014-es túra Sárga 70-em után idén harmadszor teljesítettem ezt a túrát, mely egyébként a kedvenceim közé tartozik, csaknem annyira vártam, mint ahogy a Kinizsi Százast várom. Igaz, idén nem vettem részt eddig túl sok túrán, csak a LeFaGySz-on, egy bő 50 km-es Iszkiri bejárásáson és egy romantikus Iszkiri 10-en voltam. Így 2015-ben eddig ez volt a leghosszabb sétám, bár a LeFaGySz azért nehezebb volt, hiszen egy téli rendezvény volt jóval több emelkedővel.

2012-ben a Mátra 115-re való felkészülésem egyik edzőtúrája volt a Sárga 70, és bár az azt megelőző napokban már gyalogoltam kétszer 50 kilométert, 16 óra 33 perc alatt a célba értünk Petyeszékkel.

Tavaly, 2014-ben 17 óra 4 perc alatt tettük meg a távot unokatesóm férjével, Attilával, aki a táv végére eléggé kikészült, ami érthető is, hiszen az első 70 km-es túrája volt, előtte a Gerecse 50 volt a leghosszabb sétája. Ráadásul a Sárga 70-et a plusz bő 20 kilométer mellett nehezebbé teszi az éjszakai rajt és az aránylag sok emelkedő is.

Idén, bár a rajtba Oczallal, Attilával és öcsémmel mentem, és András barátommal is terveztem együtt haladni, végül Suvlajhoz, Rafterhez és Valihoz csatlakoztam. Ahhoz a "klasszikus" csapathoz, akiknek a Mátra 115 teljesítésem és az első Rockenbauer 130-am élményét is köszönhetem. Inkább kényelmesen, meg-megpihenve haladtunk, mint túl gyorsan, így 17 óra és 2 perc alatt, azért még bőven a 18 órás szintidőn belül értünk a Nádas sörözőbe Budaörsön.

Attila viszont a tavalyi, a végére eléggé küzdelmes Sárga 70-e óta megtáltosodott, mint kiderült, három órával gyorsabban a célba ért mint mi, és hasonló időt ment Oczal és András is, ezúton is gratulálok nekik! Érdekesség, hogy Attila nem túrázott sokat tavaly óta, a S70 előtt csak az Iszkiri 25-ön és a Gerecse 20-on volt, és otthon edzett. Igaz, régebben azért komolyabban futott, így annak emlékei és kitartása is előjöhetett most a Sárga 70-en. Öcsém viszont, akivel a túra közben meg-megelőztük egymást, végül Hűvösvölgyben átnevezett az 50-es távra.

Út közben találkoztam Jánossal is, szintén többször előzgettük egymást, és majdnem velünk egyszerre ért célba. Fogadkozott, hogy több 70-es vagy hosszabb túrára nem megy, de ekkor valószínűleg csak a fáradalmak beszéltek belőle, és a túra után kipihenve, amikor már csak a dicsőség marad meg, újra visszatér korábbi tervéhez, hogy majd 100 km-es túrákon is elindul.

A legnehezebb szakasz most is talán a Pilis-nyereg előtti emelkedő volt (ahol a Sárga 70 metszi a Kinizsi Százas útvonalát). Igaz, a végén a Törökugratóra sem volt könnyű felmászni, de az már a célegyenes. Ja igen, meg a Muflonitató előtti emelkedő, azért az sem könnyű.

Összefoglalva, nagyon jó élmény volt a túra, jó volt sokat beszélgetni Suvlajjal, Valival és Rafterrel. Suvlaj egyébként először volt a Sárga 70-en, és még a Budai-hegységben sem túrázott sokat, és például a Muflonitató nevű vendéglátó egység egészen elbűvölte. A "szürreális" szót használta, ami nekem is eszembe jutott, amikor egy évekkel ezelőtti túrán először tértem be oda egy éjjelen.

A túra nehézségei azért elgondolkodtattak, hogy az idei Kazinczy 200-at komolyan gondolom-e, de úgy érzem, hogy egy privát Kinizsi Százas bejárással, majd pedig a hivatalos K-100 teljesítésével (és megtoldásával úgy 15 kilométerrel, mert úgy tervezem, hogy utána gyalog sétálok haza Tatabányára, a volt Kis-réti vadászház és onnan a Turul irányában), meg addig még sok futással és némi fekvőtámaszos, húzódzkodós, lépcsőzéses keresztedzéssel elég erőt tudok gyűjteni a Kazinczyra (ahol 2013-ban 100 km-ig jutottam, de azóta már volt több 200 km-s túrám).

Tomi küzdelme, avagy ami a Sárga 70 beszámolóból kimaradt

Van, hogy fontos momentumok kimaradnak egy-egy túrabeszámolómból, így maradhatott ki például a Sárga 70-ről írt bejegyzésemből Tomi küzdelme. Ugyanis Tomi is a túratársunk volt a csapatban, és a Sárga 70 volt az eddigi leghosszabb túrája, előtte egy 40-es távról mondhatta el ezt.

Hűvösvölgy előtt már eléggé megfájdult a térde, így komolyan elgondolkodott, hogy csak az 50-es távot teljesítse, vagy jöjjön-e tovább. Mondtam neki, hogy ezt neki kell eldöntenie, és én is voltam már hasonló helyzetben, amikor a Mátra 115-ön fájt a térdem (igaz, azon a szakaszon már nem nagyon tudtam volna átnevezni, csak feladni a túrát). Két eset lehetséges: vagy egy könnyen múló sérülés és fájdalom ez, ami gyorsan regenerálódik, vagy pedig komolyabb dolog. Ugyanakkor hiszek abban, hogy ha az ember nem nyomja el pl. fájdalomcsillapítóval a fájdalmát, akkor a szervezet nagyjából érzi, hogy mi az ami még elviselhető, és mi az, ami már nem. Tehát ha tud tovább jönni, akkor jöjjön, és remélhetőleg a Kinizsi Százasig teljesen regenerálódik, ugyanis az lesz a következő kihívása. És így is lett, sikeresen teljesítette a Sárga 70-et, hasonlóan Attila tavalyi harcához.