A következő beszámolót Katától kaptam, melyet a 2014-es Kinizsi Százasáról írt:
Az én Kinizsim II.
Tavaly május óta sokat gondoltam a Kinizsire.
Az utóbbi hetekben azonban már nem is járt más a fejemben, csak a túra.
Több időt szántam a felkészülésre, a fizikaira és mentálisra egyaránt. Sok mindenről lemondtam, mert nem fért bele a napjaimba: találkozókról, munkákról, kedvenc előadásokról… Ára van…
Olvasgattam róla, tervezgettem, készültem rá, s ilyenkor a szívem mindig hevesen dobogott, mint amikor szerelmes vagyok.
Sok embertől hallottam, hogy nem vagyok normális („százas”)… mindig azt válaszoltam: ez az én drogom. Nem iszom, nem dohányzom, nem kávézom, nem járok fesztiválokra, koncertekre… én csak megyek. Rendületlenül.
Már a felkészülést is nagyon élveztem. Nem álltam meg 5 kilométernél, hanem 11-ig futottam… két Margitsziget-kört és egy kis ráadást.
Sokat túráztam egyedül. Bár a tervezett 70-80 km sosem jött össze, de azért rendszeresen mentem mindenfelé. Mindig eltévedtem, rácsodálkoztam az ismeretlen tájak szépségére, és csodálatosan éreztem magam közben.
Kinizsi előtti éjszaka…
Nem tudok elaludni. Átölel a zöld, erdős ágyneműm, s csak a holnapra gondolok…
Végre lehunyom a szemem, de már meg is szólal a telefonom ébresztő dallama. Kipattanok az ágyból, beteszem a „Ne állj meg soha!” c. számot, belebújok a gondosan kikészített ruháimba, a szívem majd’ kiugrik közben… reggeli, majd futás a Batthyány térre!
Mosolyogva nyugtázom, hogy ismét a legszebb férfiakat bámulhatom 24 órán keresztül…
Néhány cinkos összenézés a túratársakkal, nem is kellenek szavak, tudjuk: ugyanoda tartunk. És milyen nagy kalandban lesz részünk!
A HÉV-en ülök. Nézek ki az ablakon, de a gondolataimtól semmit se látok. Rabja vagyok ennek az izgatott, vágyakozó, nyugtalanító érzésnek. Le sem tudom írni, milyen… Egyre csak várom, hogy ott legyek, csak érjek már a starthoz, indulhassak végre, láthassam a dombokat-völgyeket, erdőket-mezőket, érezhessem a szelet, napot, esőt, a hűvös éjjelt…
Az egyik megállónál felszáll néhány kamasz, majd leülnek mellém. Egymáson nevetnek, még nem sikerült kijózanodniuk… Arra gondolok, hogy „ejnye, fiatalok, inkább jönnétek túrázni!”
Békásmegyer. Ismerős, nosztalgikus hangulat fog el. Sikerül időben elindulnom, juhú!
Vigyorgok, boldog vagyok, mintha már a célba érnék… Pedig most jön a neheze!
Küzdök a Kevélyért, melegem van. Nem szeretem ezt a hirtelen emelkedőt az elején.
A lejtőkön futok. 15 kilométernél még nincs vízhólyagom, ez jó! Tavaly ekkor már mindkét sarkamon előjött. A jobb térdem kicsit fáj, abbahagyom a futást egy időre. Nagyon meleg van. Üdítő látványt nyújt ez a sok izzadt, félmeztelen férfitest… Ha tudnák, milyen jólesik rájuk néznem! Újra futok.
Pilis-nyeregnél találkozom a tavalyi két Hősömmel, Krisztiánnal és Sanyival. Beszélgetünk, örülök nekik. Egy darabon együtt megyünk, majd elhagyjuk egymást.
26 kilométerig bírtam hólyagok nélkül. Most már érzem őket, de nem veszem le a cipőmet. A combizmaim feszülnek.
Nézem az időt. Remekül állok! Jó ötlet volt futni! Ez erőt ad, még egy kicsit kocogok…
A 30. kilométernél rájövök, hogy mégsem volt olyan jó ötlet. Hú, de fájnak a combizmaim! Lassítok. Közben bele-belehallgatok az előttem túrázók beszélgetésébe. Nem kotnyeleskedem, csak diszkréten kíváncsiskodom. Szeretem hallgatni a férfi-beszélgetéseket. Sok minden elhangzik, a sportról, túrákról, természetről, biciklikről, autókról, mindenféle gépekről, néha nőkről…
Egyszer csak észreveszem, hogy elhagytam az új botom végét védő gumit. No, ezért már csak nem fordulok vissza…
Két öreg róka megszólít. Eszmét cserélünk Erőss Zsoltról, Kiss Petiről, a hegyekről, párkapcsolatokról… Az egyik „bácsi” leveszi a pólóját, és azzal viccelődik, hogy engem az ő teste már úgyse fog zavarba hozni. Nevetek, aztán meglátom a kockás hasát meg a mellizmait… Hááát, ha belelátna a fejembe…
Kesztölcön gyerekek állnak az egyik ház mellett, és szégyenlősen egyet-egyet locsolnak a kerti slaggal… Mire minden izzadt kinizsis felkiált: „Ide is!” Rám is jut a zuhanyból, többet ér, mint bármi! Még mindig irtó meleg van.
Megigazítom a botomat. Micsoda?! Meglett a botvég? Visszakerült rá? Hogyhogy? Nem hiszek a szememnek. Nézem, hosszasan… aztán rájövök, hogy útközben megcseréltem őket a kezemben. A másikról hiányzik. Tyű, még 40 kilométert se jöttem, mi lesz itt…
Baktatok fel a Getére. No, ezért tényleg meg kell szenvedni! Mindenkiről szakad a víz. Most van csak igazán meleg! Se árnyék, se szél, és dombnak felfelé…
Úgy emlékeztem, kisebb, könnyebb volt. Egyszer csak összecsúszik a botom. Még ez is…! Próbálom megszorítani, de nem megy. Elromlott! Pont a Gete mászása közben! Mit csináljak? Nincs nálam ragasztó. A tökéletes, hónapok alatt összekészített csomagomban nincsen ragasztó! Ragtapasszal igyekszem orvosolni a problémát - nem túl nagy sikerrel -, amikor két kedves fiú megáll mellettem. Nagyon készségesek, fekete szigetelőszalaggal rögzítik a vadiúj botomat.
Felértem. Kidőlök. Leveszem a cipőmet, megvarrom a vízhólyagokat (van néhány), beragasztom a sebeimet, zoknit cserélek. Uh, de jólesik elterülni a puha fűben. Ez viszont nagyon veszélyes, tavaly is túl sokat időztem, most csak egy kicsit szabad… eszem pár falatot, már nagyon vártam, hogy a hetekkel ezelőtt vásárolt csokis-kekszes energiaszeletet megkóstoljam. Hm, mennyei, ezért érdemes volt Kinizsire jönni!
Beszélgetek ismeretlenekkel, a combomra kapok krémet Imitől (amit nem használok fel, mert le kellene vennem hozzá a nadrágomat...).
Egyszer csak felkiált valaki: „Na ne! Megszületett a fiam!”
Én még fel se fogom, mit mondott, a többiek már tapsolnak, gratulálnak az apukának. (Harmadik gyereke született, két lánya van.) Kiderül: 1 hét múlva várták, erre most kapta az SMS-t… Mondom neki, hogy akkor spuri Tatára!
Huh, már el is telt egy óra! Gyorsan, indulni kell! Nem megy könnyen… Fáj a hátam, nagyon nehéz a zsákom. Meg a combizmaim… a talpam is…
Elkezdek aggódni az idő miatt. Tavaly ugyanez volt. Nem fogok beérni! Mindenkit kérdezgetek, hogy mikor indult. Nem sok nálam korábban startoló van… Ajjaj. Az innivalóm is kevés, csak egy üveg vizem van. Eddig megittam 2,5 litert (máskor 2 nap alatt fogy el ennyi)…
Futok a Getéről. Mennyivel könnyebb lefelé!
A kiszáradás határán, Hegyeskő felé két fiú eltereli a gondolataimat. Ők is küzdenek ebben a tikkasztó hőségben, ezért inkább mesélnek a munkájukról… Miközben hallgatom, kevesebbet fantáziálok a limonádéról. Sehol egy árnyas rész…
Nemsokára találkozom Apával. Életmentés: kapok vizet meg pár jó szót, biztatást, megmosom az arcom (felér egy fürdéssel!), botcsere, aztán indulás tovább.
Mogyorósbánya, Kakukk… Már nem is fáj semmim, annyira izgulok az idő miatt. Nem állok meg, csak pár percre. A futás jobban esik, mint a gyaloglás. Végre megy le a nap.
Megismerkedem Vilivel. Beszélgetünk, pont jó: se túl sok, se túl kevés. Kiderül, milyen profi. Zavarba jövök, nem akarom visszahúzni… de meggyőz, hogy neki is jó a társaságom.
Később tudatosul bennem: nélküle nem tudom teljesíteni a Kinizsit. Csak bízom benne, hogy nem hagy el. Minden dombot, kanyart, lejtőt ismer, s a legnagyobb segítség nekem, hogy előre felvázolja: mi várható.
Újabb összefutás Apával. Szerintem megnyugszik, amikor látja: megint találtam egy túratársat éjszakára. Egyedül biztosan eltévednék a sötét erdőben.
Bányahegy, éjfél.
Beállok a sorba teáért. Nem is kívánom, inkább a felszeletelt citrom érdekel… Jaaaj… kilométerek óta majd’ meghalok egy harapás citromért!
Jön szembe egy ismerős arc, lelkesen ráköszönök… mire mellém ér, akkor döbbenek rá, hogy ő Vili… Ó, ez már a vég?!
Megszólítanak tavalyi ismerősök. Felelevenítjük az emlékeket, együtt teázunk Ervinékkel. Idilli… Egészen magamhoz térek. Tudom, hogy most kell nagyon összeszednem az erőmet, múltkor ezután jött a holtpontom, amikor feladtam. Monoton, lélekölő szakasz következik, és még a táj szépsége sem feledteti a fájdalmakat, hiszen semmit se látunk a fejlámpa fénykörén kívül.
Hajnali háromra érek Koldusszálláshoz. Ez a 10 kilométer borzasztó hosszúnak tűnt… Nehéz volt, fárasztó, egyhangú. Szerencsére Vili mellettem van, és pont annyit, pont úgy beszél, ahogyan jó. Nem sok embert viselnék most el, egyedül viszont feladnám.
Életemben először kibontok egy energiazselét és felhörpintem. Muszáj kitartanom, még egy kicsit, igen, ez a legnehezebb… De jobb vagyok, mint tavaly! Erősebb, elszántabb, tapasztaltabb, edzettebb! Sikerülnie kell! Az idő nagyon nyugtalanít. Nem állok jól.
Elindulok. Megyek fel a hosszú, alattomos kaptatón. Mit megyek, suhanok! Már nem érdekel semmi. Nem érzek fájdalmat, fáradtságot, csak vágtatok előre. Lehagyom az embereket. Néha hallok megjegyzéseket, de nem tudok figyelni rájuk, csak loholok. Most nem is olyan nehéz.
Lassan kezd világosodni. Fúj a szél. Kikapcsolom a fejlámpát, nézem, hallgatom az erdőt.
Kicsit aggasztó az időjárás, mintha vihar közeledne, villámokat látok… Nem esne jól bőrig ázni.
Minden lépésemmel megdöntöm a saját rekordomat. Ez erőt ad, kíváncsi vagyok az ismeretlenre, a tájra, mindenre.
Még 5 km van hátra. Talán most hiszem el először, hogy BE FOGOK ÉRNI IDŐBEN… elképzelem, milyen lesz a célban. Elkezd könnyezni a szemem, a sós cseppek végigfolynak arcomon. Jaj, de jó, hogy ilyen gyorsan megyek, legalább senki se látja! Te jó ég, MEG FOGOM CSINÁLNI!! Arra gondolok, hogy amikor megkapom a kitűzőmet, biztosan sírok majd.
Bajon vagyok. Mennyi gyönyörű kert, milyen csodaszép virágok! Nem győzöm kapkodni a fejem. Mondom másoknak is, de úgy látszik, csak engem hat meg…
Loholok az aszfalton. Fáj, persze, hogy fáj… de kit érdekel? Beérni, hamar… egyre több erőt ad, hogy gyorsan megyek, nehezemre esne lassítani… jó érzés elhagyni a zombiként kullogó, erős férfiakat.
Beszélek telefonon Apával. A célban fog várni. „Mindjárt ott vagyok” - mondom… s hihetetlen érzés lesz úrrá rajtam. Mindjárt ott vagyok?! Tegnap reggel 6-kor indultam el otthonról, 7:20-kor rajtoltam Békásmegyerről. Lassan 7 óra, s megérkezem végre! Visszagondolok az utamra. Hosszú volt… mennyi helyen jártam, mennyi mindent láttam! S milyen érdekes emberekkel találkoztam!
Tatán még kicsit elkavarok, de szerencsére utánam kiabálnak.
Megérkeztem!!! Befutok a célba.
Kezemben fogom az oklevelet meg a kitűzőt. Nem sírok, inkább azt nézem, hol van már Apa, hogy megmutathassam neki…
Amikor végre odaér, s átadom, akkor könnybe lábad a szemem. Remélem, büszke rám. Az ő lánya vagyok, s most méltónak érzem magam hozzá. Sokszor mondta gyerekkoromban: „önfegyelem, önuralom”. Tényleg, mennyire fontos dolgok ezek! S mennyi embernek nem tanítja meg az apja! Hát mire mennénk enélkül?!
De a Kinizsi számomra nem csak egy sportteljesítmény. Olyan, mint a hegymászás… itt vannak a leggyönyörűbb tájak, lélegzetelállító mélységek, legfinomabb illatok, csodálatos érzések… amikor a nap áttűz a zöld faleveleken, s smaragdként megvilágítja őket… a felhők rózsaszín-narancs köntösbe öltöznek, a harmatos fű csiklandozza a lábszárat… Nem vágyom ennél többre!
Boldogságom sokáig kitart. Ha ránézek a lepottyanni készülő, lila kis körmeimre, az jut eszembe: nem akármit vittem véghez! Sokan el sem mernének indulni, vagy útközben feladnák.
Ahogy az egyik túratárs fogalmazott: a Kinizsi azt jelenti, hogy „kitartásból jeles”.
Sokkal erősebbnek, bátrabbnak érzem magam, ki fogok állni az érdekeimért! Rengeteg harcot meg kell még vívnom, ebből merítem az erőt. Ha végigmentem 100 kilométert, mi nekem egy kis csata a volt főnökömmel! Ő két lépést se tudna megtenni a sötét erdőben!
Talpon voltam 42 órán keresztül, gyalogoltam 100 kilométert, végigvergődtem egy fél éjszakát, majd bejöttem dolgozni. A gyerekek, kollégák hősként néznek rám. A fájdalmaim enyhültek, a legnagyobb bajom az, hogy álmos vagyok, nagyon…
Azt tervezgetem, jövőre le kellene faragni az időből, jócskán.
Kipróbálok több 100 kilométeres túrát. El fogom vinni a tanítványaimat is… mondjuk, megszerezhetnénk a Budapest Kupát.
Egy héttel a Kinizsi után már a magassarkú cipőmet is fel tudom venni, 29 perces Szigetkört futok, végre jól alszom és semmim se fáj.
De az élmény velem van, mindig. Ha becsukom a szemem, megjelennek előttem az éjjel szentjánosbogárként világító túratársak, szél simogatja arcomat, látom a száraz villámokat, hallom az erdő hangját… S érzem, hogy kicsi szívem vadul kalapál, azt súgva: "MÉÉG!"
2014. május
SK
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése