A szép siker után egy csúfos kudarc

Egyszer fenn, egyszer lenn... A Kinizsi Dupla 200 kilométere után kezdtem magam szinte Supermannek érezni, erre beütött a krach: a Balaton-átúszáson a szeles idő és a hullámok miatt előjött a víziszonyom, és végül csak 3,4 kilométerig, nagyjából a táv kétharmadáig jutottam. Így a hét hivatalos Kinizsi Százas teljesítésem mellé nem sikerült a hetedik Balaton-átúszásomat is elkönyvelnem. Persze egyszer minden sikerszéria megszakad, de a dolog azért érzékenyen érint, kicsit olyan mint egy szakítás vagy mint egy nem túl közeli, de nem is teljesen távoli hozzátartozó, ismerős elvesztése. Hiába tudom, hogy a hét Kinizsi Százas teljesítésemmel és főleg a Kinizsi Duplámmal egy sokkal exkluzívabb, szűkebb társaságba tartozom, mint ahová hétszeres Balaton-átúszóként tartoznék (hiszen a Balaton-átúszáson évről évre csaknem tízezren vesznek részt, és jóval kisebb a feladók aránya mint a hosszútávú túrákon), ezzel a kudarccal mintha kitéptek volna egy darabot belőlem.

Eddig is meg kellett küzdenem a nyílt vízeken előjövő víziszonyommal, de most volt talán a legnyomasztóbb. Könnyen lehet, hogy ez volt az utolsó próbálkozásom a Balaton-átúszással, hiszen inkább az erdő az én világom, nem a víz. Eddig is szinte rekordlassúsággal úsztam át a tavat, amire persze jópofa magyarázat volt, hogy azért vagyok olyan sokáig a Balatonban, hogy a Balatonnak is jó legyen, de be kell látnom, hogy az úszás nem teljesen az én sportom. Igazából az a csoda, hogy eddig zsinórban hatszor sikerült átúsznom.

Mert bármennyire nehéz volt például a Kinizsi Dupla alkalmával, 150 kilométer után megmászni a Getét a meredekebb oldala felől ("Iszinik irányból"), ott legalább szilárd talaj volt a lábam alatt, és ha zihálva is vettem a levegőt, legalább nem kellett a fuldoklástól tartanom. Mászás közben bármikor megállhattam, megpihenhettem egy fának dőlve.

Az eddigi hat sikeres Balaton-átúszásommal, és a mostani kudarccal lehet hogy lezárult egy korszakom. Most legalábbis így látom. Egy jó darabig vizet sem szeretnék látni, legfeljebb forrásvíz vagy jégkocka formájában, zuhanyként vagy kádban szeretkezve. De a Balatonról most hallani sem akarok; tényleg hasonló ez, mint egy szerelmi csalódás.

A vitorlásról, ahol megkapaszkodtam majd a fedélzetén megpihentem (egy nyolcszoros átúszó, volt vízimentő társaságában; én talán már sosem jutok el a nyolcig) egy motorcsónakkal átszállítottak a "kórházhajóra" (persze csak fáradt voltam, nem volt szükségem ápolásra) ahol a feladókat gyűjtötték, aztán egy másik hajóval a partra vittek. "Inkább a méltóság sérüljön, mint az egészség" mondta még a vitorlás kapitánya, s tudom, hogy ez a racionális hozzáállás, de azért nem túl hősies. "Meghoztuk a sebesülteket" - mondták aztán a matrózok kedélyesen, már a kórházhajóról a parta szállítóra való átlépéskor, és szerencsére egy komolyabb sérült sem volt a társaságban, lelkileg azonban jócskán megsebesültem.

Aztán az is lehet (bár erre most nagyon kis esélyt látok), hogy valahogy majd sikerül legyőznöm a víziszonyom, és ahogy revansot vettem az egyszer-kétszer csúfosan feladott Iszinik 100-on, úgy mondjuk jövőre egy Balaton-átúszás duplázással utolérném magam, és szépen jóvátenném az idei megfutamodásom... De ennél valószínűbb, hogy a hullámzó habok helyett inkább a street workout vagy az edzőtermek világa felé fordulok a túrázás mellett. És a Kinizsi Százassal kapcsolatban is vannak még komoly terveim.