Újabb kalandozás az Iszinik 100 útvonalán

Beindult a nagy pofonofon. Mert hát mi tagadás, az elmúlt hetekben az Iszinik 100 kiosztott nekem "néhány kokit és sallert, meg baráti tarkón legyintést", ha megengedi az olvasó ezt a nem ortodox megfogalmazást (*). Aztán most beleszaladtam egy újabb tasliba: az Iszinik 100 megint erősebbnek bizonyult. De sebaj, ha ő nem is jön az én utcámba, én biztosan megyek még a hegyhez.

Tehát lehet ezt így is nézni, hogy koki, saller, meg nagy-nagy pofonofon. De akár úgy is tekinthető, hogy az elmúlt három hétvégén a Kinizsi/Iszinik útvonalán több mint 180 kilométert gyalogoltam, ami azért nem vall mozgásszegény életmódra. És igaz, hogy a "fordított Kinizsi Százas" sikeres teljesítése még várat magára, de előbb-utóbb sikerülni fog. Tán már a legközelebbi próbálkozáskor.

A szombati terv úgy nézett ki, hogy kora reggel indulunk Attila nevű túratársammal (akivel teáztam, beszélgettem is a hivatalos Iszinik 100 előtt, és aki ezt az olvasmányos, részletes beszámolót írta utána a túrájáról; viszont aki nem keverendő össze egy másik Attilával, jóbarátommal, unokatestvérem férjével), hogy egy privát Iszinik keretében végigmenjünk a száz kilométeres úton. A túra előtt nem sokkal a terv részévé vált, hogy az Index fórum Kinizsi Százas topikjának egyik tagja, Mancocka velünk tart majd Dorogtól az esti, éjszakai szakaszon, az utolsó 38 kilométeren, hogy friss erejével motiváljon minket, valamint segítsen a tájékozódásban. Nézzük, mi lett a megvalósításból.

A túra jól indult, 6:15-kor rajtoltunk a Szárligeti vasútállomástól (Attila vonata Budapest felől, míg az enyém az ellenkező irányból érkezett, így ott találkoztunk). 5 km/óra körüli átlagsebességgel, vidáman, folyamatosan beszélgetve haladtunk. A napkelte előtti, első 1-2 kilométer, ami múlt szombaton egyedül kicsit rémisztő volt, most sokkal megnyugtatóbbnak hatott. Vagy legalábbis nem olyan volt, mintha az ember egy erdei thriller szereplője lenne, hanem - bár ugyanott voltam, de mégsem egyedül - inkább csak kívülálló, pattogatott kukoricát majszoló nézője.

11. kilométerünk táján, Somlyóvárnál, a kulcsosházban egy bácsikát találtunk, aki Matulaként berendezkedett pár napra az erdő mélyén; a belső szobából tűz ropogása hallatszott. Mesélte, hogy túrázók éjszakáztak a házban, és nem sokkal azelőtt indultak tovább, hogy mi megérkeztünk. Váltottunk pár szót, Attila bélyegzett a kéktúra füzetébe, ettünk néhány falatot, aztán indultunk tovább.

A koldusszállási vadászházaknál mintha luxusterepjáró-találkozó lett volna, és valóban: vadászat volt, a kék jelzés vonalán, így azt a tanácsot kaptuk, hogy a pes-kői szakaszt kerüljük ki egy párhuzamosan északnak tartó, köves szekérúton, a hegy másik oldalán, és aztán a vértestolnai műút előtt csatlakozzunk vissza a kékre. Út közben Attila kifejtette a vadászokkal szemben érzett ellenszenvét, hogy az állatoknak esélyük sincs, és napjaink vadászata sokkal inkább gyilkosság és kivégzés, mint bátor, nemes cselekedet. "Nesze bátyám - mondanám neki(k) -, itt egy íj meg egy nyíl, ezzel lőj magadnak" - fogalmazta meg a valóban kihívást jelentő, szakértelmet és vadászszerencsét kívánó technikát. Közben a távolból puskalövések hallatszottak.

Kényszerű kitérőnket követően 11 óra után értünk a vértestolnai műúthoz, a túra negyedéhez - tartva 5 kilométeres átlagsebességünket. Pár száz méterrel arrébb hívott fel Sistergő, hogy merre járunk, hogy haladunk. Bányahegyhez is tervezett és kényelmesnek bizonyuló utazósebességünkkel értünk, fél egyre (30 kilométert megtéve). Hó ugyan nem volt, de a zúzmarás ágak már téli, karácsonyi hangulatot árasztottak.

A Gerecse üdülőnél két riadt fiatalt, egy fiút és egy lányt találtunk, akik elmondták, hogy vadlovak kergették és támadták meg őket, a srácnak még a könyökét is bekapta az egyik (mutatta is a csonkot - na jó, csak a gyűrött kabátját). Furcsálltuk a dolgot, de hősiesen tovább indultunk, én túrabotjaimmal, Attila pedig egy faággal és valami spray-vel felfegyverkezve, ha esetleg támadnának a lovak. Egy fa tetejéről hangokat, recsegést hallottam, na, most fog ránk ugrani a fáról, mondtam tréfálkozva. Aztán megláttuk a távolban a lovakat (no nem a fa tetején, mint a dalban a kis tehén, hanem egy réten), de addigra elmúlt támadó kedvük, és békésen legelésztek, de szemük sarkából bizonyára sunyin méregettek minket. A következő pár száz méteren vicces lóneveket találtam ki, mint például Ravasz Sörény (a nyomolvasó, aki képes majd utánunk jönni), vagy Gyilkos Pata (vagy a már kissé elcsépelt Pszicho Pata), majd Attila képzelt párbeszédeket mondott, ahogy a vadlovak beszélgetnek egymás között, minket követve. Elmondtam neki azt a régi történetet, amikor öcsémmel túrázva, úgy tíz évvel ezelőtt egy lóval és egy kutyával találkoztunk egy éjjel, és a két állat hol lemaradva, hol megelőzve minket kísérte utunkat kilométereken keresztül.

Délután kettőre értünk Pusztamarótra (Attila itt váltott az edzőcipőről Hanwag bakancsra). Mogyorósbányára, a Kakukk vendéglőbe, ahol lassan már törzsvendégnek számítok, háromnegyed ötre értünk. Mancockának küldtem üzenetet, hogy a tervezett 7 óra helyett jó esetben is csak fél 9 után érünk Dorogra. A vendéglőben feltöltöttem az ivóvíz készletem, Attila ivott egy alkoholmentes sört, majd indultunk tovább, a tokodi pincék felé.

Hegyes-kőhöz ködben értünk, és ismét ez bizonyult a "Halál-hegynek", kritikus pontnak. Attila egészen eddig kitartott, de itt kezdte el emlegetni, hogy a Gete megmászását már inkább nem próbálja meg, és Tokodon kiszáll. Mondta, hogy ennek ellenére is sikeresnek érzi a túrát, mert a hivatalos Isziniken csak Mogyorósbányáig jutott, és most ez volt élete leghosszabb, bő 50 kilométeres gyaloglása. Kritikus volt ez a szakasz abból a szempontból is, hogy a múlt szombati felderítő utam, a GPS és Sistergő telefonos útbaigazítása ellenére ismét elkeveredtem kicsit - bár ebben most a nagy köd is közrejátszott.

Lementünk hát Tokodra (fél 8 körül járhatott ekkor), ahol Attila a buszmegállóban maradt, és adott nekem útravalóul még egy csirkés szendvicset. Egyedül nem akartam megmászni a Getét, így a műúton sétáltam be Tokodaltárón keresztül Dorogra. A már-már végtelennek tűnő aszfaltcsík nehezen fogyott el - közben krokodilos gumicukrot rágcsáltam, és (hamuban sült) pogácsát, amit egy hölgytől kaptam Tokodaltárón (mint utóbb kiderült, abból a dorogi cukrászdából érkezett a váratlan küldemény, ahol Mancocka várt rám, a Molnár sörözővel szemben - "a barátja várja" - mondta a pogácsás hölgy; ha az olvasó ezt nem teljesen érti, ne lepődjön meg, ez akkor nekem sem volt világos, sőt, az aszfalt szélén megtett kilométerek után már kissé pszichedelikus állapotba kerültem).

Végül Dorogra értem, ahol - miután a füstmentes cukrászda már bezárt - Mancocka a sörözőben várt rám. Beceneve csengése alapján bevallom, korábban nőnek gondoltam, bár már a túra előtt tudtam, hogy férfiról van szó. Megjelenésével kicsit édesapámat is felidézte.

A sörözőben volt egy kicsit ittas, barátságos srác, aki látható tisztelettel és gyermeki csodálattal nézett minket, felszereléseinket, főleg amikor megtudta, hogy honnan jövök, és még meddig tervezünk menni. A szavai akadoztak, botladoztak, és bár ellenkeztünk, végül meghívott egy-egy kólára minket.

Mancockával végül aztán csak pár kilométert tettünk meg, a szomszéd faluig, Kesztölcig jutottunk a kék jelzésen. Először abban reménykedtünk, hogy végig tudunk menni Budapestig, de nagyon elkezdett esni az eső, eláztunk, így lebeszéltük egymást a folytatásról, elvégre nem akartunk kihűlni éjszaka. Így történt hát, hogy végül a 100 kilométerből csak nagyjából 65-70 km lett (bár az Iszinik már akkor is csonka lett volna, ha Budapestig megyünk, hiszen a Getét kikerültem). Kicsit beszélgettünk, szóba került Momo és az utcaseprő története, és az utolsó busszal Leányvárra mentünk, hogy onnan vonattal jussunk vissza Budapestre. A vonat azonban már elment, és láttuk, hogy csak hajnali négy előtt megy majd a következő, azaz az első (úgy éjjel 11 körül járhatott ekkor).

Mancocka végül a stoppolást választotta (mint utóbb kiderült, okosan, mert jóval előbb hazajutott, mint én), én pedig a váróteremben maradtam. A fűtetlen váróteremben, ahol a Suunto Vector órám szerint 12 fok volt, így fel-alá járkáltam, mint egy rab. Vizes kabátom, átázott pulóverem a padra terítettem. Volt időm, így a falon elolvasgattam a hirdetményeket, menetrendeket - majdnem úgy, mint Zweig hőse a Sakknovellában, a Gestapo fogságában. Igaz, nekem azért volt más és jobb kapaszkodóm, időtöltésem is, mert van néhány játék a telefonomon, és a Suunto órám funkcióinak tanulmányozására is tudtam most időt szánni.

Egyszer csak belépett a forgalmi szolgálattevő. Miben segíthetek? - kérdezte, de ez inkább azt jelentette, hogy el kell hagyni a várótermet, nem lehet ott éjszakázni. Aztán mondtam neki, hogy egy nagy túrán voltam, és eláztam. Bár nem szeretem a protekciós dolgokat, a szívélyesebb "vendéglátás" kedvéért megemlítettem neki, hogy én is a vasútnál dolgozom, és megmutattam neki az arcképes igazolványom. Így ott maradhattam.

Felhívott Attila is, időközben ő is hazajutott. Épp a csirkés szendvicsét ettem, amikor hívott.

Eszembe jutott, hogy gyermekkoromban is töltöttem egy éjszakát egy váróteremben, amikor édesapámmal és öcsémmel véletlenül fennmaradtunk a vonaton. Édesanyám várt is minket az vasútállomáson (épp akkor is egy kirándulásról tartottunk tán hazafelé), de elaludtunk a kocsiban, és csak a következő állomáson tudtunk leszállni, ahonnan hajnalban indult vissza vonat. Sok emlékem nincs az esetről, tán csak a lassan vánszorgó idő.

Aztán láttam, hogy a bal mutatóujjam utolsó ujjperce mintha elkékült volna. Tán megfagyott - gondoltam. Nagy hiba volt felvenni a vizes kesztyűt. De még így is jobban jártam, mint Aron Ralston a 127 órában, végül is csak egy ujjperc, nem egy egész alkar. Már kezdtem elmerülni a hipochondriámban, amikor rájöttem, hogy a kék folt lemosható az ujjamról, és semmi baja nincs.

Eléggé fáztam, próbáltam az egyik szárazon maradt pulóverem garbójába lehelve melengetni magam. Már csak két óra a vonatig, már csak másfél, már csak egy... az utolsó percekben már a váróterem ajtajában álltam, indulásra készen, nehogy lemaradjak a vonatról.

A fűtött kocsiban csak bóbiskoltam, vizes sapkámat, kesztyűmet a fűtőtestre terítettem... Majd szép lassan hazaértem, és egy kellemes, meleg zuhany után kipihentem a fáradalmakat.

Kapcsolódó bejegyzések:

Szuperprivát Iszinik 55, avagy a félig teli vagy félig üres pohár

Túrabeszámoló a 2011-es Kinizsi Százasról