Kinizsi Százas sikereimtől elbízva magam, az első Iszinik 100-as túrámba, a "fordított Kinizsi Százasba" bizony beletört a bicskám. Ettől pedig úgy éreztem magam, mint a jó tanuló, aki váratlanul rossz jegyet visz haza az iskolából. Nem akartam annyiban hagyni a dolgot, ezért eldöntöttem, hogy hétvégén teljesen egyedül (bár a túrát két részre bontva) megpróbálok végigmenni a távon. Nos, ez sem sikerült teljesen, és itt jön az ismert kép a félig teli vagy félig üres pohárról...
Ha ugyanis a pozitív oldalát nézem a dolognak, elmondhatom, hogy életem leghosszabb magányos túráját teljesítettem. Tudom, ezzel megszegtem azt a fontos alapszabályt, hogy az ember ne induljon egyedül kirándulni, de most direkt egy kicsit "kockáztatni akartam", megtapasztalni, hogy milyen, amikor valóban csak magamra számíthatok. Még sosem gyalogoltam ennyit egyedül. A tájékozódás nem volt nehéz, szinte csak a kék jelzést kellett követni, de sötétedés után még ezzel is akadtak bonyodalmaim - látszik, hogy még sokkal jobban meg kell ismernem a Kinizsi Százas (Iszinik 100) távját, útvonalát, de egyszer talán eljön az az idő, hogy a kisujjamban lesz. Tehát ebből a szemszögből nézve túlléptem eddigi határaimon, korlátaimon, és 13 óra alatt 55 kilométert gyalogoltam magányosan, ebből 2-3 órát sötétben. A könnyebb tájékozódás és kütyü tesztelés kedvéért magammal vittem az frissen szerzett GPS-em, és a Suunto Vector órámat.
Viszont ha másképp közelítem meg a történteket, akkor sajnos azt kell mondanom, hogy az Iszinik 100 kezd a mumusom lenni, és megint kifogott rajtam... Sebaj, amit nehéz megszerezni, az ezáltal csak értékesebbé válik - márpedig az Iszinik 100 tényleg nem adja magát könnyen nekem, csak diszkréten, de csábítóan kelleti magát.
A tervem a következő volt: szombaton kora reggel indulok Szárligetről, és elgyalogolok Dorogig. Úgy számoltam, hogy ha reggel 5-6 körül indulok, akkor még sötétedés előtt Dorogra érhetek. Ott megszakítom a túrát, Budapesten töltöm az éjszakát, majd vasárnap reggel visszatérek Dorogra, és folytatom az utat. Tehát egy 62 és egy 38 kilométeres résztávon ismerkedek az útvonallal.
Az éjszakai pihenő kettős célt szolgált volna: nappal jobban meg tudom figyelni az utat, másrészt pedig mi tagadás, kicsit félős vagyok, sötétben nem érzem jól magam egyedül az erdőben. A Kinizsi Százas az más, hiszen akkor társasággal megy az ember, előtte, mögötte is sokan haladnak, nincs teljesen egymaga. Egyedül még Bear Grylls sem merészkedik a vadonba, ott van vele a kamerás ember. Persze tudom, hogy ez csak barátságos erdő, nem Józsefváros egy veszélyes környéke vagy Ciudad Juarez, de akkor is. Talán a sok erdős thriller, A vörös ház c. klasszikustól az Ideglelésen át A faluig, vagy ott van még Gyatlovék hátborzongató históriája is...
Tehát a terv két egynapos túra lett volna, ebből azonban végül csak a szombati utat valósítottam meg, azt is csak részben, mivel Dorog helyett csak Tokodig mentem.
5:55-körül indultam el a szárligeti vasútállomásról. Az első egy-két kilométeren még sötétben haladtam, itt ébredtem rá, hogy még tényleg edzenem kell a bátorságom és/vagy kevesebb erdei rémtörténetet látnom, olvasnom. "...minden éjben ott lapul / az örök sötétség" - jutottak eszembe Zorán sorai. Megerősödött az az elhatározásom is, hogy délután 4 táján, még világosban Dorogra kell érnem.
Somlyóvárra, az Iszinik 100 első ellenőrzőpontjára két és fél óra alatt értem, tehát még az 5 km/órás átlagsebességet sem értem el, márpedig ahhoz, hogy még világosban érkezzek Dorogra, nagyjából 6 kilométert kellett volna haladnom óránként.
A vértestolnai műútig (25 km), a második ellenőrzőpontig 11-re, azaz 5 óra alatt értem, így már elértem az 5-ös átlagsebességet, Bányahegyen pedig negyed egykor voltam (úgy emlékszem, hogy az Iszinik 100-on ide nagyjából sötétedésre értünk Oszkárral, igaz, akkor nem reggel hatkor, hanem csak fél kilenckor indultunk). A Gerecse üdülő melletti titokzatos csapdával sem sötétben találkoztam, hanem délután fél kettőkor. Pusztamarótig egyébként minden zúzmarás volt, téliessé téve a tájat, viszont kicsivel később eltűnt a zúzmara, és ősziesre változott a kép.
Péliföldszentkeresztre fél négykor értem, itt már (de korábban is) egyértelművé vált, hogy jó, ha Mogyorósbányáig eljutok világosban, Dorogig már semmiképp. Így is lett, Mogyorósbányán kezdett sötétedni. Kicsivel négy után értem a Kakukk vendéglőhöz, ahová becsülettel bementem, hogy ezt a kis szakaszt se vágjam le. Mivel fogyóban volt a folyadékkészletem, vettem két kis palack ásványvizet (pár perce le is ültem, a vendéglőben épp a Fools Garden Lemon Tree c. száma, majd Oláh Ibolya Baby c. dala szólt).
A tokodi pincékhez már sötétben értem, pedig szerettem volna világosban látni, mint a Kinizsi Százasok alkalmával. A pincék utáni szakasz, a Bundás-hegy környéke vált egy kicsit "elátkozottá", a sötétben többször is utat tévesztettem. Ugyan nem nagyon, a GPS-nek köszönhetően 50-100 méter után mindig észrevettem a hibát és visszataláltam a jelzéshez. Kicsivel arrébb, a Hegyes-kő mellett újra elkeveredtem, nem találtam meg a Tokod felé, északra forduló ösvényt, csak némi barangolás után. Itt már határozottan éreztem, hogy nem szívesen vágnék neki a Gete megmászásának és esetleges útkereséseknek.
Tokodra beérve egy buszmegálló mellett haladtam el, az egyik várakozótól megkérdeztem, hogy mikor jön a busz - miután azt felelte, hogy néhány perc múlva itt lesz, és hamar Dorogra ér, feladtam az önmagammal és a kilométerekkel vívott csatát, és abbahagytam a túrát. Eldöntöttem azt is, hogy a vasárnapot inkább pihenéssel töltöm, és nem a táv második felének bejárásával.
A kudarc ellenére tanulságos és szép út volt, és ha nem is egyedül, de hamarosan egy túratárssal újra belevágok.
Kapcsolódó bejegyzések:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése