Hétvégén negyedszer (vagy ha úgy nézzük, harmadszor) is nekivágtam az Iszinik 100 teljesítésének, ezúttal egy CsPI, azaz előre meghirdetett "Csoportos Privát Iszinik" keretében. Mielőtt beszámolnék a - végül ismét feladott - túráról, nézzük az előzményeket. Megjegyzem még, hogy kudarcaim ellenére nem áll tőlem távol a teljesítménytúrázás, és azért volt már sikerélményem is, hiszen eddig ötből öt Kinizsi Százast teljesítettem, de az Iszinik 100-at - mely jóval nehezebb, belátom - még nem sikerült legyőznöm, sőt, lassan ott is ötből ötnél tartok, csak éppen fordítva, a feladásokat tekintve (egyik túratársam, Sistergő szerint az Iszinik 100 - amennyire persze számszerűsíteni lehet - olyan 1,3-1,4-szer nehezebb a Kinizsi Százasnál).
Az egész kálvária az őszi hivatalos Iszinik 100-zal kezdődött, melyre seprőként mentem. Azt hittem, seprőként a lehető legbiztosabb a teljesítés, de ez az elméletem megdőlt, sőt tán épp ezért kellett végül feladnom a túrát (seprőtársammal együtt) Dorogon. Tehát a tanulság ez volt: nem nekem való seprőség.
Aztán következett egy egyedüli bejárásom, ahol ugyan fel sem merült, hogy egyszerre végigmegyek a távon (ezért nem is gondolok rá Iszinik kísérletként), de úgy véltem, hogy egy hétvége alatt, két részletben (dorogi megszakítással) lehetséges a dolog. Végül ez sem a tervek szerint alakult, még az első napra tervezett szakaszt sem tettem meg teljesen. A tanulság: nem jó egyedül nekivágni.
A második komolyabb Iszinik kísérletemre túratársakkal indultam: egyikőjük Szárligettől Tokodig kísért, másikuk pedig végül csak egy egész rövid szakaszon, Dorogtól Kesztölcig, ahol a zuhogó eső kényszerített feladásra. E túra két tanulsága: az útvonalat jól ismerő, gyakorlott, a túrát könnyen fel nem adó társsal/társakkal kell nekivágni, valamint jobban fel kell készülni az időjárás viszontagságaira.
Az előzmények után következzék a beszámoló. A körülményekről annyit, hogy egyáltalán nem voltak rosszak: igaz, hogy néha volt egy-egy hózápor, és olykor feltámadt a szél, de alapvetően barátságos volt az idő.
A túrának most Sistergővel és Tar-patakkal vágtam neki, negyed 8-kor indultunk Szárligetről. Előtte nem ismertem őket személyesen (illetve Sistergővel már váltottam pár szót a tavalyi Kinizsi Százason), de gyakorlott, sportmúlttal rendelkező (kerékpáros ill. futó) túrázókról van szó, akik a Kinizsi Százast és az Iszinik 100-at is számos alkalommal teljesítették már. Úgy véltem, e tapasztalt társakkal kiküszöbölöm a korábbi nekirugaszkodások hibáit (nem seprőként, saját tempóban haladhatunk; nem egyedül indulok útnak; társaim pontosan ismerik az utat és nem is adják fel könnyen a túrát).
Hibákat azért így is követtem el, tán a legnagyobb az volt, hogy egy nagyobb megfázást követően, több napos ágynyugalom után indultam el. A túra közben pedig az is kiderült, hogy társaim edzettségi szintje és sebessége jócskán a sajátom felett van, ezért végig én voltam a sereghajtó, aki próbálja tartani a lépést. Ez vezetett a másik nagy hibához, hogy túlságosan hamar elfáradtam, elfogyott az erőm.
(Tulajdonképpen most jöttem rá igazán arra is, hogy miért könnyebb számomra a Kinizsi Százas, azon kívül, hogy késő tavasszal, általában nyárias időben van; sokkal későbbi napnyugtával és korábbi napkeltével (melynek köszönhetően hosszú órákkal kevesebb időt kell a fejlámpa fényénél haladni), valamint hogy az emelkedők eloszlása is kedvezőbben jön ki. A titok: a saját tempómban tudok haladni, társaságról társaságra, mint hullámról hullámra "szörfözni", hol ide, hol oda csapódni, vagy épp egyedül haladni, látótávolságban az előttem gyaloglókkal. Iszinik 100-on viszont még nem haladhattam a saját tempómban (kivéve persze, amikor egyedül indultam neki egy résztávnak), ott bizony alkalmazkodni kell, ami komolyabb felkészülést, nagyobb edzettséget igényel.)
Tehát elfogyott az erőm. Mogyorósbányán, a Kakukk vendéglőben volt egy bő fél órás pihenőnk, ahol egy kicsit "újjászülettem", de nem tartott sokáig a lendület. Hatvan-egynéhány kilométert megtéve Kesztölcig jutottam, de már Dorog előtt egyre határozottabban megfogalmazódott bennem a feladás, és csak Sistergő unszolása tartotta bennem az erőt (erről bővebben még a későbbi bekezdésekben). Pedig a túra elején még azt is elképzeltem, hogy 2012-ben két Iszinik 100-am is lesz: ez a mostani, és a hivatalos őszi. Tar-patak és Sistergő továbbmentek, és teljesítették is a távot.
Újabb feladásom szégyene bizony megviselt. Ha csak pillanatokra is, de még e blog harakirije is megfordult a fejemben, arra gondolva, hogy méltatlanná váltam hozzá. Sőt, ott és akkor, lépésről lépésre szenvedve a céljaimon is elgondolkodtam: kell ez nekem? Kell ez az Iszinik? Megpróbáljam még valaha? Vagy egyáltalán: kell még több Kinizsi Százas? Nem elég az eddigi öt? Már el is képzeltem, ahogy a blogomban is elbúcsúzom az olvasóktól, és ha nem is törlöm a webnaplót, de írok valami elbúcsúzó, lezáró bejegyzést. Eszembe jutott Terry Fox is: ő biztosan nem adta volna fel.
Úgy éreztem, nem csak apró, pótolható tárgyakat hagytam el a túrán (egy fél pár kesztyűt és egy kopott baseball-sapkát, melyet pótsapkaként vittem magammal a napsütéses, szélcsendes órákra), hanem a hitemet is. A hitet testi és lelki erőmben, a hosszútávú túrázás, a szenvedés értelmében. Hiszen nem vagyok élsportoló, biztosan erre kell feltennem az életem, vagy legalábbis rendszeresen erre szánnom napokat? Biztosan kell, hogy önszántamból keressem a fájdalmat; eredményeket, melyek csak fájdalommal érhetőek el?
A szenvedést nem csak átéltem, hanem sok szó is esett róla Sistergővel (már-már filozófiai mélységben), aki jó edzőként próbált movitálni és lebeszélni a feladásról, szinte a végsőkig. Korábban az ország legjobb országúti kerékpárosai közé tartozott, felidézte élményeit, hogy mennyire "szülőszoba" volt egy-egy edzés és verseny, hogy mennyire tud és tudott küzdeni, vagy edzője szavait: "amíg valaki azt tudja mondani, hogy "nem bírom", addig bírja... amikor már meg sem tud szólalni, na, akkor nem bírja". Vagy a maratoni futókról, akik addig futottak, amíg látomásaik nem lettek, vagy meg nem látták Istent. A fájdalomról, mely ha konstans, akkor megszokható, elviselhető. A szenvedés múló órái után örökre megmaradó dicsőségről, a később büszkén felidézett emlékekről. Mondott még idézeteket, melyekre sajnos nem emlékszem pontosan, de a fájdalom értékéről, magasztosságáról szóltak. Önmagunk legyőzéséről. Amire én most nem voltam képes, és magamban már szinte Tourette-szindrómásan mantráztam: "az ágyamban akarok lenni, a k*rva ágyamban... mit keresek én itt? a k*rva ágyamban akarok lenni". Miért nem a kényelmet, az otthon melegét választottam? De az erdő közepén voltam, még feladás esetén is több kilométernyi gyaloglásra, több órányi vonatozásra az ágyamtól.
Szóval így történt, nem voltam erős. Ma olvastam a jeges vízben úszó Schirilla György egy bibliai parafrázisát, Assisi Szent Ferenc nyomán: "Boldogok akik kitartanak, mert célba érnek". Én most nem vagyok boldog, de azért még leszek.
Sajnálom, hogy ismét fel kellett adnod, de az ilyen gondolatokat, miszerint nem lesz több K100, blog csak ideiglenesen forgat a fejében az ember, szerencsére :)
VálaszTörlésNovemberben ugyanúgy voltam én is a Kevélyen, hogy többet túrázni sem megyek, nemhogy ilyen hosszú távra, akkor már órák óta görcsben volt a vádlim. Pedig ott tisztában voltam vele, hogy be fogok érni, bőven, ott egyszerűen már a kényelmetlen dolgok nagyobb súllyal estek latba, mint az öröm, hogy belátható időn belül célbaérek. Szóval én is morogtam magamban, hogy mire jó ez az egész, hiszen csak az tudja átérezni, mekkora erőfeszítés egy ilyet teljesíteni, aki maga is megtette, ez nem olyan dolog, hogy mész az utcán, és ujjal mutogatnak rád, hogy ott megy a fasza gyerek :) De tudod te is jól, hiszen posztoltál már erről a témáról. Az ilyen hosszú túrákat az ember egyedül magának csinálja, nem mások miatt.
Na, és a körülmények is az eddigi próbáid alatt is negatívan befolyásolhattak: más úgy menni, résztvevőként, hogy tudod, hogy 10-15 kilométerenként pontőrökkel találkozol, akik bíztatnak, örülnek neked, és megkínálnak meleg teával, más a mezőny végén figyelni, és felelősséget vállalni a túrázókért, és megint más társaságban lejárni a távot. Ez utóbbinak vannak előnyös, és hátrányos oldalai is: társaságban vagy, jobban telik az idő, könnyebb a navigáció, viszont igazodni kell a tempóhoz: ha lassúak a többiek, az idődet pazarolod, ha gyorsabbak, az erődet. És persze lehetett egy tudat alatti szorongás is, hogy mi van, ha most sem... és ez is sokat kivesz az erőből. Valószínű, ha novemberben sima "mezőnyjátékosként" indulsz, gond nélkül végigmész, és most nem lenne Iszinik a mumus :)
A negatív gondolatok pedig szépen elfelejtődnek majd, múlt hét szombat éjfél körül a gáton (http://www.teljesitmenyturazoktarsasaga.hu/tura?id=3539) úgy gondoltam, hogy egyszer érjek vissza Szegedre, és többet nem vagyok kíváncsi sem a Tisza, sem a Maros árterére, de azóta már megváltozott a véleményem :)
Szerintem pihentesd kicsit az Iszinik témáját, májusban a hatodik Kinizsid majd megerősít, hogy nincs veled gond, novemberben pedig meglesz a csigás kitűző :)
Köszi a gondolatokat és a biztatást :)
VálaszTörlés(és igen, legkésőbb novemberben sikerülni fog)