Nemrég másodszor találkoztam közvetlenül a halállal. Először akkor, amikor kilenc éve holtan találtam otthon édesapámat, épp egy kirándulásomról hazatérve. Infarktusa volt.Másodszor pedig néhány nappal ezelőtt, a vonaton. Szemem helyett most a fülemmel; most ismeretlenül, de közvetlenül a pillanattal találkoztam, amikor valakinek véget ér az élete. Már majdnem Tata állomásra ért a vonat, amikor úgy 5-10 másodpercig, de lehet hogy valamivel tovább hangos recsegést-ropogást lehetett hallani, mintha ágak, gallyak törtek volna, és az erőteljesen fékező motorvonat is megrázkódott. Valentin nap volt, egy csalódott fiatal szerelmes feküdt a sínekre.
Három órán át állt a vonat a nyílt pályán, amíg a helyszínelés tartott, és elszállították a holttestet. Egy utastársammal és a jegyvizsgálóval beszélgettünk aztán, életről, halálról, szerelemről, gyászmunkáról, depresszióról.
Tulajdonképpen a kirándulás, túrázás arra is ráébreszti az embert, hogy akár egy ösvénynek, az életnek is vannak mélypontjai és csúcsai, és egyik követi a másikat: lejtő után emelkedő jön, és fordítva. És nincs az a völgy, amiből ne lenne valami kivezető út felfelé, egy szép kilátás, panoráma irányába.
Kapcsolódó bejegyzések:
Miért nem leszek öngyilkos?
Édesapám emléke
A Gyatlov túra tragédiája
Sokszoros Kinizsi Százas teljesítő az etiópiai tragédia egyik áldozata
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése