Egyedül vagy társaságban könnyebb teljesíteni a Kinizsi Százast?

Egy korábbi bejegyzésben szó volt arról, hogy futva vagy gyalogolva könnyebb-e teljesíteni a Kinizsi Százast. Most nézzük, hogy egyedül vagy társaságban indulva jobbak-e az esélyeink.

Megjegyzem, hogy én eddig a magányos teljesítők táborába tartoztam, és idén is egyedül fogok indulni - bár a második teljesítem első 25 kilométerén elkísért egy barátom, öcsém pedig a túra végén, Koldusszállásnál csatlakozott hozzám.

Tekintsük először a magányos indulás melletti érveket. Az önálló túrázónak nem kell alkalmazkodnia senkihez. Hiszen mindenkinek más a tempója, sőt, még nagyjából azonos átlagtempó esetén is lehetséges, hogy valaki az emelkedőt nehezebben bírja, míg mondjuk sík terepen gyorsabb a többieknél; esetleg többször kell megállnia, de aztán behozza a lemaradást. Nos, ha egy 2-3 vagy több fős társaság ilyen heterogén túrázókból tevődik össze, és ragaszkodnak ahhoz, hogy végig egy csoportban haladjanak, akkor könnyen belátható, hogy ezzel hátráltatják, lassítják egymást. Most Géza miatt kell megállni; most menjünk lassabban, mert Miklós nehezen bírja az emelkedőt; most álljunk meg, mert Magdinak ennie kell, vagy épp HD videót készít egy szarvasbogárról. Sőt, ha netalán megsérül valaki, akkor komoly dilemma elé állíthatja a többieket, hogy a bajtársiasságot vagy a saját teljesítésüket válasszák-e.

Azért a csoportos indulás mellett is lehet érvelni. Az együtt teljesítők erősíthetik egymást lelkileg, beszélgetve gyorsabban szalad az idő és könnyebben olvadnak a kilométerek. Esetleg az is előfordulhat, hogy nem lassítják, hanem "húzzák" egymást, és együtt könnyebben átlendülnek a holtpontokon. Megoszthatják az erőforrásaikat, készleteiket: vizet, élelmet, lámpát, ragtapaszt. Aki tart éjszaka az elálmosodástól vagy a sötét erdőtől, annak is jobb lehet társaságban - bár ez utóbbitól nem kell nagyon félni, hiszen a túra "tömegsport" jellege miatt nincs egyedül az erdőben, innen is, onnan is fejlámpák fénye villan, vagy kanyarog a távolban.

Az én stratégiám elég rugalmas: haladok a saját sebességem szerint, és időnként, ha úgy tartja kedvem, hozzácsapódok egy másik magányos indulóhoz vagy egy csoporthoz, néhány vagy akár több tíz kilométerre. Aztán ha úgy alakul, szétválnak útjaink - pontosabban az utunk nem, csak a sebességünk. Így volt már beszélgetősebb és magányosabb, saját gondolataimba merülősebb túrám is, ennek is, annak is megvan a maga szépsége.

...további kérdések és válaszok itt a Kinizsi Százas blogban.