A (szerelmi bánatból, szomorúságból, depresszióból elkövetett) öngyilkossággal van ugyanis egy kurva nagy és alapvető probléma: hogy épp a legjobb részről marad le az ember. Hogy utána már nincsen mozi.
Mert olyan jó lenne egy sarokból vagy még inkább valami láthatatlan drónról figyelni, valami szomorú, tragikus aláfestő zenével, és közben mondjuk borozgatni, és esetleg meg is hatódni saját halálunkon és elmorzsolni pár könnycseppet (és érezni azt a kellemetlen, de mégis inkább kellemes érzést, amikor fojtogatnak a könnyek) ahogy a hátrahagyott szerelmünk, és persze a sok ismerős, barát, családtag szomorkodik, még jobb esetben marcangolja magát. (Hehe, marcangoljátok csak, ez az - gondolnánk ilyenkor, egyszerre kárörvendő és az önsajnálattól könnyes mosollyal, miközben láthatatlan drónunkkal a szobáikban vagy a sírunk felett lebegünk, és persze továbbra is szól a szép zene). Főleg azt lenne jó, ha bele is lehetne látni ilyenkor a fejükbe, és nem csak a megdöbbenésükből, könnyeikből olvasni. Persze biztosan lenne sok meg nem értő bunkó is, aki arra gondolna, hogy gyenge jellemek, micsoda hülye pöcsök (vagy picsák) voltunk, hogy ezt az utat választottuk, meg hogy minden jóra fordulhatott volna, de azért bizonyára lennének olyanok is, akik inkább sajnálnának, és mélyen átéreznék, hogy miért tettük.
De ezzel szemben mi lenne? Semmi. A baszottnagy semmi. Se drón, se kamera, se zene, se bor vagy süti meg pattogatott kukorica. Erről már kúrvára lemarad az öngyilkos. Hát ezért nem ér lófaszt ez sem.
(Egy kedves barátom szerint az öngyilkosság egyszerűen gyávaság is, én ezzel nem értek teljesen egyet. Rockenbauer Pál is gyáva lett volna? Abban viszont igaza van, hogy a legtöbb embert feltehetően hamar elfelejtik utána és napirendre térnek a történtek felett, sőt, épp azok felejtik el leghamarabb, akikben örökké ott kívánt maradni.)
Kapcsolódó bejegyzések:
B*sszameg, b*sszameg, b*sszameg!
Utolsó kívánság
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése