Hol volt, hol nem volt, volt nekem egy első Kinizsi Százasom, még 2007-ben. A túra érdekessége így utólag, hogy az volt az utolsó olyan K100 (legalábbis eddig), melynek Szárligeten volt a célja (lásd Nagy Kinizsi Százas táblázat).
Akkor persze még nem gondoltam, hogy majd ennyire "rákattanok" a Kinizsi Százasra, vagy hogy idővel a K100 egyik ismert arca, tartalomépítője, bloggere leszek, bár talán már akkor, az első túrám előtt is úgy terveztem, hogy igyekszem majd minden évben teljesíteni. Hiszen mégiscsak egy embert próbáló kihívás: gyalogosan 100 kilométer, egy napon belül... és ugye a "brand", hogy Kinizsi Százas. A teljesítménytúrázás "Balaton-átúszása". Egyébként nem is a K100-zal, hanem éppen 2006-os Balaton-átúszással kezdődött életemnek ez a kihíváskereső periódusa: úgy gondoltam, hogy ezekkel talán leteszek valamit az asztalra, amitől kiemelkedek a tömegből és amivel akár csajozni is lehet (érdekesség, hogy épp akkor is egy szakítás környékén voltam, de akkor én zártam le a kapcsolatot), javít a PUA-indexemen, és persze amivel majd évtizedek múltán dicsekedni lehet az ámuldozó unokáknak. Vagy egyáltalán: amitől épülök, amitől több leszek, mint korábban voltam.
(Az első Kinizsi Százasom előtt voltam pár teljesítménytúrán, fokozatosan növelve a távokat. Az egyik (talán mátrai) túrán 3-4 középkorú, vidám túrázóval haladtam együtt néhány kilométeren. Sütött a nap, és mintha egy kilátóba mentünk volna fel, amikor szóba került a tervem, hogy majd szeretném teljesíteni a Kinizsi Százast. Ekkor büszkén mutattak egyik csendes, szerény társukra, aki valamikor évekkel korábban, egyszer teljesítette a K100-at. Valahogy megfogott ez a pillanat: hátha tényleg sikerül majd nekem is, és rám is ilyen büszkeséggel mutatnak majd az ismerőseim, barátaim, túratársaim.)
Aztán eljött a túra napja... sok konkrétumra már nem emlékszem, összemosódott később Kinizsi Százasok emlékével, egyedül a hosszú sorban állásra Csillaghegyen, valamint arra, hogy jó darabon egy kormányőr sráccal mentem együtt, talán Tokodi pincéktől egészen a célig. Neki is az első Kinizsi Százasa volt, és talán még komolyabb holtpontjai voltak, mint nekem.
Még az utolsó kilométerek maradtak emlékezetesek. Azt hittem, soha nem fognak elfogyni. Magamban szidtam a szervezőket: hogy lehet ilyen embertelen túrát kitalálni, ilyet nem is lenne szabad rendezni. Minden lépésnél nagyon fájt a lábam, de ahogy mégis egyre jobban közeledett a cél, és biztattak, hogy már tényleg csak pár kilométer, kezdett bennem tudatosodni: igen, sikerült! Megcsináltam. És könnybe is lábadt a szemem.
Kapcsolódó bejegyzések:
Édesapám emléke
Kinizsi Százas - a motiváció
Éjfél Kapitány a Kinizsi Százasról
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése