Mi a szerelem?

Kedves olvasóim, terápiás bejegyzés-sorozatom talán legfilozofikusabb posztja következik. Egy hölgyolvasómat az elmúlt napokban állítása szerint "függővé tették" az írásaim, és rendre várja az újabbakat (ennek örülök, hiszen egy blogger célja valahol éppen ez), és megemlítette azt is, hogy szívesen olvasna arról, hogy mit gondolok a szerelemről - például annak fényében, hogy a volt barátnőmet látszólag gyorsan elfelejtettem.

Nos, nem felejtettem el, de igyekszem. A kettő nem ugyanaz.

És hogy mi a szerelem? Azt hiszem, nehéz erről újat mondani, ugyanakkor (ahogy előttem már írók, költők, gondolkodók, vagy akár csak "hétköznapi" szerelmesek milliói) én is sokszor megpróbáltam már megfogalmazni, vagy csak egyáltalán valahogy megérteni belőle valamit. Megfejteni a szerelem boldogságának, szomorúságának titkát - és persze főleg megtalálni azt a nőt, akivel kölcsönösen egymásba szeretünk. (Eddig talán életemben egyszer találtam meg egy rövid időre - a többi alkalommal vagy a nő, vagy én nem voltunk igazán, mélyen szerelmesek.)

De visszatérve a kérdéshez. Egyrészt állítólag csak valami kémiai dolog az agyban. Persze jó azt hinni hogy ennél azért többről van szó, én is hiszek benne, hogy nem csupán ennyi. Szintén elgondolkodtató, hogy amikor szerelmesek vagyunk, mennyire a konkrét személybe vagyunk szerelmesek, vagy mennyire "magába a szerelem érzésébe", azaz kissé sarkítva, tulajdonképpen a saját szerelmes gondolatainkba, és a szerelmünkre csupán kivetítjük ezt az érzést, és olyan tulajdonságokat is belelátunk, melyekkel nem is rendelkezik.

Azért megpróbálom összeszedni néhány személyes gondolatomat is a szerelemről. Szerintem a szerelem ragaszkodás, hűség. Akár olyan fokú hűség, hogy szinte elképzelni sem tudjuk mással. Hogy nagyon sok mindenről ő jut az eszünkbe (jó esetben könnyű boldogsággal, rossz esetben mély szomorúsággal). A Gyermekvasútról, amin együtt utaztunk. A kis oázisról Hegyeskő alatt. Egy zongora-klaviatúráról, egy hangversenyről. Egy tigrises képről.

A szerelem az, hogy szépnek és csaknem tökéletesnek látjuk a másikat, amikor mások akár átlagosnak látják. Hogy meglátjuk benne azt, amitől különleges, amitől nem helyettesíthető, nem pótolható senki mással. Hogy a mégis felfedezett hibáit szinte még kedvesebbnek és fontosabbnak érezzük, mint a hibátlannak vélt tulajdonságait.

A szerelem az, hogy amikor vele vagyunk, a testi kielégülésnél is jobban vágyunk akár egy egyszerű mosolyára, érintésére, vagy csak arra, hogy valami olyat mondjon, amiből kiderül: ő is viszonozza érzéseinket.

A szerelem az, hogy vele képzeljük el a jövőt, hogy úgy érezzük, összetartozunk, és összetartozásunk sorsszerű.

A szerelem az, amikor szinte mindent megadnánk azért, hogy megmaradjon az idill, és úgy érezzük, hogy azért született és mi is azért születtünk, és minden azért alakult úgy korábban az életünkben, hogy aztán egymásra találjunk.

Szerelem az, amikor a legszívesebben lelkünk minden rezdülését, szépségét, álmát átadnánk a másiknak, és vágyunk arra, hogy ő így érezzen és így tegyen.

A szerelem az, amikor nagyon fáj, ha vége, vagy ha rájövünk, hogy a másik sosem szeretett igazán. És olyankor egyszerre érezzük azt, hogy legszívesebben mindent elfelejtenénk, ami vele kapcsolatos (és szinte bánjuk a pillanatot, amikor megismerkedtünk), ugyanakkor azt is érezzük, hogy nem szeretnénk sosem elfelejteni.

És végül: a szerelmi bánat az, amit csak egy új szerelem tud orvosolni.

Kapcsolódó bejegyzés:
Szakításból építkezni