Kétévesen középfülgyulladásom volt, amit későn vettek észre, és műteni is kellett. Szerencsére jól sikerült az operáció, és bár egy-egy apró csontot ki kellett venni a füleimből, nem maradt vissza semmilyen halláskárosodásom. Viszont - ahogy gyermekkoromban többször elmondták, hogy ne szövögessek erről hiú ábrándokat - nem lehetek űrhajós, mert az űrhajósok fülének nagyon jól kell bírnia a nyomáskülönbséget, stb., az enyém meg ezek szerint olyan extrém mértékben nem bírja, de ebből a földi hétköznapokban még sosem adódott problémám. Ja igen, és hogy hogy kapcsolódik ide is a vasút: a műtétem után nem sokkal a Balatonnál nyaraltunk, és amikor a parton voltunk, a valamivel távolabbi sínekről már messziről meghallottam a vonat hangját, és olyasmit mondtam, hogy "sss-hhh-sss-hhh", és innen is tudták a szüleim, hogy jó maradt a hallásom.
Gyermekkoromban volt (PIKO gyártmányú) vasútmodellem, egy egyszerű körpályával, amin talán csak egy váltó és egy rövid vakvágány tette valamivel változatosabbá a játékot (bár amilyen autisztikus gyerek voltam - fél napokig tudtam például labirintusokat rajzolni, négyzetrácsos papírra - akár egy sima körpályával is jól elszórakoztam volna). És volt vonatos Lego készletem is.
Már hosszú évek óta a vasútnál dolgozom, és a munkakörömből adódó szabad hétvégéknek és az ingyenes utazásnak köszönhetem, hogy olyan sok teljesítménytúrára el tudok jutni. Évente néhány alkalommal akár még külföldre is.
Belátom, hogy munkám nem a legkreatívabb és nem a legfelelősségteljesebb (ha szigorúan nézem, már-már kafkai irodai munka), ugyanakkor szeretem. Egyszer olvastam, hogy az, akinek a munkája nem olyan kreatív, általában az élet más területein éli ki a kreativitását. Én például a blogommal, játékaimmal, rajzaimmal.
A vasúton utazva találkoztam életemben először egy halál pillanatával.
Ha azt hallom, vasút, első asszociációként sokszor a tata-tóvároskerti kis állomás jut eszembe, és ahogy a Kinizsi Százas után a lépcsőkön ülve várjuk a vonatot.
A vasút lenyűgöz. Amikor állok a peronon, és eldübörög egy több száz tonnás, több száz méter hosszú tehervonat, vagy átszáguld egy gyorsvonat, méltóságteljesen és felfoghatatlan erővel, úgy, hogy az ember gyomra is beleremeg, abban van valami lenyűgöző és monumentális. Sokszor erről az emberiség, a technika fejlődése is eszembe jut. Például hogy az a tehervonat épp alkatrészeket szállít egy gyárba, ahol abból aztán újabb gépek születnek, melyek még hatékonyabbá teszik a gazdaság valamelyik területét, hogy így még könnyebben szülessenek újabb találmányok és gépek, és akár újabb, modernebb vonatok, melyek majd ismét szállítanak valamit... és így tovább.
Egyszer, évekkel ezelőtt majdnem mozdonyvezető is lettem, egy ideig tanultam is ennek rejtelmeit.
Pár hónappal ezelőtt pedig, egy távoli kollégámnak és túratársamnak köszönhetően, valóban vezettem mozdonyt, Budapest és Dombóvár között. Persze folyamatosan a pályán volt az ő szeme is, és mindig mondta, hogy most melyik gombot, kart kell kezelni. Különleges élmény volt. Főleg az volt érdekes, hogy ami utasként, az oldalablakon kinézve száguldásnak tűnik, az a mozdonyvezető szemszögéből, valamivel magasabbról és a pályán hosszan előre nézve jóval alacsonyabb sebesség érzetét kelti.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése