De nem csak épületekkel és tárgyakkal vagyok így: általános iskolás, alsó tagozatos voltam, amikor úgy éreztem, hogy olyan vagyok mint Magyarország, sőt, szinte egynek éreztem magam az országgal. Mintha egy esős március 15-i ünnepségen fogalmazódott volna meg bennem ez először. Úgy éreztem, én is olyan gyenge és esetlen vagyok, mint hazánk sokszor a történelemben és a nemzetközi porondon (a rendszerváltás idején jártunk akkoriban, és már hallottam otthon a fejlett Nyugatról és a nagyobb, erősebb országokról; másrészt pedig az osztályban a le nem játszott, imaginárius "verekedési erősorrendben" az egyik leggyengébb voltam, ez indokolhatta ezt a kissé szürreális képzettársítást).
Legutóbb a diósgyőri várban (gyermekkoromban néhány évig a vártól pár száz méterre laktunk) járva éreztem hasonlót, bár nem annyira erőteljesen, mint akkor régen az országgal kapcsolatban. Úgy éreztem, én is végtelenül magányos vagyok mint a hideg kőfalak, hiába a napsütés, a várban sétáló tömeg vidám zsibongása. Hogy egyszerre vagyok erős, mint a vár, de hasonlóan gyenge, könnyen lerombolható is. De ahogy a vár sorsa, állapota is sokat változott a történelem során, mélypontok és aranykorok váltakoztak, talán még az én életem sem teljesen reménytelen.
Kapcsolódó bejegyzések:
A testmozgás izgalmai
A túrázás olyan, mint az élet
A vasút és én
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése