Márkatörténet rovat: Garmont

A napokban vásároltam egy Garmont bakancsot, így a márkatörténet rovat újabb bejegyzésében e cég históriájáról írok. Bár az olasz Garmont ismert outdoor brand, különös, hogy (jelenleg még) nincs önálló Wikipédia szócikke, és a hivatalos weboldalon (garmont.com) is kevés információ áll rendelkezésre a márka eredetéről, történetéről.

Mielőtt még a száraz évszámokra térnék, egy érdekesség: úgy tűnik, a Garmont vezetői ill. marketingesei szeretik a jópofa feliratokat, megjegyzéseket a termékeken: a bakancsom nyelvének belső oldalán lévő címkén például az a figyelmeztetés olvasható, hogy "vigyázz, e bakancs messzebbre visz, mint gondolnád!" (a humoros feliratok, piktogramok egyik úttörője egyébként a Puma: a cipősdobozaikon olyan feliratok találhatóak, mint például "átlagos mennyiség: 1 pár", vízálló óráik hátlapján hal látható akváriumban, míg pólóik mosási utasítása: "mosd ki, ha piszkos!")

A Garmont amerikai oldalán (garmontusa.com) azért sikerült találnom egy rövid kronológiát, melyből kiderül, hogy a Garmont nem csak a túralábbelik, hanem a sícipők területén is meghatározó szereplő.

1867-ben Calzaturificio Morlin elkezd kézműves bakancsokat készíteni a szép nevű Montebelluna városkában, Velencétől nem messze. Csaknem száz esztendőt ugrunk előre: 1964-et írunk, amikor a cég felveszi a Garmont nevet, és már főleg innovatív sícipőiről ismert. Négy évvel később kezdenek műanyag sícipőket gyártani, és ugyanebben az évben, 1968-ban jelennek meg fröccsöntött talpú bőrbakancsaik, szintetikus felsőrészt pedig 1971-től alkalmaznak. A '70-'71-es alpesisí-világkupán (melynek Svédország mellett Olaszország adott otthont) a Garmont Galaxie és Ghibli modelljeit használta a legtöbb versenyző. A '70-es években van még néhány innovációjuk a sícipők területén, majd hosszabb szünet következik.

A márka nagy visszatérése 1991-ig kell várni, amikor négyévszakos hegymászóbakancsok és sícipők gyártójaként jelennek meg újra a piacon. 1992-ben ún. telemark (nem rögzített sarkú) bőr síbakancsot készítenek, és megjelenik az első túracipő, túrabakancs kollekciójuk. Ezután szinte minden évre jut valami újítás, fejlesztés, és egyre több modellel vannak jelen a túraboltok polcain, több mint 40 országban. Weboldaluk szerint a Garmont bakancsok és sícipők illeszkednek a legjobban a lábra, ezek a legkényelmesebbek, legtartósabbak és az Egyesült Államok hadserege is előszeretettel vásárol Garmont felszerelést a katonáinak. A Garmont is azon gyártók táborába tartozik, melyek legtöbb bakancsukat, túracipőjüket Vibram talppal látják el.

Az cég olasz központja a mai napig a szülőhelyén, Montebellunában van, míg az észak-amerikai Portland városában, Oregon államban (ahol a Columbia központja is található).

Kapcsolódó bejegyzések:
Márkatörténet rovat: Hanwag, Lowa, Meindl
Márkatörténet rovat: Helly Hansen
Márkatörténet rovat: The North Face
Márkatörténet rovat: Merrell

Saudade

"Van két szó a portugálban, amit lehetetlen más nyelvre tömören lefordítani. Az egyik a saudade, ami valamiféle melankolikus lelkiállapot, amelyben az embernek reménytelenül hiányzik egy visszaszerezhetetlen valami vagy valaki..."
panamericana.blog.hu

Kapcsolódó bejegyzések:
Édesapám emléke
Jelvény a szénakazalban
Egy tárgy, ami eddig minden Kinizsi Százasra elkísért

Vigyázz, e bakancs messzebbre visz, mint gondolnád!

Bár a régi La Sportiva bakancsomban még jó pár kilométert megteszek majd, ahogy a még régebbi bőrbakancsomban is, úgy döntöttem, hogy itt az ideje beszerezni egy újabb, télen is jobban hordható darabot. Mivel igyekszem minél kisebb összeget fordítani túrafelszerelés vásárlására, egy használt bakancsra esett a választásom, amit egy apróhirdetésben láttam.

"Garmont bakancs 46 os újszerű bakancs, méret 46 eladó" - szerepeltek a legfontosabb információk többször is a hirdetés címében. A képekről és a további leírásból kiderült, hogy egy valóban megkímélt, Vibram talpas bőrbakancsról van szó, 10.000 forintért.

Telefonon megbeszéltem a részleteket, felpróbáltam, és bár egy kicsit lehetne könnyebb is, cserébe masszív, és mintha a lábamra öntötték volna. A nyelve belsejében lévő címkére írva pedig egy olyan jópofa mondatot, "figyelmeztetést" találtam, amivel egy teljesítménytúrázó szívébe rögtön belopja magát: "warning! these boots will take you further than you think", avagy "vigyázz, ez a bakancs messzebbre visz, mint gondolnád!" Így legyen.

Tehát a La Sportiva után újra egy olasz márkát vetett elém a sors. Ugyan sokan inkább a német bakancsokra (Hanwag, Lowa, Meindl) esküsznek, bízom benne, hogy jó néhány TTMR pontot gyűjtök majd ebben a lábbeliben, és hosszabb túrákon is kényelmes viselet lesz. Bár pontosan nem tudtam megállapítani, hogy mely Garmont modellről van szó, minden esetre a Vibram talp mellett bizonyos A.D.D. technológiát tartalmaz, mely rövidítés az anatómiai tervezést takarja, és többek között aszimmetrikus fűzőrendszert, nagyobb lábujjteret és hasonlókat jelent.

A bakancs előző tulajdonosa egy zenész, harmonikaművész volt, aki elmondása szerint csak egy-két túrán hordta, aztán úgy alakult, hogy kevés szabadideje maradt kirándulni, hétköznapi tevékenységre pedig (pl. autóvezetésre) ez a lábbeli kevésbé alkalmas a kemény talpa miatt. Nálam viszont nem fog unatkozni: már a hétvégére tervezett 42 kilométeres Forrástúrára is ebben megyek, és ha beválik, akkor az Iszinik 100 teljesítését is ebben fogom majd megpróbálni.

Kapcsolódó bejegyzések
Márkatörténet rovat: Garmont 
Trekking'n'style rovat: jön a beszélő bakancs?

Jelvény a szénakazalban

A napokban megpróbáltam megkeresni a kutyák által eltüntetett pótjelvényt a kertben, de nem jártam sikerrel. Nem szeretnék visszaélni a Kanizsa Természetbarát Sportegyesület jóindulatával, így harmadik jelvényt tán jobb, ha mégsem kérek tőlük; az oklevél mellé inkább elteszem emlékbe a megcsócsált sarkú borítékot.

Ahogy próbáltam visszaemlékezni, hogy az első, eredeti jelvényt hogyan hagyhattam el, arra jutottam, hogy véletlenül egy vasúti kocsi kukájába dobhattam, mert egy zacskóban volt a táskámban, de azt összekevertem egy kidobandó zacskóval. Így az a jelvény szinte bárhol lehet az országban (vagy akár hetedhét országon is túl), hiszen ki tudja, melyik állomáson ürítették ki azt a kukát, majd onnan hová szállították, megtalálta-e valaki, stb.

Ezzel szemben a második jelvény egy jól körülhatárolható területen van, valahol a kertben. Fizikailag tán csak pár méterre van tőlem, mégis távol; elérhetetlen, nem az enyém - mint egy egyoldalú szerelem, egy kihűlt házasság. A kertkapu mellett néhány további boríték-fecnin kívül megtaláltam a jelvény parányi védőtasakját is, persze üresen. Magát a keresett tárgyat a kutyák vagy kiköpték valahol, vagy megették - megpróbáltam átfésülni a kertet, a lebetonozott részektől a fűcsomókig, gereblyével megvizsgáltam számtalan kutyagumit is, de semmi nyom.

Sebaj, jövőre újra ott leszek a Rockenbauer 130-on, és megpróbálom újra teljesíteni és szerezni egy új jelvényt. Igaz, az nem olyan színű lesz, mint az elhagyott(ak), de egy túrán gyűjtött legfontosabb kincs úgysem a jelvény, hanem maga a teljesítés tudata, a monumentális séta közben szerzett benyomások, tapasztalatok, emlékképek, az ott szövődő barátságok.

S bár kicsi rá az esély, de az apró, zöld, gesztenyefa levél formájú jelvény a finom erezettel és a "Rockenbauer" és "130 km" felirattal talán mégis előkerül egyszer egy fűcsomóból, repedésből, netán kutyapiszokból.

Kapcsolódó bejegyzések:
Az elveszett jelvény
Az elveszett Rockenbauer 130 jelvény története tovább folytatódik

Túrabeszámoló a Palóc Expedíció 100 teljesítménytúráról

Kicsit elfeledve az elveszett Rockenbauer 130 jelvény körüli újabb, vicces-szomorú-bizarr fordulatot, mesélek a hétvégi Palóc Expedícióról.

Eredetileg a múlt hétvégére a 35 kilométeres Lábatlan-Szelim túrát terveztem, de aztán úgy döntöttem, hogy egy hosszabb sétára, a Palóc Expedíció 100-ra megyek a Cserhátba. Ez már a negyedik legalább száz kilométeres teljesítménytúrám volt idén (a Kinizsi Százas, a Mátra 115 és a Rockenbauer 130 után), és persze a TTMR pontjaim is jobban gyűltek ezzel mint a Lábatlan-Szelimmel: a 101 kilométeres távval és 2400 méteres szintkülönbséggel 137 pontot szereztem, így már 1244 TTMR pontom van.

A Palóc Expedíciót paraméterei alapján egy Kinizsi Százasnál könnyebb túrának gondoltam, azonban több okból is nehezebbnek bizonyult nála. Egyrészt hőség (sőt: hőségriadó) volt, mint a Szuperkatlan túrán vagy a Rockenbauer 130-on, és sok nyílt, árnyék nélküli szakasz. Másrészt pedig több volt ez valójában mint 100 vagy 101 kilométer: sajnos egy-két alkalommal el is vétettük az utat túratársaimmal, másrészt pedig állítólag a túra is el lett mérve valamelyest, így eltévedések nélkül is több volt a kiírásban szereplő távnál 5-10 kilométerrel (legalábbis a seprők szerint, akikkel a túra után a balassagyarmati vasútállomáson beszélgettem).

A túra Balassagyarmatról indult, ahová Popeye vitt minket (Áront, Lestatot és engem) autóval. Áronnal először hajnali vonatokkal terveztünk eljutni a rajtba egy sörözős este után, de aztán adódott az autós utazás lehetősége.

Áron gyors, 6 km/óra feletti tempóját csak az első kilométereken tudtam követni, így lemaradtam, majd egy kedves ismerőst fedeztem fel: V_Gyurit (épp egy eltévedés után gyalogoltam vissza a helyes út felé, amikor V_Gyuri szembejött, ő is elnézte az utat, de így legalább nem gyalogolt annyit a rossz úton, mint én, bár igaz, hogy én sem tettem meg annyi utat a rossz irányban, mint azok a futók, akik pedig engem fordítottak vissza valamivel korábban). A túra nagy részét aztán együtt tettük meg. Volt egy közös eltévedésünk is: annyira belemerültünk a programozás, az algoritmusok és a fraktálok csodáiról való beszélgetésbe, hogy a jelzéseket kevésbé figyelve Herencsény helyett a szomszéd faluban, Cserhátsurányban kötöttünk ki (érdekes, hogy több túratársamról kiderült idővel, hogy programozó: Suvlaj és Mancocka is ezzel foglalkozik, sőt Győri Jenő is, aki a legtöbbször teljesítette eddig a Kinizsi Százast; én magam csak hobbi szinten foglalkozom programok írásával).

Az egyik ellenőrzőpontnál (tán a nógrádmarcali vendégháznál) találkoztam azzal a sráccal, aki még a Börzsöny éjszakai teljesítménytúra után jött velünk haza kocsival; kicsit beszélgettünk, s kérdezte, hogy én vezetem-e a Kinizsi Százas blogot. Mondtam hogy igen, és bár próbáltam (ál)szerény lenni, örültem, hogy kezdek egy egyre olvasottabb, ismertebb blog gazdája lenni.

Éjszaka jártunk Hollókőn, ahol gyermekkoromban édesapámmal is sokszor megfordultunk kirándulás közben (pár évig a közeli kisvárosban, a Cserhát és a Mátra között elterülő Pásztón laktunk). Még Hollókő előtt történt, hogy Lestat - joggal - a szememre vetette, hogy nem tájékozódok túl jól, de erre a kritikára szükségem is volt, egyszer tán a tájékozódási problémáimról (no meg ezen képességem fejlesztésére irányuló terveimről) is írok bővebben.

A célba, Szécsénybe 23 óra 50 perc alatt értem, azaz reggel 6 óra 50 percre, és megkaptam a palóc mintákkal díszített oklevelet és a csipkés emléktáblácskát. Az utolsó 7,1 kilométert nagyjából másfél óra alatt tettem meg, olykor még bele is kocogtam. Bár Lestat mondta még a Várad-domb előtt, hogy valójában nem 24 óra a szintidő, hanem 25, azt hittem téved, ezért siettem jobban (eredetileg 24 óra volt a túra szintideje, de aztán a hőség miatt megtoldották egy órával a rendezők, csak ez az információ nem jutott el mindenkihez közvetlenül).

Szécsényből Balassagyarmatra buszoztam, ahonnan a megritkított vasúti közlekedés miatt csak késő délutánra értem haza (de legalább volt időm aludni a vasútállomáson, és a seprő pártól hallottam egy jópofa kifejezést is: "megpisszentek egy pattintós zsemlét" = "kibontok egy doboz sört").

Az elveszett Rockenbauer 130 jelvény története tovább folytatódik

Marcel Proust Az eltűnt idő nyomában c. regénye alapján lassan regény írásába kezdhetek magam is, Az eltűnt jelvény nyomában címmel. Az előző "fejezetből" megtudhatta az olvasó, hogy elveszett az életem egyik legnehezebb és legszebb túráján, a Rockenbauer Pál emlékúton Zalában 130 teljesítménytúrán szerzett apró, gesztenyefa levél formájú jelvényem.

A túrát szervező Kanizsa Természetbarát Sportegyesület vezetősége megértőnek bizonyult, és felajánlották, hogy postán elküldenek egy jelvényt, így pótolva az elveszettet. Az újabb bonyodalmak itt kezdődtek... (Az olvasónak esetleg úgy tűnhet majd, hogy ez egy kitalált történet, s ilyen csak egy filmvígjátékban van, de a hat Kinizsi Százas jelvényemre esküszöm, hogy úgy történt, ahogy az alábbi bekezdésekben leírom.)

Pénteken megérkezett a küldemény, pontosabban megérkezett volna, ha a postás nem fél a kertben lévő két kutyától (barátságos jószágok különben, de a postásokat és az idegen kerékpárosokat valóban nem kedvelik). Így aztán a félős postás nem merte betenni a levelet a postaládába, és még értesítőt sem hagyott. Azt, hogy egyáltalán járt mifelénk, csak az egyik szomszédtól tudtam meg, aki elmondta, hogy megpróbált a postás kézbesíteni egy küldeményt, de megijedt az ebektől. Rögtön elbicikliztem a postára, de ott kiderült, hogy az aznapi leveleket, csomagokat nem lehet átvenni.

Hétfőn újra próbálkoztam - pechemre épp délután hatra, a zárásra érkeztem a postahivatal elé. Ma mentem volna újra a postára, de unokatestvérem, aki a szomszéd házban lakik felhívott, és megdöbbentő hírt közölt a telefonban: jött a postás, hozta a csomagot, de azt a kutyák megették (ez úgy történhetett, hogy a postás az ebektől tartva nem mert nagyon benyúlni a cső formájú postaládába, és a levél kilógott, kiesett onnan). Egy cafat hiányzott az összegyűrt boríték egyik sarkából, a ropogós jelvényt jóízűen elfogyasztotta valamelyik kutya.

Sajnos nagy a kert, és nem tudom, lenne-e esélyem megtalálni a kutyagumikban kutatva a jelvényt (mint ahogy az esküvős Amerikai pite részben Stifler kereste a gyűrűt) - és azt sem tudom, hogy a komisz dög mennyire rágta meg azt, vagy hogy emésztése közben mennyire károsodhatott... Így egy esélyem van: a Kanizsa Természetbarát Sportegyesület elhiszi nekem ezt a szinte hihetetlen, tragikomikus történetet, és hajlandó még egy jelvényt adni valahogy - de immár nem a postára bízva.

És most itt van a sok "mi lett volna ha"... Ha a postás bátrabb, ha a kutyák szelídebbek, ha tegnap 10 perccel előbb érek a postára... Annyi bizonyos, hogy ennek a jelvénynek már van története...

Kapcsolódó bejegyzések:
Az elveszett jelvény
Jelvény a szénakazalban
Túrabeszámoló a Rockenbauer Pál emlékúton Zalában 130 teljesítménytúráról

Trekking'n'style rovat: karabiner fülű bögre

Bármely kiránduláson vagy teljesítménytúrán praktikus és stílusos túratárs a karabiner fülű, rozsdamentes acél bögre, mely könnyedén hátizsákra, övre csatolható.
thinkgeek.com

Kapcsolódó bejegyzések:
Trekking'n'style rovat: Lego hátizsák
Trekking'n'style rovat: Emporio Armani túra óra
Trekking'n'style rovat: Bear Grylls csuklópántja

Túrázd magad degeszre!

Eleged van a számlákból, a hétköznapok mókuskerekéből? Unod az ostoba piramisjátékokat, MLM rendszereket, internetes lehúzásokat; a csodavitaminokat, csodafazekakat és csodás aloe vera készítményeket? Tele van a hócipőd az olyan ismerősökkel, akik már csak a nagyszerű ajánlataikról tudnak beszélni? Úgy érzed, hogy inkább sétálgatnál erdőn-mezőn?

Itt a megoldás: a teljesítménytúrázás közismerten a világ legegyszerűbb és leghatékonyabb módszere arra, hogy végre a szabadban lehess, és hónapról hónapra több kilométert gyalogolva akár a Kinizsi Százast is teljesíthesd. Ez egy elképesztően hatékony módszer, mellyel plusz TTMR pontokra tehetsz szert. Adj magadnak egy esélyt, mert nincs semmi vesztenivalód. Itt a lehetőség, hogy változtass az életeden!

(...a "Keresd magad degeszre!" (KMD) alapján, avagy a teljesítménytúrázásról MLM stílusban.)

Kapcsolódó bejegyzések:
A teljesítménytúrázás fiatalít
A bakancsom
Egyre szűkebb elit
I love K100

A Gyermekvasút nyomában - éjszakai túra

Túranaptáramnak megfelelően vasárnap éjjel egy rövid éjszakai sétán, A Gyermekvasút nyomában teljesítménytúrán voltam (lásd TTT kiírás). A 21 kilométeres túrával és a közben leküzdött 890 méter emelkedővel 33 pontot gyűjtöttem, így már 1107 TTMR pontom van.

A túra népszerűsége meglepett, kiderült, hogy ez igazi "tömegtúra", az elején a nevezésnél kb. húsz percet kellett sorban állni (közben váltottam pár szót Lestattal, aki a Mátra 115-ön volt túratársam, és láttam Joeyline-t is a sorban). Persze ez a népszerűség nem meglepő, hiszen egy régi, hagyományos túráról van szó Budapest hegyeiben (több helyről is szép kilátással a főváros éjszakai fényeire), a táv barátságos, és egy augusztusi éjszakán általában az idő is kellemes, ahogy most is az volt. Ráadásul a túra még tematikus is, hiszen nevéhez hűen végig a Széchenyi-hegyi Gyermekvasút pályájához közel vagy közvetlenül amellett kanyarog, így a vasút- és gyermekvasút-barátok körében is közkedvelt (a nevezési díjhoz pedig még egy éjszakai utazás is jár a kisvasúton, mely a Széchenyi-hegyi célból visszavisz Hűvösvölgybe, a rajthoz).

A túra különlegessége az ellenőrzőpontok magas száma: A távon 16 ellenőrzőpont volt, így sokszor csupán pár száz méterre voltak egymástól a pontok, de a legnagyobb "pontköz" is mindössze 2 és fél kilométer volt, Jánoshegy és Makkosmária között. Az ellenőrzőpontok fele a Gyermekvasút állomásain volt, ivóvízvételi lehetőséggel, szemetessel és mosdóval.

A túra másik érdekessége az aránylag sok emelkedő, hiszen a táv 21 kilométerére jutó 890 méter pozitív szintkülönbség csaknem a Mátrabérc és a Mátra 115 szintességét közelíti, de a túra rövidsége (és a jóval kényelmesebb szintidő, ami ez esetben 7 óra) miatt ez nem tűnik fel annyira. A táv egy része (sárga jelzésen haladó szakaszai) a Sárga 70-ről már ismerős volt.

A túra után a kisvonatra várva találkoztam Kovalik Andrással is, így együtt utaztunk és beszélgettünk (most utaztam először éjszaka a Gyermekvasúton; bár nappal már nem egyszer: többek között édesapámmal is régen).

Hűvösvölgyből gyalog sétáltam le csaknem a Széll Kálmán térig (pár megállót az éjszakai buszjárattal is mentem), majd a legelső metróval jutottam el a Déli-pályaudvarra. Hazafelé a vonaton kiolvastam a Tom Sawyert, és aludtam.

Édesapám emléke

Filozófus unokatestvérem mondta, hogy miközben A jelen pillanat-e a valóság? c. bejegyzésemet olvasta, felfigyelt arra a mondatra a blogom szélén, hogy "Webnaplómat édesapám emlékének is ajánlom." Bár már korábban is terveztem a dolgot, ez adta a lökést, hogy írjak édesapámról, és az olvasóval is megosszam az ő emlékét.

A túrázást, kirándulást ugyanis édesapám szerettette meg velem; ugyanakkor a sors bizarr játéka, hogy épp egy kirándulás közben veszítettem őt el, de ezt a felhőtlen lillafüredi séta közben nem is sejtettem: az iskolai túráról hazatérve holtan találtam otthon. Infarktusa volt.

Gyermekkoromban sokat kirándultunk. Szüleim mindketten nagyon szerették az erdőt járni, édesapám még édesanyámnál is jobban, vagy legalábbis többször mozdult ki a természetbe; emiatt sokáig azt hittem, hogy a természetjárás szeretetét apám hozta a családba, de valójában fordítva történt: édesanyám gyermekkorában vérszegény volt, vagy valami hasonló okból gyengének mutatkozott, ezért orvosi tanácsra kezdett nagyapámmal sétálni a hegyekben. Édesapám csak a megismerkedésük után vált természetjáróvá.

Jó ember volt - ez persze a legtöbb halottról elmondható, ráadásul az emlékek meg is szépülnek a nosztalgia álomszerű ködében; de valóban jó ember volt. Vidám, közvetlen, jó szándékú. Volt benne valami kedves gyermekiség is, amiből tán magam is örököltem, ahogy magasságát és néhány arcvonását is, alkatát viszont nem: míg ő mackósabb volt, én szikár vagyok. Jólesett, ha valamiért megdicsért, bár erre nem adtam túl sok okot, legfeljebb ha olykor jó jeggyel jöttem haza az iskolából. Sportolni viszont akkoriban még nem nagyon sportoltam komolyabban, csak focilabdával dekázgattam naphosszat, vagy a környék erdein-mezein bicikliztem.

Általános iskolás koromban a Szlovák Paradicsomban is jártunk egy vagy két alkalommal, Poprádon volt a szállásunk egy családi házban, bizonyos Martin bácsiéknál; több mint két évtized után pár héttel ezelőtt fordultam meg újra Poprádon, de immár a Magas-Tátra volt a cél.

Rövidebb teljesítménytúrákra is mentünk édesapámmal és öcsémmel, 20-30 kilométeres távokra, hosszabbakra apám már nem kísért el minket, de öcsémmel egy-két 50 kilométereset is teljesítettünk akkoriban, tizenévesen (például a Vértes 50-et). Érdekes, hogy nagyobb túrák szóba sem kerültek, a Kinizsi Százasról tán nem is hallottam még akkoriban, vagy csak egy-két alkalommal néhány szót, de nem nagyon ragadott akkor magával, bizonyára elérhetetlensége miatt. Először egy Jézus alkatú és szakállú sráctól (aki később a pasaréti lelkész lett) hallottam többet a Kinizsi Százasról egy nyári táborban, de akkor még az ő elbeszélései sem ültettek bogarat a fülembe.

Sajnos édesapám már nem élte meg az első Kinizsi Százas teljesítésemet és az első Balaton-átúszásomat (s nem láthatta a rajzomat a K100 túrafüzet borítóján), de a régi kirándulások emléke és az ő elképzelt büszkesége hatott meg az első Kinizsi Százasom utolsó kilométerein.

Kapcsolódó bejegyzések:
A halál
Kinizsi Százas - a motiváció
A Kinizsi Százas és a personal branding
A Kinizsi Százas és a számok (és a pasaréti lelkész)
Éjfél Kapitány a Kinizsi Százasról

Tervezett túráim az év végéig

Volt olyan esztendő, hogy szinte csak a Kinizsi Százasra mentem, más teljesítménytúrán nem vettem részt. Most valamelyest átestem a ló túloldalára, így túrázás szempontjából 2012. az eddigi legaktívabb évem. Ebben az Iszinik 100 kudarcok utáni "dühön" és az év elején kitűzött célokon (hogy teljesítsek a Kinizsi Százasnál hosszabb, szintesebb túrákat is) kívül az is szerepet játszik, hogy megfertőződtem a TTMR pontok gyűjtésének mániájával, azaz hogy bizonyos számú kilométer (és emelkedő) legyaloglásával, megmászásával megszerezzem az arany jelvényt.

Ehhez kétezer pont kell, jelenleg 1074 pontom van (ebből 140,5-et szereztem a Kinizsi Százason, 218,5-et a Mátra 115-ön, 168-at pedig a Rockenbauer 130-on). Az év végéig teljesítendő túrák sorozatát ennek szellemében állítottam össze. A listát már korábban felvázoltam egy darab papírra, de most fogom először kiszámolni, hogy mindez elég lesz-e:

Most vasárnap egy rövid éjszakai túrára, A gyermekvasút nyomábanra megyek (21,7 km; 890 méter emelkedő; 33 pont). Augusztus 26.: Lábatlan-Szelim 35 (33,1 km; 1091 m; 48 pont).

Következzék a szeptember: elsején Forrástúra (42 km; 1180 m; 58,5 pont), 8-án BEAC Maxi (109,8 km; 4200 m; 172 pont), 15-én Ember a gáton (72 km; 0 m; 72 pont). Szeptember 23-án tervezek menni a Kinizsi.org-on meghirdetett Encián emléktúrára, ezért nem jár pont.

Lássuk az októbert: 6-án Lokomotív 424 (ezen tavaly is voltam; 43,8 km; 1640 m; 67 pont), 13-án Bakonyi Barangolás 70 (68,9 km; 2210 m; 101 pont), 20-án Írottkő 70 (68,8 km; 2200 m; 101 pont).

November: 3-án Piros 85 (88,7 km; 3205 m; 136 pont), 17-én pedig Iszinik 100 (99 km; 3027 m; 144 pont).

A tervekben összesen 932,5 pont szerepel, ha ehhez az eddigi 1074-et összeadom, akkor 2006,5 az eredmény, tehát november végére elérem a kétezer pontot. Persze ehhez az kell, hogy a tervben szereplő túrákat sikeresen teljesítsem.

Kapcsolódó bejegyzések:
Gyűjtögető életmód: Teljesítménytúrázók Minősítési Rendszere
Túrázd magad degeszre! 

Tipp:
2012-es teljesítménytúráim (grafikonokkal, havi bontásban)

Kinizsi 100 vagy Kinizsi Százas?

A válasz egyértelműen Kinizsi Százas. Az okleveken már a kezdetektől (de 1984-től biztosan) ez a felirat volt olvasható, azonban a túrafüzetek nem voltak mindig ennyire következetesek, összesen három kivételt találtam: a "Kinizsi Százas" számjegyekkel, azaz "Kinizsi 100-as"-ként 1985-ben és 1993-ban szerepelt a túrafüzet címlapján, míg az 1998-as itiner borítóján egyszerűen "Kinizsi 100" volt olvasható (forrás: a Kinizsi Százas nemhivatalos honlapja).

A legnagyobb keresőoldal, ha elkezdjük beírni, hogy "Kinizsi", automatikusan "Kinizsi 100"-ra egészíti ki a kifejezést, és nem "Kinizsi Százas"-ra, viszont a helyes változatra jelenít meg több találatot: 21.000-et a 13.300-zal szemben. Az emberek azonban inkább "Kinizsi 100"-ként keresnek rá a túrára (ebben bizonyára az automatikus kiegészítésnek is szerepe van), legalábbis például erre a blogra a statisztika szerint 5-ször annyian találnak rá a "Kinizsi 100" kifejezés alapján, mint a "Kinizsi Százas" kulcsszavakkal.

Én igyekszem mindig a helyes névvel hivatkozni a teljesítménytúrára, ez alól csak az idézetek, átvett szövegek jelentenek kivételt. Illetve még egy kivétel van: a Kinizsi Százas "hivatalos", elfogadott rövidítése a "K-100", például ezzel találkozni általában az ellenőrzőpontokon is, én viszont a kötőjel nélküli "K100" változatot használom.

Kapcsolódó bejegyzések:
Google Trends: Kinizsi Százas
Kinizsi Százas FAQ (azaz GyIK: gyakran ismételt kérdések)
Egészséges erotika az 1987-es Kinizsi Százas túrafüzetben

Iszinik 100 videó

Lassan újra itt a november, de csak most fedeztem fel ezt a videót a tavalyi Iszinik 100-ról, melyet Kovácspetyesz (aki a Sárga 70-en volt túratársam) készített.

Múlt ősszel ugyan nem sikerült teljesítenem az Iszinik 100-at, sem a hivatalos túrát, sem pedig a későbbi privát próbálkozásokat, de idén - testileg-lelkileg megerősödve - bízom benne, hogy sikerül legyőznöm a "fordított Kinizsi Százast". Elbíznom ugyanakkor nem szabad magam, mert igaz, hogy azóta egy Mátra 115 és egy Rockenbauer 130 teljesítésen is túl vagyok, de ezek nyári túrák, így az őszi, télies Iszinik 100 azért még tartogathat meglepetéseket.

Kapcsolódó bejegyzések:
Index videó a Kinizsi Százasról: Gyilkos túra magyar rögökön
Kinizsi Százas zenés videó

Az elveszett jelvény

Bosszantó dolog történt: azt hiszem, elveszítettem a Rockenbauer 130 jelvényemet. Az apró, sötétzöld, gesztenyefa levél formájú jelvényt, benne a finom erezettel, valamint a "Rockenbauer" és a "130 km" felirattal az átlátszó, domború borítóréteg mögött. Eddig minden jelvényemre tudtam vigyázni, megvan mind a hat Kinizsi Százas jelvényem és a Mátra 115 kövem is (igaz, ez utóbbit nem is lenne olyan könnyű elhagyni), de ez a levél most bizony eltűnt.

Tudom, apróság, és ennél nagyságrendekkel súlyosabb veszteségek is érhetik és érik az embert, és értek már engem is, most mégis érzem a fejemben zakatoló gyászmunkát, ahogy próbálok beletörődni és elfogadni a történteket. Az a baj, hogy túlságosan kötődöm tárgyakhoz, ugyanakkor épp elég szórakozott és figyelmetlen vagyok ahhoz, hogy ilyen veszteségek érjenek.

Annak, hogy eltűnt, két, látszólag ellentétes oka is lehet, a későbbi fejleményektől függően: vagy az, hogy ráébresszen erre a túlságosan erős kötődésre, és a sors így mutasson rá, hogy nem az apró jelvény a fontos, hanem ezerszer inkább a túra élménye, megtörténte, a teljesítés ténye és tapasztalata; soroljam hátrébb a tárgyakat, anyagi javakat az értékrendemben; de az is lehet, hogy azért történt ez az egész, hogy pár nap múlva előkerüljön a kis szökevény, és még jobban vigyázzak rá.

Felidéződnek Kovalik Andrásnak, a Kinizsi Százas egyik atyjának szavai, aki egyszer azt mondta, hogy a K100 teljesítőket eredetileg csak oklevéllel szándékoztak díjazni, a jelvény csak egy kis kiegészítés, szinte lényegtelen raádás volt, hogy az emberek gyűjthessenek valamit, és esetleg magukra is tűzhessék, mutogathassák, ami ugye az oklevéllel nehezebben lenne megvalósítható.

De most ahelyett, hogy ez megvigasztalna, eszembe jut, hogy kellett nekem magammal hurcolni, megmutatni, még ha nem is magamra tűzve, hanem a táskámban hordozva... Ha otthon hagytam volna, nem történik meg a baj.

Ráadásul, míg a Kinizsi Százas jelvény mindig, minden évben egyforma, addig a Rockenbauer 130 jelvényből - Suvlaj cimborám szerint - tizenhét különböző színű van, és a teljesítés számától függően kapnak a résztvevők más és más színűt, hogy aztán a 18. teljesítésért kapott jelvény újra olyan sötétzöld legyen, mint az első. Tehát ha addig minden évben teljesítem, 2029-ben kapok újra olyat, mint amilyet most elhagytam...

A napokban azért még tűvé teszek érte mindent, de van egy olyan rossz érzésem, hogy elvesztettem, és már nem lesz meg. Egy baljós sejtelmem szerint véletlenül kidobhattam a zacskóval együtt, amiben utazás közben tartottam, netán a táskámból esett ki valahogy. Így aztán vagy egy szerencsés megtalálónál köt majd ki (aki feltehetően nem is fogja tudni, micsoda kincsre bukkant), vagy egy csatornába esve hánykolódik sokáig, vagy egy szeméttelepen enyészik el. De talán mégsem.

Kapcsolódó bejegyzések:
Az elveszett Rockenbauer 130 jelvény története tovább folytatódik
Jelvény a szénakazalban
A jelen pillanat-e a valóság?
Túrabeszámoló a Rockenbauer Pál emlékúton Zalában 130 teljesítménytúráról

Nyerj Husky Brooklet 70 hátizsákot!

Ugyan a Kinizsi Százasra vagy az Iszinik 100-ra lehet hogy túl nagy, de többnapos túrákhoz, utazásokhoz ideális társ lehet az egyébként meglepően könnyű Husky Brooklet 70 hátizsák, hiszen a súlya alig több mint 2 kilogramm: mindössze 2050 gramm. Ráadásul ide kattintva most meg is nyerheted a 70 literes, strapabíró hátizsákot (a nyereményjáték augusztus 23-ig tart).

Márkatörténet rovat: Columbia

Következzék egy újabb bejegyzés a márkatörténet rovatban, ezúttal egy újabb jól ismert outdoor márkáról, a Columbiáról esik pár szó (a rovat eddigi bejegyzései: Hanwag + Lowa + Meindl, Helly Hansen, Merrell, The North Face, Vibram).

Egy személyes kitérő: egy cimborám bátyja egy időben egy Columbia üzletben dolgozott, és a cimbora mesélte, hogy amikor mondta valakinek, hogy hol dolgozik a testvére, az illető alaposan elcsodálkozott, hogy "Mit keres Kolumbiában?" Nos, ahogy rögtön kiderül - sokáig én magam sem tudtam -, a Columbia márkának semmi köze az Egyenlítőnél fekvő dél-amerikai országhoz (az alább következő információk döntő részét a Wikipédia angol nyelvű szócikkéből merítettem).

A Columbia Sportswear Company valójában egy 1938-ban, az Egyesült Államokban, az északnyugati Oregon államban alapított családi cég, nevét pedig az ott hömpölygő Columbia folyóról kapta (igaz, mégiscsak van valami összefüggés az országnév és a folyónév között, hiszen mindkét földrajzi elnevezés a nagy felfedező, Kolumbusz Kristóf nevéből ered).

A Columbia alapítói, a náci Németországból elmenekült Lanfrom házaspár eredetileg kalapkereskedéssel foglalkozott az Újvilágban. Paul és Marie Lanfrom később - hogy kevésbé függjön a szállítóktól, és több lábon álljon a cég - áttért a saját termékek készítésére. Egészen 1960-ig azonban Columbia Hat Company maradt a vállalat neve.

A cég szimmetrikus logója varrást, nyolc öltést ábrázol. Elsősorban sportruházati termékeket, lábbeliket, kemping- és túrafelszereléseket (túra órákat is) gyártanak és forgalmaznak, valamint a kétezres évek elején az USA legnagyobb sífelszerelés-gyártójának számítottak. Elég innovatív cégről van szó, egyik legújabb technológiájuk (Omni-Wick) a verejtéknek a bőrfelületről való hatékony elvezetését, "szétterítését", és ezáltal a ruhadarabok, pólók komfortosabb viselését, gyorsabb száradását és hűtését szolgálja.

A Columbiára nem jellemző a Vibram talp alkalmazása (bár létezik ilyen lábbelijük), inkább a saját megoldásukat, az Omni-Grip talpat részesítik előnyben.

Kapcsolódó bejegyzés:
Márkatörténet rovat: Garmont

A bakancsom

A bakancsomon sokáig nem látszódtak meg a kilométerek. A felsőrészén egyetlen varrás sem szakadt el, Vibram talpa lényegében karcolás, kopás nélkül kibírta az első két Kinizsi Százasát és más túrákat. Először az őszi-téli Iszinik 100 próbálkozások kezdték ki, majd jöttek a további megpróbáltatások: többek között a Börzsöny éjszakai teljesítménytúra, a Mátrabérc, az újabb Kinizsi Százas, a Mátra 115, és legutóbb a Rockenbauer 130, tehát lényegében az összes túrámon ez a lábbeli volt rajtam, kivéve a Magas-Tátrai Barangolásokat, ahol egy régebbi bőrbakancsomat viseltem. Belegondolva, az eddigi hat Kinizsi Százas teljesítésemből hármat ebben a La Sportiva túrabakancsban tettem meg.

Tehát sokáig nem látszódtak meg rajta a megtett kilométerek, teljesen újszerű állapotban volt. Szinte sebezhetetlennek tűnt: el sem tudtam képzelni, hogy hol fog majd először felfesleni, megkopni, mely pontján indul majd először romlásnak. Olyasféle dolog ez, mint ahogy az egészségünkről vagy más, számunkra öröknek és stabilnak gondolt dologról is nehezen képzeljük el, hogy miként fog majd elromlani, hol kezdi majd ki először az idő, valamiféle kór, nyavalya. Pedig egyszer, valamikor kikezdi majd, hiszen azért hosszú távon minden az elmúlás felé konvergál, rendezettségből a rendezetlenség felé. Rövid távon küzdhetünk ellene, és tán kell is küzdenünk, építenünk, ahogy még egy ilyen egyszerű blog is megpróbál valamiféle rendezettséget képviselni a világháló bit-óceánjában, de nyilvánvalóan ez sem örök; vagy ott a sport, a túrázás: lehetünk sokkal jobb formában, mint tavaly vagy tavalyelőtt voltunk, sőt jövőre akár még többet is kihozhatunk magunkból, de mindez nem változtat azon, hogy lassan, de biztosan merrefelé tartunk.

Szóval egyszer csak észrevettem az első kopásokat a talpán, és az első szakadásokat az anyagán. Még egy kicsit foltozgattam, varrogattam is (az olvasó tán nem is tudja, hogy az egyik becenevem Suszter, mert egyszer, még tizenévesen kitaláltam, hogy varrok magamnak egy cipőt; a tervből nem lett semmi, de egy-két jóbarátom azóta is így hív), mert szakadásai ellenére kényelmes darab, és immár sok emlék is fűz hozzá, hogy úgy mondjam, sok együtt megtett út, közösen leküzdött nehézség köt össze. És tán még sokáig a túratársam lesz, hiszen most már nyilvánvalóan megrendült egészsége ellenére (bár egy-két "műtét", varrás, ragasztás még csodákat tehet) még mindig nehéz elképzelnem, hogy egyszer örökre elhagyjon.

Kapcsolódó bejegyzések:
A teljesítménytúrázás fiatalít
A jelen pillanat-e a valóság?
Tom Sawyer

Iskola a határon

Ahogy Ottlik regényének címe nem csupán a határhoz közel eső katonai alreálgimnáziumra utal, hanem arra is, hogy hősei a gyermekkor és a felnőtté válás határmezsgyéjén vannak; úgy a Rockenbauer 130 sem csak földrajzi értelemben volt "iskola a határon". Most ugyanis tényleg a határaimat kerestem, feszegettem, és nincs is ennél komolyabb, tanulságosabb, nevelőbb iskola.

Kapcsolódó bejegyzések:
A jelen pillanat-e a valóság?
Tom Sawyer

Rend, rendszer, rendszeresség

Szeretem a rendet, a rendszert és a rendszerességet - mégsem mindig tudom létrehozni, fenntartani, betartani. Szeretem, ha a környezetemben rend és harmónia van, mégis sokszor elhatalmasodik a káosz a szobámban, vagy a számítógépemen a fájlok között, vagy épp az életemben, a tennivalóim közt. És bár zavar és hátráltat, s tudom, hogy csak egyszer kellene magam rászánnom egy komolyabb takarításra, rendrakásra, és utána jobb lenne a helyzet, mégis nehezen veszem rá magam.

Pedig a rend és a rendszeresség a kulcsa sok mindennek, egy blog vezetésétől kezdve egy komoly túrára való felkészülésig, hogy ne menjek olyan messzire a példákat tekintve. De mostanában több olyan célt is kitűztem magam elé, melyek még fokozottabb rendszerességet követelnek majd tőlem: az egyik a 2000 pont (és ezzel az arany jelvény) elérése a TTMR-ben, amihez már nem árt egy túranaptárat is összeállítanom, a másik pedig a 100 fekvőtámaszig való eljutás.

Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek

Sokszor úgy érzem, legszívesebben elvonulnék egy lakatlan szigetre, mint Robinson. Ott élnék, teljesen magamra és a természet törvényeire utalva. Nem szólna bele a dolgaimba senki, nem függenék senkinek a jóindulatától, nem követelne tőlem adót az állam, nem kellene papírmunkákkal, határidőkkel foglalkoznom. Nem bosszantana  a napi politika, a korrupció, az emberi együgyűség, gonoszság különböző formái. Nem mondhatná senki, hogy nem vagyok elég életrevaló, vagy hogy amit elértem, azt nem a magam erejéből értem el. Hiszen én építeném a hajlékom, a bútoraim, én taposnám az ösvényeket a partra vagy a hegytetőre, én terveznék és készítenék mindent magam körül. Nyilván nem lenne egyszerű, tán hetek alatt belehalnék valami fertőzésbe vagy rovarcsípésbe, netán összeroppantana a magány vagy valamiféle kilátástalanság, az, hogy rádöbbennék, hogy teljesen egyedül sem könnyű, sőt, sokkal nehezebb így boldogulni mint a társadalom részeként, de mégis, azért megpróbálnám.

(Bár Robinson Crusoe kitalált személy volt, több követője is akadt, a legismertebb Tom Neale volt, aki - igaz, több részletben - 16 esztendőt töltött egy lakatlan szigeten.)

Sokszor úgy érzem, egy clown, egy kifelé nevető, belül viszont síró bohóc vagyok. Igen, azt hiszem, a legtöbben vidámnak, jó kedélyűnek, vicces figurának tartanak, tán még férfiúi vonzerőm nagy részét is (magasságom és viszonylagos jóképűségem mellett) egyfajta cukiságom, szerethető esetlenségem adja (ez utóbbiról Chris Klein szerepe jut eszembe a Húgom, nem húgom c. filmben). De mégis, inkább erősnek látszom, mint gyengének, pedig valójában gyenge vagyok, tán túl gyenge. És gyakran szomorú. Szerető is voltam már jó is, rossz is, egyszer-kétszer nagyon jó, de legtöbbször mégis inkább rossz (tán kreativitásommal is ezt kompenzálom). Ahogy a tanulmányi eredményem is elég ingadozó volt egész életemben: olykor osztály- vagy évfolyamelső voltam, máskor meg bukdácsoltam.

Néha elég egy-két apró dolog, hogy nagyon régi sebeim tépődjenek fel. "Látszik hogy nem vagy elég gyakorlatias, Sanyi." - mondta a lelkész felesége, amikor a fészerben nem a megfelelő szögben támasztottam le a biciklit. (És akkor mi van? - kérdeztem vissza magamban tiszteletlenül). S ennyi elég is ahhoz, hogy néhány percre szerencsétlennek érezzem magam, és eszembe jussanak a régi tornaórák, amikor utolsóként, mintegy maradékként választottak be valamelyik csapatba.

Olykor úgy érzem, kevesebb vagyok másoknál: például nincs autóm, és nem is tudok autót vezetni. Valójában egyikre sem vágyom különösebben, de mégis, néha zavar. Ilyenkor azzal hessegetem el ezt a gondolatot, hogy más szempontból meg jóval egyedibb, értékesebb (és számomra jóval fontosabb) képességeim, eredményeim vannak, mint az autóvezetés: ott van például a hat Kinizsi Százas teljesítésem, vagy a hat Balaton-átúszásom, vagy a blogom, több száz bejegyzéssel és olykor napi több száz látogatóval. Az emberek hány százaléka tud autót vezetni? 60? 30? No de az emberek hány százaléka mondhatja el magáról a többszörös Kinizsi Százas teljesítést, vagy a Balaton-átúszást, vagy azt, hogy amit ír, azt naponta százak olvassák? Ennek töredéke.

Sokszor mégis úgy érzem, jó lenne újrakezdeni, valahogy tiszta lappal. Tán nem is kellene eldobnom mindent, ami eddig történt: ahogy bontott téglákból is építhető is valami új és tetszetős, vagy régi fadarabok, gerendák is újjászülethetnek egy új struktúrában, így akár az eddigi kudarcaim, zsákutcáim - megfelelően feldolgozva, feldarabolva, majd egy új szemlélettel egymás mellé rendezve - is hozzájárulhatnak egy szebb, rendezettebb jövőhöz.

Sokszor úgy érzem, legszívesebben elvonulnék egy lakatlan szigetre, mint Robinson. Bebizonyítanám magamnak, hogy igenis életrevaló és gyakorlatias vagyok, hogy elboldogulok a világ, a civilizáció segítsége nélkül. És csak építenék, vadásznék, kertészkednék, gyűjtögetnék, írnék... A Kinizsi Százast azért sajnálnám... bár ha úgy beindulna valami bizniszem a lakatlan szigeten, netán az írás lenne annyira jövedelmező, arra azért évről évre hazalátogatnék.

Kapcsolódó bejegyzések:
Tom Sawyer
A jelen pillanat-e a valóság?

Tom Sawyer

Történt, hogy egyik reggel kisvárosi könyvtárunk előtt megláttam két dobozt a járda szélén. A két kartondobozban régi, megsárgult lapú könyvek voltak és egy felirat, mely szerint "a könyvek ingyen elvihetők". Ki is választottam néhány kötetet, például egy Tolsztoj novellagyűjteményt. Még aznap elolvastam csaknem valamennyi novellát belőle, a legjobban Kornej Vasziljev története ragadott meg, a végén még egy-két apróbb könnycsepp is szökött a szemembe, alig észrevehetően.

Aztán a könyvek között volt Mark Twain Tom Sawyere is. Gyermekkoromban egy képregényből ismertem meg Tom Sawyer kalandjait, úgy emlékszem, hogy ez volt az első képregényem. Nem könnyen kaptam meg, ugyanis irodalomtanár édesanyám alapvetően ellenezte a képregényeket, mondván a kevés szöveg és a sok kép leszoktat az olvasásról, és tompítja a fantáziát. De aztán valahogy mégis megkaptam a nagy, színes, nyomdaillatú, füzet alakú képregényt, és az egyik kedvencem lett.

Szerencsém volt most ezzel a könyvtáras dologgal, a könyvekkel a kartondobozban. Jó pár hónapja nem olvastam már szépirodalmat, és ez most kicsit visszazökkentett ebbe a szinte időtlen, klasszikus világába. Néhány kép erejéig el is képzeltem, ahogy egykor ezek a könyvtár megbecsült kötetei voltak, büszkén sorakoztak a polcon, emberek tucatjai vagy százai kölcsönözték ki majd vitték vissza őket, olykor megkésve; megfordultak sok-sok nappaliban, hálószobában és kézben, majd pedig a könyvtár egy napon az utcára tette őket, hogy tovább kalandozzanak, immár a bibliotéka gondviselése nélkül. Így került hát hozzám, így kezdett új életet ez a néhány megkopott, szakadt könyv.

A Tom Sawyer fejezeteit olvasva felidéződtek a régi képregény képei, és az is eszembe jutott, hogy sokban hasonlítok Tom Sawyerre. Bennem is megvan - még ha nem is mindig látható és nyilvánvaló - ez a fajta vagányság, hatalomellenesség (bár egyes pillanataimban egyes hatalmakat nagyon is tisztelni tudok), lázadás, gyermekiség és ez a természetközeliség. Tulajdonképpen a Kinizsi Százas, a Mátra 115 vagy a Rockenbauer 130 is egy-egy óriási, Tom Sawyer-i kaland; elszakadás a civilizációtól, a "Polly néniktől", a kerítés festéstől, a kötöttségektől; ez maga a szabadság, a csavargás a szabadban.

A teljesítménytúrázás fiatalít

 A saját példám a bizonyíték arra, hogy a teljesítménytúrázás fiatalít. Íme két fénykép, az első a  Rockenbauer 130 előtt készült, a második pedig a túra után.

Trekking'n'style rovat: Emporio Armani túra óra

Túra óra az Armanitól: az Emporio Armani sportos vonalához, az EA7-hez tartozik az AR7200 típusnevű szerkezet. Az ún. "ABC" funkciókkal bíró masszív outdoor karórában található digitális iránytű, barométer, magasságmérő és hőmérő; az adatokat pedig divatos inverz LCD kijelzőjén jeleníti meg.
tura-ora.blogspot.com

Kapcsolódó bejegyzések:
Az én Suunto Vector órám
Kinizsi Százas és meggyszedés mint G-Venture
Trekking'n'style rovat: steampunk óra analóg iránytűvel
Trekking'n'style rovat: Porsche Design óra analóg iránytűvel
Trekking'n'style rovat: kézzel készült struccbőr túrabakancs

A jelen pillanat-e a valóság?

A Kinizsi Százassal kapcsolatban gyakran emlegetett dolog, már-már közhely, hogy nem túra közben vagy közvetlenül a túra után kell eldönteni, hogy jövőre is indulunk-e majd rajta, hanem csak pár nappal, vagy hetekkel később. Addigra ugyanis elmúlik a fáradtság és az esetleges fájdalmak, és csak a teljesítés tudata, öröme marad meg. A még extrémebb túráknál, kihívásoknál ez még inkább igaz lehet, és hétvégén a Rockenbauer 130-on is szóba került.

Mindkét válasz elhangzott: most kell eldönteni, mert hát ez a valóság, itt érezzük hogy ez milyen szenvedés, mikor máskor tud erről jobban dönteni az ember; míg más kitartott a klasszikus válasz mellett.

Továbbgondolva, ez valahol egy filozófiai kérdéshez, kérdéskörhöz vezet. Van a pillanat, a jelen, amikor egy kitűzött célért harcolunk, szenvedünk: például a tűző napon, már több mint 100 megtett kilométerrel és egy teljes napi gyaloglással a hátunk mögött kaptatunk fel egy emelkedőn, zihálva és verejtékezve, sajgó lábbal, a hátizsák vállunkba maró pántjával, esetleg még szomjasan is. A kérdés az, hogy ez-e a valóság, vagyis ez a valóság inkább, vagy az az emlék, az a tudat és az a cél, amivé később alakul.

Vagyis: amikor a túrán épp megpróbáljuk legyőzni magunkat és a kilométereket, és esetleg azt mondjuk magunkban, hogy ez őrültség, soha többet nem vállalkozunk ilyesmire, nem lehet-e, hogy éppen akkor nem látjuk a fától az erdőt, hiszen túlságosan is benne vagyunk az adott pillanatban. Hiába tűnik ott és akkor az a valóságnak, az "itt és mostnak", valójában éppen akkor nem látjuk megfelelő perspektívából és reálisan a dolgokat. Ahogy egy festményt sincs értelme túl közelről nézni, csak távolabbról tudja átfogni és felfogni a pillantásunk, így lehet ez az idővel is: tán épp a megszépülő, megszűrt emlékezés a valóság. Ráadásul az emlékezés jóval örökebb dolog: míg a küzdelem csak néhány múló óra, az emlékek és a büszkeség akár egy életen át velünk maradnak.

Némileg más kérdés, de hasonló gondolatokhoz vehet: egy "itt és most" szerelemért, gyönyörért, kábulatért lemondanánk-e a korábbiak létezéséről vagy emlékéről, vagy még szélsőségesebben: a jóval későbbiekről? Erre a szerelemre vágyó, kéjsóvár vagy drogért könyörgő válasz az, hogy igen: csak a most számít. A pillanat elmúltával azonban már gyorsan megbánnánk, hogy azt választottuk a tartósabb emlékek helyett, és még inkább akkor, ha a vágy hevében a jövőt is feláldoztuk. Persze ilyen kérdésre szerencsére nem kell válaszolnunk, de rámutat arra, hogy nem feltétlenül az adott pillanat képezi a valóságot és a valódi értéket, hanem a múlt szűrt pillanatai.

Kapcsolódó bejegyzések:
I love K100
Nyomot hagyni (avagy a szexuálkreatív Gesztipéter)

Túrabeszámoló a Rockenbauer Pál emlékúton Zalában 130 teljesítménytúráról

Hétvégén teljesítettem az egyik legnehezebbnek tartott túrát, a Rockenbauer Pál emlékúton Zalában 130-at, vagyis a "Rockyt" a Zalai-dombságban. Ezt a célt már régen, szinte az első Kinizsi Százas teljesítésem után kitűztem magamnak, s mivel idén sikerült formába jönnöm, a Mátra 115 után úgy gondoltam, hogy ebbe a túrába is belevágom a fejszémet.

Félnapos vonatozással a nagy séta előtti estén érkeztem Nagykanizsára, ahol korábban még sosem jártam (a város neve csak a "Megy a gőzös, megy a gőzös Kanizsára" c. nótából volt ismerős). A polgármesteri hivatal melletti gimnáziumban volt a szállásunk egy tanteremben (a gimnáziumból indult a túra is reggel 6-kor, tömegrajttal), ahol három túratársam a padlón, hálózsákokban, én pedig összetolt székeken aludtam; de előtte még egy közeli vendéglőben megvacsoráztunk és söröztünk. Másnap a rajtnál két, a Szuperkatlan-túráról ill. a Kinizsi Százas afterpartyról ismert túrázóval, az azonos monogrammú és keresztnevű VenczelGy-vel és V_Gyurival is találkoztam.

Azokkal a túratársakkal mentem együtt, akikkel a Mátra 115-ön is, Valival, Lajossal és Zolival, így most is egymásra odafigyelve, a lemaradta(ka)t az ellenőrzőpontoknál bevárva (a legtöbbször én voltam a lemaradozó), beszélgetve, viccelődve fogytak a kilométerek. Túratársaim - a Mátra 115-höz hasonlóan - ezt a túrát is többször teljesítették már (Vali korábban a 70 km-es résztávot), így a tájékozódás terhét szinte végig levették a vállamról, ezáltal most is nagy szerepük volt abban, hogy megszerezhettem a jelvényt és a teljesítés boldog tudatát. A célba 31 óra 50 perc alatt értem be, 1 óra 10 perccel szintidőn belül.

A Rockenbauer 130 nehéz túra. Nehézzé teszi a táv (129,6 kilométer) és a sok nyílt, árnyék nélküli szakasz - így még a Kinizsi Százas katlan-szakaszán is messze túltesz. A csekély szintkülönbség (2640 méter) és a kényelmesebb szintidő (33 óra) ellenére a Rocky nehézsége összehasonlítható a Mátra 115-tel (124 km, 6300 méter, 30 óra).

Ha már a számoknál tartunk, a TTMR pontszámom ezzel a túrával lépte át az ezret: a most szerzett 168 ponttal 1074-re nőtt (hazafelé a vonaton találkoztam és beszélgettem Áron cimborámmal, az egyik legelhivatottabb túrázóval akit személyesen ismerek, ő már 4000 pont felett jár idén).

A Rocky több szempontból is különleges volt számomra. Egyrészt átvette a vezetést a Mátra 115-től az eddigi leghosszabb túrámat tekintve, kilométerben és gyaloglással töltött időben mérve egyaránt. Ugyanakkor most töltöttem a legtöbb időt túra közbeni pihenéssel, fekvéssel is: eddig ez nem volt jellemző, de a többiek példáját követve éjszaka én is többször lepihentem az úton ill. az út mellett, vagy épp egy falusi focipálya gyepjén, egyszer-egyszer el is szenderülve. Aztán ez volt az a túra, ahol a legtöbbet gyalogoltam tűző napon (most küzdöttem a leginkább a szomjúsággal, és korábban a napszúrástól sem tartottam még ennyire), és most teljesítménytúráztam először dombvidéken (az első magashegységi is a hetekben volt). A körtúra legeleje és legvége is Nagykanizsán vezetett át, hosszú kilométereken keresztül; ez főleg visszafelé volt nehéz, hiszen a déli órákban, tikkasztó hőségben kellett az aszfalton gyalogolni - ennyit még sosem gyalogoltam teljesítménytúrán városi környezetben. Ahogy rendelt pizzát is most fogyasztottam először kiránduláson: a rádiházai ellenőrzőponton laktunk jól az oda rendelt étellel.

A jelvény és az oklevél is igazi különlegesség: előbbi falevél formájú (színe pedig a teljesítések számától függ, először sötétzöld), utóbbi pedig egy kis füzet, melybe bekerül a teljesítés dátuma és pecsétje, és a későbbiekben is ebbe a füzetkébe kerülnek az újabb teljesítések igazolásai.

A térdem most nem fájdult meg, mint a Mátrában, de helyette hol itt, hol ott éreztem enyhébb fájdalmat, a túra végére főleg a talpam égett, mintha tűkön jártam volna. A szükségszerű kellemetlenségek és küzdelem ellenére (de inkább éppen ezért) a legszebb és legtanulságosabb túráim egyike lett a Rocky, a zalai táj pedig (mely Rockenbauer Pálnak is a kedvence volt) valóban lenyűgöző.

Kapcsolódó bejegyzés:
A jelen pillanat-e a valóság?

Gyűjtögető életmód: Teljesítménytúrázók Minősítési Rendszere

Szeretek gyűjtögetni, legyen szó akár takarékoskodásról, akár tárgyak vagy elvontabb dolgok felhalmozásáról, rendszerezéséről. Tizenévesen gyűjtöttem a sajtcímkéket, aztán az üdítős dobozokat, zsebszámológépeket, vagy épp a Kinizsi Százas teljesítéseket és a Balaton-átúszásokat. Több mint egy évtizeden át napi rendszerességgel vezettem naplót is, abban "gyűjtve a napokat", ahogy magamban emlegettem általában ezt a szokásomat. Sok kicsi sokra megy alapon pedig a hétköznapokban is szeretem gyűjtögetni a bevásárlások, gyorséttermi étkezések alkalmával a Smart és Supershop pontokat. De akár a blogom, blogjaim vezetése is felfogható ilyen gyűjtögetésként, hiszen halmozom a bejegyzéseket és örömmel gyűjtöm a látogatókat, olvasókat.

A Pásztó 50-en egyik túratársam, Áron mesélt a Teljesítménytúrázók Minősítési Rendszeréről (TTMR), és az ebben a rendszerben szerezhető pontokról, illetve a megfelelő számú pontokért kapható bronz, ezüst és arany fokozatról, jelvényről (a pontrendszer leírása itt olvasható). A dolog lényege nagyjából az, hogy egy adott naptári évben minden sikeresen teljesített túra annyi pontot ér, ahány kilométer a táv, plusz még a szintkülönbség is 100 méterenként másfél pontot jelent. A bronz fokozathoz 500 pontot kell szerezni, az ezüsthöz 1000-et, az aranyhoz pedig 2000-et.

Korábban volt olyan esztendő, hogy szinte csak a Kinizsi Százast teljesítettem és más szervezett túrán nem is vettem részt, idén azonban úgy alakult, hogy sok teljesítménytúrán ott voltam, és még tervezek is menni jó néhányra az év hátralévő részében, így elkezdett foglalkoztatni ez a pontgyűjtés. Most pedig ki is számolom a kalkulátorommal, hogy eddig hol tartok.

Idén az első sikeresen teljesített túrám (miután a Börzsöny éjszakai teljesítménytúrát feladni kényszerültem) a Mátrahegy volt, ahol 43 kilométert gyalogoltam (1922 méter szinttel), ez tehát 43 + 19 * 1,5 pont, azaz 71,5 pont. Ezután következett a Mátrabérc (55 km; 2741 m; 95,5 pont), a Gerecse 50 (48 km; 1345 m; 67,5 pont), a Pásztó 50 (51 km; 2050 m; 81 pont), a Sárga 70 (70 km; 2240 m; 103 pont), a Bükk 50 (52 km; 1550 m; 74,5 pont), a Kinizsi Százas (100 km; 2775 m; 140,5 pont), a Mátra 115 (124 km; 6374 m; 218,5 pont) és végül a legutóbbi túra, a Magas-Tátrai Barangolások (27 km; 1830 m; 54 pont). Ez eddig összesen 906 pont, tehát az ezüst fokozatot már majdnem elértem, az aranyig azonban még elég sokat kell gyalogolnom.

Kapcsolódó bejegyzések:
Tervezett túráim az év végéig
A Kinizsi Százas és a számok (és a pasaréti lelkész)

Tipp:
2012-es teljesítménytúráim (grafikonokkal, havi bontásban)

Első teljesítménytúrám a Tátrában: Magas-Tátrai Barangolások

Tátra-Mátra... a különbség csupán a kezdőbetű, de mégis: mintha a Mátrának még a hangzása is gömbölydedebben, (föld)anyaibban zengene, ezzel szemben a Tátra szó kemény, akárcsak gránitszirtjei. S ha már a szavak kerültek szóba: számomra maga a "hegy" szó is új jelentésárnyalatokkal gazdagodott, új tartalommal telt meg a hétvégi kirándulás során. Nem ugyanazt jelenti, amit korábban.

Öcsémmel és egy közös cimboránkkal (no meg több mint 80 társunkkal) múlt szombaton a Magas-Tátrai Barangolások teljesítménytúra keretében megmásztuk a csaknem 2500 méter magas Tengerszem-csúcsot (Rysy), majd onnan ereszkedtünk le a Poprádi tóhoz, hogy aztán egy meredek szerpentinen az Oszterva-nyeregbe kapaszkodjunk fel. A Tengerszem-csúcson, mely a szlovák-lengyel határon helyezkedik el (s Lengyelország legmagasabb pontja), állítólag Vlagyimir Iljics Lenin is járt. Az 27,6 kilométeres út alatt 1830 méter pozitív szintkülönbséget, azaz emelkedőt győztünk le. A csúcsról, majd pedig a szerpentinről a völgybe tekintve hasonló látvány fogadott, mint amit sok évvel ezelőtt láttam egy nagy, így visszagondolva olcsó hatású, gyenge keretű, a beázásoktól hullámosra gyűrődött faliképen, nagyapám szobájában; de a kép egyszerűsége és csekély valós értéke ellentétben állt a szinte varázslatos tájjal, amit ábrázolt.

A túrán volt alkalmam tesztelni a (még ősszel cserélt) Suunto Vector órám magasságmérő funkcióját (ilyen típusú karórája van a 127 óra c. filmben Aron Ralstonnak is), ami nagyon jól jött: tudtam, hány métert kell még menni felfelé vagy lefelé, és tájékoztatott arról is, hogy percenként mennyit emelkedek, süllyedek (bár a változékony időjárás miatt elég sűrűn kellett kalibrálni).

Ahogy a Kinizsi Százason a távolsággal és némiképp az éjszakával, a Balaton-átúszáson a vízzel és a víziszonyommal, itt a mélységgel és a tériszonyommal kellett megküzdenem. Több olyan szakasz is volt, ahol éreztem, hogy innen azért nagyot lehetne bukfencezni: elég lenne egy rossz lépés, egy megbillenő kő ahhoz, hogy mintegy play-gombként elindítsa életem gyorsan lepergő filmjét. De ugyanakkor épp ez a veszélyérzet tette még szebbé és értékesebbé a túrát, még tiszteletreméltóbbá a hegyet, és ez a kockázat adott némi újjászületés-érzést is.

Egyszerű halandó nem gyakran jár 2000 méter felett, ezek a pillanatok a legtöbb embernél ritkábbak a gyönyörnél vagy a katartikus olvasmány- vagy színházi élményeknél (hacsak nem La Paz lakója az illető). És ugyan 2000-2500 méteres tengerszint feletti magasságban még nem részegít az oxigénhiány, és hó is csak kisebb foltokban volt, azért kaptam egy kis ízelítőt a magashegységi körülményekből, hangulatból.

Kapcsolódó bejegyzések:
Újabb kihívások: Tátra és Rocky
A Gyatlov-túra tragédiája