Öcsémmel és egy közös cimboránkkal (no meg több mint 80 társunkkal) múlt szombaton a Magas-Tátrai Barangolások teljesítménytúra keretében megmásztuk a csaknem 2500 méter magas Tengerszem-csúcsot (Rysy), majd onnan ereszkedtünk le a Poprádi tóhoz, hogy aztán egy meredek szerpentinen az Oszterva-nyeregbe kapaszkodjunk fel. A Tengerszem-csúcson, mely a szlovák-lengyel határon helyezkedik el (s Lengyelország legmagasabb pontja), állítólag Vlagyimir Iljics Lenin is járt. Az 27,6 kilométeres út alatt 1830 méter pozitív szintkülönbséget, azaz emelkedőt győztünk le. A csúcsról, majd pedig a szerpentinről a völgybe tekintve hasonló látvány fogadott, mint amit sok évvel ezelőtt láttam egy nagy, így visszagondolva olcsó hatású, gyenge keretű, a beázásoktól hullámosra gyűrődött faliképen, nagyapám szobájában; de a kép egyszerűsége és csekély valós értéke ellentétben állt a szinte varázslatos tájjal, amit ábrázolt.
A túrán volt alkalmam tesztelni a (még ősszel cserélt) Suunto Vector órám magasságmérő funkcióját (ilyen típusú karórája van a 127 óra c. filmben Aron Ralstonnak is), ami nagyon jól jött: tudtam, hány métert kell még menni felfelé vagy lefelé, és tájékoztatott arról is, hogy percenként mennyit emelkedek, süllyedek (bár a változékony időjárás miatt elég sűrűn kellett kalibrálni).
Ahogy a Kinizsi Százason a távolsággal és némiképp az éjszakával, a Balaton-átúszáson a vízzel és a víziszonyommal, itt a mélységgel és a tériszonyommal kellett megküzdenem. Több olyan szakasz is volt, ahol éreztem, hogy innen azért nagyot lehetne bukfencezni: elég lenne egy rossz lépés, egy megbillenő kő ahhoz, hogy mintegy play-gombként elindítsa életem gyorsan lepergő filmjét. De ugyanakkor épp ez a veszélyérzet tette még szebbé és értékesebbé a túrát, még tiszteletreméltóbbá a hegyet, és ez a kockázat adott némi újjászületés-érzést is.
Egyszerű halandó nem gyakran jár 2000 méter felett, ezek a pillanatok a legtöbb embernél ritkábbak a gyönyörnél vagy a katartikus olvasmány- vagy színházi élményeknél (hacsak nem La Paz lakója az illető). És ugyan 2000-2500 méteres tengerszint feletti magasságban még nem részegít az oxigénhiány, és hó is csak kisebb foltokban volt, azért kaptam egy kis ízelítőt a magashegységi körülményekből, hangulatból.
Kapcsolódó bejegyzések:
Újabb kihívások: Tátra és Rocky
A Gyatlov-túra tragédiája
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése