Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek

Sokszor úgy érzem, legszívesebben elvonulnék egy lakatlan szigetre, mint Robinson. Ott élnék, teljesen magamra és a természet törvényeire utalva. Nem szólna bele a dolgaimba senki, nem függenék senkinek a jóindulatától, nem követelne tőlem adót az állam, nem kellene papírmunkákkal, határidőkkel foglalkoznom. Nem bosszantana  a napi politika, a korrupció, az emberi együgyűség, gonoszság különböző formái. Nem mondhatná senki, hogy nem vagyok elég életrevaló, vagy hogy amit elértem, azt nem a magam erejéből értem el. Hiszen én építeném a hajlékom, a bútoraim, én taposnám az ösvényeket a partra vagy a hegytetőre, én terveznék és készítenék mindent magam körül. Nyilván nem lenne egyszerű, tán hetek alatt belehalnék valami fertőzésbe vagy rovarcsípésbe, netán összeroppantana a magány vagy valamiféle kilátástalanság, az, hogy rádöbbennék, hogy teljesen egyedül sem könnyű, sőt, sokkal nehezebb így boldogulni mint a társadalom részeként, de mégis, azért megpróbálnám.

(Bár Robinson Crusoe kitalált személy volt, több követője is akadt, a legismertebb Tom Neale volt, aki - igaz, több részletben - 16 esztendőt töltött egy lakatlan szigeten.)

Sokszor úgy érzem, egy clown, egy kifelé nevető, belül viszont síró bohóc vagyok. Igen, azt hiszem, a legtöbben vidámnak, jó kedélyűnek, vicces figurának tartanak, tán még férfiúi vonzerőm nagy részét is (magasságom és viszonylagos jóképűségem mellett) egyfajta cukiságom, szerethető esetlenségem adja (ez utóbbiról Chris Klein szerepe jut eszembe a Húgom, nem húgom c. filmben). De mégis, inkább erősnek látszom, mint gyengének, pedig valójában gyenge vagyok, tán túl gyenge. És gyakran szomorú. Szerető is voltam már jó is, rossz is, egyszer-kétszer nagyon jó, de legtöbbször mégis inkább rossz (tán kreativitásommal is ezt kompenzálom). Ahogy a tanulmányi eredményem is elég ingadozó volt egész életemben: olykor osztály- vagy évfolyamelső voltam, máskor meg bukdácsoltam.

Néha elég egy-két apró dolog, hogy nagyon régi sebeim tépődjenek fel. "Látszik hogy nem vagy elég gyakorlatias, Sanyi." - mondta a lelkész felesége, amikor a fészerben nem a megfelelő szögben támasztottam le a biciklit. (És akkor mi van? - kérdeztem vissza magamban tiszteletlenül). S ennyi elég is ahhoz, hogy néhány percre szerencsétlennek érezzem magam, és eszembe jussanak a régi tornaórák, amikor utolsóként, mintegy maradékként választottak be valamelyik csapatba.

Olykor úgy érzem, kevesebb vagyok másoknál: például nincs autóm, és nem is tudok autót vezetni. Valójában egyikre sem vágyom különösebben, de mégis, néha zavar. Ilyenkor azzal hessegetem el ezt a gondolatot, hogy más szempontból meg jóval egyedibb, értékesebb (és számomra jóval fontosabb) képességeim, eredményeim vannak, mint az autóvezetés: ott van például a hat Kinizsi Százas teljesítésem, vagy a hat Balaton-átúszásom, vagy a blogom, több száz bejegyzéssel és olykor napi több száz látogatóval. Az emberek hány százaléka tud autót vezetni? 60? 30? No de az emberek hány százaléka mondhatja el magáról a többszörös Kinizsi Százas teljesítést, vagy a Balaton-átúszást, vagy azt, hogy amit ír, azt naponta százak olvassák? Ennek töredéke.

Sokszor mégis úgy érzem, jó lenne újrakezdeni, valahogy tiszta lappal. Tán nem is kellene eldobnom mindent, ami eddig történt: ahogy bontott téglákból is építhető is valami új és tetszetős, vagy régi fadarabok, gerendák is újjászülethetnek egy új struktúrában, így akár az eddigi kudarcaim, zsákutcáim - megfelelően feldolgozva, feldarabolva, majd egy új szemlélettel egymás mellé rendezve - is hozzájárulhatnak egy szebb, rendezettebb jövőhöz.

Sokszor úgy érzem, legszívesebben elvonulnék egy lakatlan szigetre, mint Robinson. Bebizonyítanám magamnak, hogy igenis életrevaló és gyakorlatias vagyok, hogy elboldogulok a világ, a civilizáció segítsége nélkül. És csak építenék, vadásznék, kertészkednék, gyűjtögetnék, írnék... A Kinizsi Százast azért sajnálnám... bár ha úgy beindulna valami bizniszem a lakatlan szigeten, netán az írás lenne annyira jövedelmező, arra azért évről évre hazalátogatnék.

Kapcsolódó bejegyzések:
Tom Sawyer
A jelen pillanat-e a valóság?