Tehát sokáig nem látszódtak meg rajta a megtett kilométerek, teljesen újszerű állapotban volt. Szinte sebezhetetlennek tűnt: el sem tudtam képzelni, hogy hol fog majd először felfesleni, megkopni, mely pontján indul majd először romlásnak. Olyasféle dolog ez, mint ahogy az egészségünkről vagy más, számunkra öröknek és stabilnak gondolt dologról is nehezen képzeljük el, hogy miként fog majd elromlani, hol kezdi majd ki először az idő, valamiféle kór, nyavalya. Pedig egyszer, valamikor kikezdi majd, hiszen azért hosszú távon minden az elmúlás felé konvergál, rendezettségből a rendezetlenség felé. Rövid távon küzdhetünk ellene, és tán kell is küzdenünk, építenünk, ahogy még egy ilyen egyszerű blog is megpróbál valamiféle rendezettséget képviselni a világháló bit-óceánjában, de nyilvánvalóan ez sem örök; vagy ott a sport, a túrázás: lehetünk sokkal jobb formában, mint tavaly vagy tavalyelőtt voltunk, sőt jövőre akár még többet is kihozhatunk magunkból, de mindez nem változtat azon, hogy lassan, de biztosan merrefelé tartunk.
Szóval egyszer csak észrevettem az első kopásokat a talpán, és az első szakadásokat az anyagán. Még egy kicsit foltozgattam, varrogattam is (az olvasó tán nem is tudja, hogy az egyik becenevem Suszter, mert egyszer, még tizenévesen kitaláltam, hogy varrok magamnak egy cipőt; a tervből nem lett semmi, de egy-két jóbarátom azóta is így hív), mert szakadásai ellenére kényelmes darab, és immár sok emlék is fűz hozzá, hogy úgy mondjam, sok együtt megtett út, közösen leküzdött nehézség köt össze. És tán még sokáig a túratársam lesz, hiszen most már nyilvánvalóan megrendült egészsége ellenére (bár egy-két "műtét", varrás, ragasztás még csodákat tehet) még mindig nehéz elképzelnem, hogy egyszer örökre elhagyjon.
Kapcsolódó bejegyzések:
A teljesítménytúrázás fiatalít
A jelen pillanat-e a valóság?
Tom Sawyer
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése