Mesélek a Sárga 70-ről, a túráról, ahol hetven kilométeren keresztül kell követni a sárga sáv jelzést, Esztergomtól egészen Budaörsig (illetve az utolsó kilométereken a sárga háromszög jelzésen fel kell menni Budaörs tekintélyes sziklatömbjére, a Törökugratóra).
Életemben másodszor voltam a Sárga 70-en. Először
két éve, amikor a
Mátra 115-re való tudatos felkészülés jegyében egy hosszú hétvégén három túrán (
Gerecse 50,
Pásztó 50, Sárga 70) összesen 170 kilométert gyalogoltam, hogy próbára tegyem magam. A Sárga 70-et akkor Kovács Petyeszékkel sétáltam végig, de a Pásztó 50 is emlékezetes volt, ott barátkoztam össze Áronnal, és tőle hallottam először a
TTMR pontokról.
Most unokatesóm férjével, Attila cimborámmal indultam a Sárga 70-en, Attila ugyanis elhatározta, hogy a sikeres Gerecse 50 után megpróbálja a 70 kilométeres túrakategóriát is (a Sárga 70 mellett még a
VérKört nézte ki magának).
A tömegközlekedés bonyolultsága, átszállás- és időigénye miatt az esztergomi rajtba Attila édesapja vitt el minket kocsival, amit ezúton is köszönök
(az autóvezetésről egy érdekesség: számomra az még mindig egy misztikum és egy olyan képesség, amelynek nem vagyok birtokában; gyermekkoromban attól tartottam, nem fogok majd megtanulni írni [főleg a 2-es számjegy hullámos talpának szabályos lerajzolásától féltem, amiről aztán később kiderült, hogy nem is olyan bonyolult, mint ahogy a miskolci villamos számjelzésén tűnt, sőt nem is kötelező olyan kalligráfiával papírra vetni]; vagy hogy nem fogok tudni úgy hintázni, hogy nem teszem le a lábam; szemüveges-pattanásos kamaszként attól, hogy soha nem lesz barátnőm; huszonévesen pedig attól, hogy sosem fogják majd sokan olvasni a blogom; nos, autót vezetni még mindig nem tudok, de már nem is bánom, tudok helyette elég sokat gyalogolni). Autóval a tervezettnél korábban odaértünk, valamivel az éjjel 11-es tömegrajt előtt (eredetileg éjfél körüli indulást terveztünk).
Rögtön a rajtnál találkoztam a főrendezővel, Szötskével, aki megdicsérte az
őszi pécsi túráinkról írt beszámolómat, és Szemán Zolinál rajtoltunk, akitől tigrismancs pecsétet is kaptam az ellenőrzőlapomra. De több ismerős is felbukkant: Papucsek Marcsiék,
Ottorino, Péter a
Kinizsi Sztovkáról és Sára Peti.
Az táv nagyjából kétharmadáig elég gyors tempót mentünk, 5,5 kilométer / óra körüli átlagokkal, ritkán megállva, a lejtőkön belekocogva. Papucsek Marcsiékkal néhány kilométerenként előzgettük egymást, később pedig Péterrel és túratársnőjével, Renivel mentünk egy darabon.
A Garmont bakancsom, mely már elég sok túrán rajtam volt (és többször valóban
messzebbre vitt, mint gondoltam) kezd egyre szakadtabb állapotban lenni, töredezni, így hamarosan majd új lábbeli után kell néznem. De ezt a túrát azért még kibírta. Voltak saras részek is (de azért könnyen kikerülhetőek voltak a pocsolyák), itt eszembe jutott amit egy beszámolóban olvastam, hogy az egyik évben "Sárba' 70-nek" nevezték a túrát, annyira saras volt az út.
A Pilis-nyereg előtti kaptatón kissé lemaradtam Attilától (így csak utólag hívtam fel a figyelmét arra az érdekességre, hogy a nyeregben kereszteztük a
Kinizsi Százas útvonalát), de azon a szakaszon (Cserepes-árok és Klastrompuszta között) is jó tempót mentünk, 4,6-os átlagsebességgel. Klastrompusztánál Oczalékkal is találkoztunk.
Pilisvörösvár előtt kezdett világosodni, a Sramli Sörözőbe 5 óra után értünk, itt találkoztunk Edinával is, majd a Muflon-itatóban ismét utolértük egymást. Mindkét helyen megpihentünk egy kicsit mi is, hogy aztán a
könyörtelen előrehaladás technikájával folytassuk utunkat.
Még az Újlaki-hegy oldalában - ahol az ellenőrzőpontnál megpihentünk, és itt ért utol minket a meredek emelkedő ellenére ruganyos léptekkel közeledő majd tovahaladó
V_Gyuri, aki csoportképet is készített rólunk - kapott Attila Renitől lóbalzsamot, amitől aztán a térde nem fájni, hanem égni kezdett, de azért valamivel elviselhetőbbé tette a dolgot.
Hűvösvölgyben megettük a pizzaszeletünket, feltöltöttük a vízkészletünket. Attila itt már elérte és megdöntötte az addigi túracsúcsát, a
Gerecse 50 távját, és itt már erősen fájt a térde, így az utolsó 15-20 kilométer már komoly próbatételt jelentett számára. Bár Szépjuhásznénál (ahol legutóbb a
TUTI Kupa tájékozódási versenyen fordultam meg a múlt hétvégén) nem volt ellenőrzőpont, ott már egy nagyobb pihenőt tartottunk.
Hamarosan elértük Csacsi-rétet, majd jöttek az utolsó, nagyon hosszúnak tűnő kilométerek Budaörs körül kanyarogva. Az utolsó előtti ellenőrzőpontnál, a Huszonnégyökrös-hegy nyergében találkoztunk Lestattal, és a túra finisét vele tettük meg. A Törökugratót Attila már elég rossz viccnek találta, ott már látszott, hogy tényleg a határait feszegeti ezzel a túrával, és hogy a Gerecse 50-nél mennyivel komolyabb megpróbáltatás a Sárga 70. A szikláról leérve még egy kis jégeső is elkapott minket, de szerencsére volt nálunk esőkabát, így nem áztunk bőrig, és inkább frissítően hatott.
Végül 16:04-re, tizenhét óra és négy perc gyaloglással (azaz bőven a 18 órás szintidőn belül) értünk be a célba, az Illyés Gimnázium tornatermébe. Megkaptuk a díjazásunkat, ettünk-ittunk, majd egy újabb sétára indultunk: ki a vasútállomásra (a McDonaldsnál lévő buszmegállóig Lestat is velünk jött). Ez a kb. 2 kilométeres táv már nagyon megviselte Attilát, átélte a komoly távok ill. a hazajutás megpróbáltatásait, de azért biztattam, hogy a fájdalom elmúlik majd, de a túra élménye és a teljesítés dicsősége megmarad - és remélem, hogy nem ment el a kedve a túrázástól, és alaposabb felkészüléssel (mert azért a Gerecse 50 után, komolyabb túrázómúlt és rendszeres gyaloglás nélkül a Sárga 70 is nagy ugrás) lesznek még közös túráink. A komáromi vasútállomásra aztán Judit jött ki elénk, köszönöm neki is a gépjárműves logisztikát.
Gratulálok a túra minden teljesítőjének, és különösen azoknak, akiknek Attilához hasonlóan a Sárga 70 volt az eddigi leghosszabb túrájuk.
Kapcsolódó bejegyzések:
A férfi 100 kg-nál kezdődik
A Kinizsi Százas sárga szakaszának bejárása
Dik mennyit dzsaltam, vagyis a 2013-as túrastatisztikám, avagy az év, ami 2012-t is überelte, hinnye!
