Érdekes dolog ez a váltás. Az ember életében véget ér egy korszak. Bár nem ennyire drámai a helyzet, mégis egyfajta elmúlás, olyasmi mint találkozni a halállal, vagy egy szakítás. Maradok a Vállalat, azaz a Vasút kötelékében, tulajdonképpen a munkám sem sokat változik, de ezentúl a jól megszokott budapesti iroda helyett a győri szolgálati hely lesz a második otthonom.
Azért racionálisan nézve bőven van jó oldala annak, hogy mostantól Győrött dolgozom: naponta akár egy órával is kevesebbet kell majd utaznom (hiszen ott a pályaudvartól csak pár percet kell sétálnom, míg Budapesten két metrót is használnom kellett), az iroda is valamivel jobban felszerelt, és a környezet is családiasabb, jó értelemben vidékiesebb. De hát azért mégiscsak megszokik az ember egy irodát - főleg egy hozzám hasonló, kissé autisztikus alak -, pláne ha bő hat évet eltölt ott (apropó: a második Kinizsi Százasom teljesítésekor már abban az irodában dolgoztam, amit most hátrahagyok, idén pedig már a nyolcadik K100-nál tartok). Valóban a második otthonomként tekintettem a pesti, tetőtéri helyiségre, a közvetlen kollégák és a folyosó többi dolgozója pedig szinte családtagok voltak. És bár idővel azért még az én naiv lelkem is felfedezett intrikákat, munkahelyi ellentéteket, úgy éreztem, hogy engem alapvetően szerettek, és én is megszerettem őket.
Az első napok tapasztalata az új helyen az, hogy itt is barátságosak az emberek, és feltehetően nem lesznek problémák. Így már nem is látom úgy, mint amikor az áthelyezés hírével szembesültem, hogy "kiűzettem a Paradicsomból". Sőt, időnként tán szüksége is van az embernek az ilyen környezetváltásra, új emberek, kollégák megismerésére. Hiszen valahol ettől is ember az ember: az alkalmazkodás képességétől.
Kapcsolódó bejegyzések:
Költözés
A vasút és én
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése