Én Diósjenőről indultam, hogy aztán hét pontot megkeressek, és a titkos helyen lévő esti táborhelyhez jussak (ez utóbbit meg kellett fejteni, úgy volt csak megadva, hogy a nógrádi várromtól milyen szögben látszik, valamint két másik ponttól milyen távolságra van).
A túra több szempontból is kalandos volt. Egyrészt már vagy 15 éve nem sátoroztam, hiszen utoljára középiskolás koromban voltam nomád táborban. Jó volt újra megtapasztalni azt, hogy milyen ennyire közel lenni a természethez, vagy egyáltalán a földhöz, hiszen éppen csak a sátor alja, egy vékony polifoam és a hálózsák választott el a talajtól. Valahogy az ilyen egyszerű dolgokra is gyermekien rá tudok csodálkozni: "pár órával korábban még a hátizsákomra rögzítve cipeltem a sátrat, most pedig micsoda tágas tér és kuckós menedék lett belőle... és hiába vannak csak milliméteres falai, mégis egy önálló, jól körülhatárolt teret alkot most, saját atmoszférával".
Út közben egyébként több kalandos dolog is történt, például megijesztett egy tábla, melyen az állt: "Vigyázz , méhek!". Na most hogyan vigyázzak? Ne egyek ott mézes kenyeret, ne legyen rajtam sárga póló, ne hadonásszak, vagy ne szidjam a méheket? Minden esetre feltűnés nélkül és minél nyugodtabban igyekeztem tovább haladni az úton, néhány méterre a kaptáraktól.
Aztán volt egy nagy esésem is. Még csak annyit sem mondhattam magamban, hogy f**zom b**zom (vagy ahogy a művelt francia mondja: "ohlálá, nique ta mere"), de még egy Ottlik-féle "Sz. Mb."-t sem sziszeghettem, olyan hirtelen csúsztam meg a sárban, és terültem el egy pocsolyában, eláztatva még a térképemet is. De aztán összeszedtem magam, egy ilyen kis baleset Bear Gryllst sem állítaná meg.
Találkoztam egy csapat gyerekkel és a kísérőtanárukkal is. A kísérőtanár megszólított: "Mit szól ehhez?", és közben körbemutatott. Visszakérdeztem: "Mihez?", mert nem láttam a fától az erdőt. Erre ő: "Hát hogy a Duna-Ipoly Nemzeti Park nem elég hogy kivágja a fákat, de még itt is hagyja szanaszét az erdőben!". Fáradt voltam ahhoz, hogy érvelni kezdjek, de elképzelhető, hogy a "szanaszét hagyott fák" okkal voltak szanaszét hagyva, hiszen a kidőlt vagy épp kivágott, lassan elenyésző fák számos élőlénynek nyújtanak búvóhelyet, táplálékot, hozzájárulnak a természet körforgásához, szóval hasznosabb, ha ott maradnak, mintha elszállítanák onnan.
Második nap a sátorozóhelyről nekem Nógrádra kellett leereszkedni, ami többek között a BEAC Maxi 110-ről és a Lokomotív 424 túrákról volt ismerős. Ekkor már nem estem el, ráadásul minden pontot sikerült megtalálnom és azonosítanom (előző nap volt egy hibám, és egy olyan pont is volt, amit nagyon nehezen találtam meg).
A második nap legnagyobb kalandja és sikerélménye a Török-kút megtalálása volt Nógrádtól északnyugatra. A kerékpárút éles kanyarulatától, a völgyvonalon ereszkedve nehéz volt az oda vezető ösvényt megtalálni, és nagyon sűrű növényzettel is meg kellett küzdeni, így jobbnak láttam más megoldást keresni. Inkább a kerékpárút egy másik pontjától (a Diósjenő felé eső következő kanyarától) mértem irányszöget a tájolóval, és úgy értem le a forráshoz, ami lényegében pontosan ott volt, ahol a térképpel és a tájolóval mértem.
Dióhéjban ennyi, de valóban egy életre szóló élmény, jó gyakorlási lehetőség és önismereti tréning volt ez a hétvége, köszönöm a szervezőknek és a tanfolyamtársaknak is a lehetőséget és a hangulatot.
Kapcsolódó bejegyzés:
A túrázás olyan, mint az élet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése