A néprajzi kiállítás nyugat-dunántúli részét néztük meg idegenvezetővel (aki még a sajtkészítésbe is beavatott minket - boldogok a sajtkészítők), vonatoztunk a skanzen-vasúton, majd a többi tájegységet is megtekintettük.
Számomra új információ volt, hogy az épületeket nem egyszerűen lemásolták, hanem valóban elhozták az eredeti helyükről, szétbontva, aztán aprólékosan újra összerakva. Így például a kondorfai, apró falusi iskolaépületet is, annak minden falával, ablakával, gerendájával, berendezési tárgyaival. Erről bizonyára Proustnak is érdekes gondolatai lennének, hogy egy épület így elmozdítva a helyéről, több száz kilométerrel arrébb kezdve új életet változatlanságában milyen változásokon megy át. Az, hogy már nem az a család él benne, egy kevésbé ingó ingatlannal is sokszor előfordul az évtizedek, évszázadok során, no de itt már nem is azoknak a fáknak az árnyéka vetül rá, és egykori utcáját is messze hátrahagyta.
A Skanzennel kapcsolatban olyasmi érzésem volt, amint amikor az Intersport túranapon megnéztem az "Egri várat", és most nem is elsősorban az építészeti dolgok miatt, hanem (visszakanyarodva az első bekezdéshez) hogy Szentendre is valamennyire a Kinizsi Százas vonzáskörzetébe tartozik, hiszen szorosan összekapcsolja a hév Békásmegyerrel. Így - K100 szemszögből - a "Kinizsi Százas hév-vonala" végállomásának legérdekesebb kulturális gyűjteményét láttam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése