Kinizsi 100? Nooooormális?!

A saját, tömörebb beszámolóm után következzék túratársam, Péter részletes és olvasmányos írása a húsvéti, "fordított napszakos" Kinizsi Százas bejárásról:

Kezdjük talán a legelején: Balaton kerülő bringatúra, útitársam megemlíti, hogy létezik ilyen túrázás izé, meg száz km gyalog, nagyon lelkesen mesél róla. Rögtön megállapítottam, hogy "Esszüjeség!". Azért a Kinizsi 40 km-es résztávjára simán hajlottam, s bár pont elkerültük ott egymást, a túrázást megismerve egy tetszetős kikapcsolódást ismertem meg.

Mondhatjuk, hogy elég hamar belemélyedtem a túrázás világába és valahol, valamikor rátaláltam CsST blogjára. Olvastam itt mindenféléről: élményekről, tanácsokról, nehézségekről, készülésről, stb, stb. Olvastam többféle teljesítéséről, visszafelé, duplán meg ilyenek. Úgy gondoltam, jó volna bejárni, ismerkedni az útvonallal. A Dorog utáni szakasz érdekelt leginkább, hiszen ott még nem jártam, és a blogon sem olvastam olyat, hogy éjszakai indulással teljesítette volna valaki. Rögtön fel is vetettem Sanyinak az ötletet, s bizony nem kellett győzködni, hogy próbáljuk ki! Az időzítés kicsit szerencsétlen volt, látván, mennyit fogok előtte túrázni (pl Tojás 40), de úgy döntöttem, ezt is kell bírnom, hiszen egy Kazinczy 200 még ennél is durvább lesz!

Belevágtunk hát, találkoztunk hétkor Békáson, megismertem Ernát és azonnal el is indultunk. Még a szürkület végén felértünk a Kevélyre [6 km], szusszantunk egyet, körbenéztünk, elővakartuk lámpáinkat, folytattuk utunkat. Kivételesen nem rohantam le a sziklákon. Haladtunk, beszélgettünk, de azért hamar eljött az a pont, amikor mindhárman elcsendesedtünk és csak lépéseink zaja hallatszott. Meg egy dzsippé. Kedvesen megkérdezték, minden rendben van-e, bólogattunk, ment is mindenki tovább a maga útján. A szerpentint már vártam és nagyon meglepett, milyen nehezen indulok neki. Biztos fáradt voltam. Küzdöttünk, megálltunk, pihentünk, ettünk-ittunk.

Kesztölc-Dorog [37 km], itt már komoly bajok voltak: fogytán a vizünk, kút nincs, a bolt még nem nyitott ki (3 óra körül jártunk ott), a temető is zárva. Sanyi megnyugtatónak egyáltalán nem nevezhető szavaival fülünkben indultunk tovább. Azt mondja: menjünk el Mogyorósbányáig, ott van kút. Ja. Csak még 15 km. Elég keveset iszom, főleg hűvös időben. Kitart addig. De Erna? Bírta ő is, a Gete tetején [42 km] megosztoztunk azon, amink volt, majd a hajnali fényben - azért még szigorúan lámpával - lekecmeregtünk. A mezős részeken már nem is kellett világítanunk. Kicsit éberebbek lettünk, jobban mentünk, a hangulat is egyre jobb lett, amit fokozott a hajnalban kelő barátaim biztató üzenete. Persze, hogy az ember mesél a hülyeségről, amit elkövetni készül...

Tokodi pincék [49 km]: pihenés, kaja, korlátozott ivás. Élveztük volna a reggeli falucska csendjét. Három fűnyíró diszkrét ciripelése mellett nem annyira sikerült. Hogy pont akkor álltak neki lekaszálni a rétet?! Néztek is furcsán, mi mit keresünk ott, de nem zavartatták magukat, hiszen a zajkeltés fontos feladat, elég jól is csinálták! A szőlőkön keresztül, a dombon átbukva szűnt csak meg. Mogyorósig haladtunkban Erna le-lemaradozott, majd ott el is köszönt tőlünk. Neki elég volt, meg is értettem, igazából nekem is. Nem ott merült fel bennem először, hogy abbahagyom. Szereztünk vizet, megnéztük a Kakukkot [52 km], hiszen úgy hivatalos (féltávnál félidőben), aztán persze mentünk tovább, újabb hegyre fel és arról le. Péliföldszentkereszti forrásból [57 km] rápótlás, ennyi már elég lesz az út végéig. Aztán már a nappal sem segített, jöttek a teljesen bezombulós szakaszok, amiket csak úgy rutinból csináltunk végig. Ekkor már nem gondoltam feladásra, csak valami jó kis helyről ábrándoztam, ahol meghúzhatom magam egy órácska alvásra. De nem, rutinból mentünk tovább. A Gerecse szakaszai elég ismerősek voltak, hiszen pont itt jártam pár napja. Csak fordítva. Sanyi mesélt erről is, meg az utána következőről, ahol meg pont irányba halad a két túra. Vicces is volt megtalálni a helyet, ahol szombaton pofára estem. Kaptunk egy órányi esőt, olyan kettő körül, de szerencsénkre nem volt túl intenzív. Sanyi is zúgolódott kicsit meg én is persze, lehettünk volna jobb erdőben, ahol még ennyi sem ér minket, elállhatna már, a vizes köveken egyensúlyozás sem ment már maradéktalanul jól (és főleg nem gyorsan). Meg is született bennem a gondolat, amikor egy vizes bokor tövébe léptem a kő helyett: Jobb egy vizes nadrágszár, mint egy berepedt koponya!

Ezen a szakaszon is túl voltunk, elértük a vértestolnai elágazást, itt már nem bírta a lábam, bekentem fájdalomcsillapító krémmel. Aztán, hogy a krém hatott-e, vagy a pihenés nem tudom, mentünk tovább. Csak mentünk és mentünk, holtpotok, zombi-üzemmódok jöttek és mentek. Már reálissá vált a menet közbeni elalvás. Na, nem az amikor valamennyire tudatomnál vagyok és haladok, mint a Fertő-tó körül, hanem ténylegesen: elalszom és eldőlök. Messze voltam ettől, de éreztem, hogy lehetséges.

Végre elértünk Koldusszállásra [84 km], itt már csak a maradékokat tudtuk előszedni táskáink legmélyebb bugyraiból, hiszen Bányahegyen felfaltuk utolsó szendvicseinket. Mogyi, csoki és főleg szőlőcukor, amit csak végszükségben eszik az ember az inzulin-hinta elkerülése végett. Rendesen be is ütött: nagyjából fél óránként kellett bedobni egyet-egyet, különben jelentősen bezombult az ember.

Pusztatemplomig [93 km] nagyon hosszú volt az út. Persze, nem volt több öt km-nél, de nagyon nehezen múlt. Sanyi borzasztó éhes volt, én meg bosszús, hogy milyen hosszú még az út. Felérve már tényleg csak szőlőcukron éltünk, de tudtuk, hogy innen már csak le kell lépdelnünk és ez nagyot dobott a hangulunkon! Arról fantáziáltunk, hogy majd Bajon jól bevásárlunk valami finomságokat, s közben haladunk lefelé, dumáltunk. Aztán a baji [97 km] vásárlás valahogy kimaradt, mégsem volt olyan fontos, viszont a vízvétel a kútból épp ellenkezőleg! Fogytán volt a vizünk, amiről azt hittük, simán kitart majd. Még jó, hogy nem tűzött a Nap egész nap! Innen már hamar Tatára értünk, lesétáltunk a kempingig és ünneplő tömeg hiányában is konstatáltuk: itt vagyunk, megcsináltuk! A Mogyorósbányától fokozott tempó kifizetődött, időben beértünk: 23 óra és 20 perc alatt. Gyorsan leadtam a drótot a sikerről.

Elindultunk a vasútállomás felé, közben egy kisboltba betértünk, csak vettünk ezt-azt. Valahogy szóba elegyedtünk a pénztárossal, megkérdezte, honnan jövünk. Válaszolgattunk: Budapestről. Gyalog. Tegnap este. Ja, 24 órája. Nem, nem aludtunk sehol, jöttünk. A hegyeken át. Igen, megyünk vissza, csak az út volt a lényeg. Megállapította: nem vagyunk normálisak. Igaza van. Mikor kiléptünk, hallottuk, ahogy odakiált egy kollégának, de már csak feltételezni tudtuk miről is folyhatott a diskurzus.

Bevártuk a vonatunkat, közben nagy élvezettel fogyasztottuk a frissen vásárolt étkeket, bár nem is volt olyan nagy durranás. A vonaton még dumáltunk pár szót, majd Sanyi elbúcsúzott én meg kómába vágtam magam és mire beértem a Délibe már egész működőképes lettem. Hazaérve jó volt a zuhany és az alvás, már igencsak ideje volt.

Köszönettel tartozom sok-sok embernek! Motiváltatok, biztattatok és ez nagyon nagyon jól esett! Dia, köszönöm az esti biztatást! A hajnalunk is jól indult: Szemán úr biztató üzenetét a Papucsek klán fejének hívása dobta fel, majd Reni motiváló skandálása indított minket tovább Mogyorósbánya felé! Köszönöm a biztató szavakat faceről is, jó érzés volt olvasni őket!

Végül számvetésként: 38 órányi ébrenlét, ebből 31 túra: 140 km. Szombattól számolva 200 km. Zárásként pedig a Rapülők egyik szövegrészletét idézve: "Lesz még rosszabb!" :-D És természetesen köszönet Sanyinak, aki végignavigált és mesélt az útról! Egy élmény volt!