Már
2007 óta ott vagyok minden Kinizsi Százason, 2011/
2012-től pedig elkezdtem sűrűbben járni más teljesítménytúrákra is, de az idei Iszinik 100 volt az első százas túra, amit 20 órán belül (19 óra 39 perc alatt) teljesítettem.
Eddig a túrákon a "lassan járj, tovább érsz" mottó jellemezte a tempómat és a filozófiámat, általában nem siettem különösebben (persze arra azért figyeltem, hogy legyen időtartalékom, és amennyire tudok, haladjak), és eléggé kihasználtam a szintidőt. 1-2 óránál többel ritkán voltam a hivatalos időkereten belül. Azonban a 2014-es Iszinik 100-on szakítottam ezzel a szintidő kihasználós tradícióval: a 25 órás hivatalos keretnél 5 óra 21 perccel kevesebb is elég volt a táv teljesítéséhez.
Bár vártam az idei (számomra harmadik, a hivatalosak közül) "fordított Kinizsi Százast", különösebb terveim nem voltak, inkább a túra közben lettek olyan céljaim, hogy lehetőleg 9 órán belül féltávhoz, Mogyorósbányára érjek (ahogy a múltkori
privát Iszi 50-en Áronnal), és közben elgondolkodtam a 20 órán belüli teljesítés lehetőségén is. Aztán annyira beleéltem magam, hogy a 20 órára már szinte úgy tekintettem, mintha az lenne a szintidő, és mindenképp azon belül akartam a békásmegyeri célba érni. Ha nem sikerült volna tartani, a kitűző és oklevél ellenére nem éreztem volna teljesnek a sikert. Ami a "haladási technikát" illeti, kocogni szinte egyáltalán nem kocogtam bele (egy-két lejtőt megfutottam, de szerintem 5-10 percnél nem futottam többet a túra során), inkább csak gyorsan gyalogoltam, és keveset álltam meg.
Ha mégis meg kellene mondani, honnan jött az agyamba ez a "sebesség láz" (ami persze túlzó kifejezés, hiszen kb. 5 km/órás átlagsebességet jelent),
Sistergőt említeném, aki egy topik hozzászólásában kiemelte, hogy a sebesség igenis lényeges: "Az idő elleni küzdelemben új dolgokat kell/lehet megtanulni. Más hozzáállás, más szempontok, más stílus". Ami szintén ráébresztett az idő, sebesség fontosságára, az - hangozzék bármennyire furcsán vagy tűnjék bármennyire távoli párhuzamnak - a
Rubik-kocka. Az egy nagyon jó példa arra, hogy mennyire fontos a sebesség. Mert egy dolog az, hogy valaki ki tudja rakni a kockát, de nagyon nem mindegy, hogy 10 perc vagy 10 másodperc alatt. Az egyik szinte ügyetlenkedésnek tűnik, míg a másik virtuóz és látványos. És nagyon sok gyakorlás, energiabefektetés, speciális tudás (túra esetén: önismeret, tapasztalat) kell a sikerhez. A példa persze túlzó, és egy lassú, küzdelmes teljesítés is komoly eredmény, de valahogy így voltam most a minél gyorsabb Iszinik 100 teljesítés gondolatával.
Itt jegyzem meg, hogy sokat segített a gyors tempó tartásában, hogy találkoztam Unicummal, akivel a Getéig előzgettük egymást, majd onnan szinte végig együtt haladtunk. Jókat beszélgettünk, így szereztem egy új cimborát is. Nélküle nem biztos, hogy sikerült volna a 20 órás időterv tartása. Túratársunk volt még jó darabon egy pécsi mozdonyvezető és egy barátja is.
Mielőtt magáról a túráról írnék röviden, íme hogy hol mikor jártam (az ellenőrzőlapomra és a telefonomba jegyzeteltem túra közben az időket):
Rajt: 7:30 (vagy utána pár perccel, ezt sajnos pont nem jegyeztem fel, de 7:30-nak vettem); Somlyóvár 9:20; Vértestolnai műút 11:37; Bányahegy 12:34; Bajóti műút 14:30; Mogyorósbánya 15:48 (azaz 8 óra 18 perc alatt!); Nagy-Gete 18:06; Dorog 19:05; Kesztölc 20:19; Szántói-nyereg 11:25; Kevély-nyereg 1:30; Békásmegyer 3:09.
És akkor következzen a túra néhány momentuma, röviden:
A rajtban összefutottam jó néhány ismerőssel, aztán persze a túra közben is. Például Öregnándival, Vinattival, Popeye-jel (vele, és még többekkel szóba került az
Ixi Kupa). A rajtban elég nagy tömeg volt egyébként, látszik, hogy évről évre népszerűbb az Iszinik 100.
Somlyóváron Matuska Tamás és Gesztenye kutya fogadott, és Tamás megkínált egy korty házi szilvapálinkával is. A gyors tempómnak köszönhetően a legtöbb ponton csodálkoztak, hogy mit keresek ott, pontosabban azon, hogy már olyan hamar ott vagyok.
Tornyópusztán
Asciimóval, a főrendezővel találkoztam, kedélyesen szóvá tette, hogy nem a
sárga Iszinik 100 sapkámban vagyok (de mondtam neki, hogy így legalább nem néztek rendezőnek a rajtban).
Hotdogmennél, a Bajóti műútnál immár hagyományosan ettem egy amerikai hotdogot, amely ezúttal is az ellátás része volt, mint tavalyi Isziniken vagy az idei
Iszkirin. Mivel főleg édességeket vittem magammal a túrára, különösen jólesett (egy kicsit kellett ugyan sorban állni, de pihenésként tekintettem arra az evéssel együtt kb. negyed órára).
Mogyorósbányán, a Kakukkban ott találtam még Sára Petiéket, ezen ők is meglepődtek meg én is ("Te szintidő kihasználósan szoktál menni, nem?" - kérdezték). Ittam egy teát és megettem a zsíros kenyeret, és kb. 10 perccel az érkezésem után már indultam is tovább.
A
fejlámpámat 16:41-kor, tokodi pincék után, a műútról a Hegyeskőre vezető ösvényre letérve vettem elő, vagyis a táv több mint felét világosban tettem meg.
A Getén jó volt találkozni Reckebbel és
Oczallal, majd pedig Unicummal folytattuk az utat. A Gete megmászása egyékbént elég küzdelmes volt, lelassított és sok erőt kivett, de inkább csak holtpont volt, a lejtőn meg a Kesztölcig tartó síkmeneten visszatért a dinamizmusom. Aztán Kesztölc után újra meg kellett küzdeni az emelkedőkkel.
Sistergő pontján főleg mandarint ettem meg néhány sütit, és beszéltünk pár szót a
CsPI-ről, de 5-10 perc után onnan is továbbindultunk, mert fázni kezdtünk (az éjszaka hűvösségétől - amit csak akkor volt dideregtető, ha megálltunk - eltekintve egyébként elég kellemes kirándulóidő volt). Az utolsó kilométerek nehezen fogytak, de közeledett a cél, és egyre inkább úgy tűnt, hogy sikerül tartani a 20 órát.
A célhoz, az iskolához érve egy kicsit keresgéltem a bejáratot, mert nem a főbejáratnál kellett bemenni (erről egy pillanatra bevillant a
Prágai Százas is), de aztán megtaláltuk a célt.
Összegezve, ismét egy különös és emlékezetes túra volt, személyes rekorddal.
