Tegnapelőtt viszont furcsa élményem volt. Szintet léptem a hipochondriában: most már nem egy hónapokkal későbbi halált vizionáltam, hanem azt, hogy pár pillanat, és lehet, hogy vége mindennek. Esetleg életben maradok, de úgy vegetálok tovább, mint Jean-Dominique Bauby.
Ugyanis megijesztett a szívem (talán tényleg összetört?) Mintha szabálytalanul, de legalábbis hevesen vert volna, hőérzetem, enyhe légszomjam és pánikhangulatom, egyfajta halálfélelmem lett. Próbáltam megnyugodni (csalánba mégsem csaphat a ménkű), de aztán mintha újra és újra előjött volna, és szorította a mellkasom és az életösztönöm. Infarktus? Ezt érezhette édesapám is, pár órával azelőtt, hogy kihűlve rátaláltam?
Szóljak a kollégáknak? Ugyanis nem egy 200 kilométeres séta közepén voltam, még csak nem is szeretkeztem vagy súlyt emeltem, hanem az íróasztalom előtt ültem az irodában. Szóljak, mondjam hogy baj van? De hátha nincs is semmi baj. De, mégis baj van. Elindultam lefelé a lépcsőn, hátha jobb lesz, hátha jót tesz a séta és a friss levegő, de nem lett jobb. Szóltam. Hívták a mentőt.
Talán tíz percbe telhetett, amíg kiért. Egy csinos és egy kifejezetten csinos mentősnő jött, és egy mentőorvos, aki az egyik túratársamra emlékeztetett. Nem dohányzom. Nem stresszelek. Mondjuk aludni tényleg keveset és rendszertelenül alszom. Kicsit remegtem, mert fáztam. Rám tették a szenzorokat. Vérnyomás rendben, EKG tökéletes.
Volt egy kis lelkiismeret-furdalásom a pánikkeltés miatt, vagy hogy esetleg egy indokoltabb esettől vontam el az egészségügy erőforrásait, de azért meg is nyugodtam. És ezentúl többet alszom és többet pihenek, és odafigyelek a kálium-bevitelemre.
Kapcsolódó bejegyzések:
Hipochondria
Hipochondria II.
A halál
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése