Hazamentem, összepakoltam, és útnak indultam a Turulhoz. Kisétáltam a városból, át az autópálya alatt, aztán fel a lépcsősoron, a piros turistajelzésen. A Turult elhagyva már lámpát kellett kapcsolnom, mert besötétedett. A piros sávról a piros kereszt jelzésre tértem, úgy érkeztem a volt kis-réti vadászházhoz, a sárga sáv jelzésre. Ez innen már a Kinizsi Százas útvonala. Elindultam "Iszinik" irányban, Koldusszállás felé.
Előző nap ugyanis egy túratársamtól, Mancockától üzenetet kaptam: szeretné privát bejárni a Kinizsi Százast. Megbeszéltük, hogy az utolsó kilométerekre, a táv végére csatlakozom hozzá. Mégiscsak egy érdekes kalandnak ígérkezett. Mancocka egyébként már többször (talán kétszer vagy háromszor) elindult a hivatalos Kinizsi Százason, és ugyan egyre tovább jutott, eddig még nem járta végig a távot (legutóbb Mogyorósbányáig ért el, úgy emlékszem). De hátha majd most, egy ilyen privát túrán. Az idő is kedvezőbb most neki, mert a hőség az, amit nem bír.
Ő már délelőtt útnak indult Békásmegyerről, én pedig akkor, munka után, késő délután, emerről. Végül a vártnál lassabban haladt, így aztán csak a tokodi pincéknél találkoztunk össze, hajnali egykor. Addig nagyjából 40 kilométert haladtam egyedül (a Kinizsi Százas matematikája szerint bő 50-et kellett volna mennem addig, de én ugye nem Tatáról indultam), és aztán visszaindultunk Tata irányába.
Tanulságosak voltak egyébként az egyedül megtett éjszakai kilométerek is. Úgy gondoltam, hogy ezzel is készülök a közelgő újabb Kinizsi Duplára vagy esetleg Triplára. Már nem félek az erdőben éjjel egyedül, de azért megvan a dolognak a maga hangulata, misztikuma, varázslata. Eszembe jutott Paradou paradicsoma a Mouret abbé vétkéből. Olykor dúdolgattam magamban, meg olyasmikre gondoltam: az erdő megérezné a félelmem. Néztem az órámon a múló időt, és biztattam magam, hogy fogynak a köztünk lévő kilométerek, hiszen én jövök erről, ő jön szembe arról, így sokkal gyorsabban fogy, mintha egy konstans célhoz közelítenénk. Óránként akár 10 kilométerrel is közelebb kerülünk egymáshoz.
Én értem valamivel előbb a tokodi pincékhez, pár perc várakozás után láttam meg Mancocka fejlámpájának fényét. Üdvözöltük egymást, aztán egy kis pihenő után továbbindultunk. Ha haladtunk, aránylag kellemes volt az idő, a megállásoknál azonban hamar fázni kezdtünk.
Péliföldszentkereszten megpróbáltunk bemenni a rendházba vagy a templomba, hogy pihenjünk kicsit, de zárva volt. Pedig "stigmám" is volt, Péliföldszentkereszt előtt ugyanis nem sokkal egy kerítés megsebezte a tenyerem, miközben egy lejtős szakaszon próbáltam megkapaszkodni. Stigma ide vagy oda, még az idősek otthonába sem tudtunk bekéredzkedni, így aztán pihenés helyett inkább folytattuk az utat.
Elég lassan haladtunk, több helyen hosszan megpihentünk. Valahol Pusztamarót környékén kezdhetett világosodni. Itt már rájöttünk, hogy valószínűleg csak késő délutánra érünk majd Tatára (bár Mancocka eleve nem tervezett 24 órás célba érést).
Végül aztán Koldusszállásig jutottunk, délután negyed háromra. Addigra nagyon feltörte Mancocka lábát a bakancs, óriási vízhólyagjai lettek és ki is fakadtak, ezért úgy döntött, eleget tapasztalt a Kinizsi Százasból. Furcsa érzés volt hallani a szavait, egyszerre értettem vele egyet és gondoltam azt, hogy ez így valóban épp elég és tulajdonképpen nem is kudarc (hiszen 83 kilométert gyalogolt, többet, mint addig bármikor), valahol mégis átéreztem a helyzet szomorúságát és azt is, hogy talán örökre lemondott a Kinizsi Százasról, ahogy ott a farönkökön ült és a lábát ragasztgatta.
Mancocka onnan elsétált egy közeli buszmegállóig, én pedig nagyjából egy óra sétával hazamentem, az előző esti útvonalon. Összességében végül én is körülbelül 80 kilométert tettem meg ezen a Tatabánya - Mogyorósbánya oda-vissza sétán.
Kapcsolódó bejegyzések:
Kinizsi Dupla Jeremcsuk Istvánnal
A túrázás olyan, mint az élet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése