A progresszió

Optimista vagyok, így úgy gondolom, hogy az ember minden baj, nehézség, csalódás ellenére alapvetően fejlődik, tanul a dolgokból és jobbá válik. És csaknem a végső leépülésig, az öregedés késői fázisáig egyre okosabb, tapasztaltabb, erősebb, kitartóbb lesz. Vagy akár még sármosabb is.

A saját példámat nézve: még évekig, évtizedekig egyre több Kinizsi Százas teljesítésem lesz, egyre őrültebb távokat győzök majd le, egyre nagyobb súlyokkal nyomok majd fekve, vagy például egyre gyorsabban fogom kirakni a Rubik-kockát. És tán egyre többen olvassák majd a blogom, vagy majd a könyveimet is.

(Persze egy szakítás után például az ember könnyen úgy érezheti, hogy nem volt elég jó, és kétségbe vonhatja a saját fejlődését. Én is azt hittem, hogy megtaláltam azt a nőt, akivel leélhetem az életem, és már nem kell tovább kutatnom, erre hirtelen szinte újra a reménytelenül keresgélő kamaszkoromba jutottam. De ilyenkor arra gondolok, hogy még a legsikeresebb színészeknél is elég gyakori a szakítás, és a legtöbb kapcsolat nem tart tovább néhány évnél. Másrészt talán éppen a hullámvölgyek kellenek a továbbfejlődésemhez, a valódi életem megtalálásához, a további kiteljesedésemhez: ha együtt maradunk, könnyen lehet, hogy nem kezdem el kigyúrni magam és örökre cingár maradtam volna, vagy nem tanulom meg kirakni a Rubik-kockát, vagy nem ismerkedek meg további nőkkel, akiktől szintén tanulhatok, tovább formálódhat a nőképem-ideálom, érzelmi-erotikus kultúrám, stb... vagy nem kezdek el például gördeszkázni.)