Öcsém, a Traktoros

Nem én vagyok az egyetlen wannabe túraceleb kis családunkban, hanem öcsém is, bár rá a wannabe jelző teljes jelentésspektruma még annyira sem igaz, mint rám, hiszen ő akaratán kívül szerzett ismertséget még a '90-es évek közepén. Erdei berkekben, túrázó körökben úgy emlegették őt, hogy a Traktoros.

Tizenéves, kezdő teljesítménytúrázó volt akkoriban, amikor a Cserhát 50-en néhány túratársával együtt úgy döntött, hogy kihasználja az arra haladó pótkocsis traktor által tálcán, azaz platón kínált lehetőséget, és a táv egy részét azon utazva teszi meg. A díszes társaság persze lebukott, a rendezőknek feltűnhettek az utánfutón zötykölődő hátizsákos figurák, és kérdőre vonták őket. Öcsémet ismerve makacsul ragaszkodhatott vélt igazához és szóváltásba keveredhetett a szervezőkkel, mert utastársai közül végül őrá ragadt a Traktoros becenév.

Ez persze csak egy kamaszkori botlás, csíny volt, azóta komolyabban veszi a teljesítménytúrázást, és az incidens után a túra rendezőivel is barátságba került. Később letette a túravezetői vizsgát, idén pedig a Kinizsi Százast is teljesítette, illegális agrotechnikai segítség nélkül.

Szóval kicsi a világ: én vagyok a Traktoros bátyja.

(Öcsém elolvasta a bejegyzést és azzal egészítette ki a történetet - és ez tulajdonképpen a csattanó is -, hogy a lebukás úgy történt, hogy épp a főszervezőket előzték meg a traktorral, s mit sem sejtve megkérdezték, hogy nem szállnak-e ők is fel.)

Kapcsolódó bejegyzések:
Felmérés a kispistázásról
Túrabeszámoló a Szomor 56-ról
A Kinizsi Százas és a personal branding
I love K100

Idei túráim adatai és beszámolói

Ugyan az év végéig még hátravan egy-két fontos túra, de hogy magam is könnyebben áttekinthessem, összegyűjtöttem az idei túráim adatait, beszámolóit egy weblapra. Havi bontásban grafikonokat is készítettem a teljesített távokról és pozitív szintkülönbségekről, és az adott hónapok TTMR pontjait is kiszámítottam.

Eddig idén 18 túrát gyalogoltam végig szintidőn belül, ezeken összesen 1233 kilométert gyalogoltam és majdnem 41 ezer méter emelkedőn kapaszkodtam fel. Csupán egy túrát adtam fel, egyet pedig szintidőn túl teljesítettem.

(Lestattal a Szomor 56 túrán beszélgetve megtudtam, hogy eddig hibásan, lefelé kerekítve számítottam ki a TTMR pontjaimat, így most ezt a hibát is korrigáltam.)

Kapcsolódó bejegyzés:
Gyűjtögető életmód: Teljesítménytúrázók Minősítési Rendszere

Első Kéktúrával kapcsolatos jelvényem

A napokban megkaptam életem első, az Országos Kéktúrával kapcsolatos jelvényét. No nem az egész, Írott-kőtől Hollóházáig kanyargó útvonal bejárásáért járó jelvényt, hiszen a teljes távot nem tudom, végiggyalogolom-e majd valaha (bár hosszútávú terveimben, "bakancslistámon" szerepel a dolog), hanem egy olyat, mely egy tetszőleges, 60 kilométeres szakaszának 60 órán belüli teljesítéséért jár. A BEAC Maxi 110 teljesítménytúrán volt alkalmam egyetlen napon belül bejárni egy ennél hosszabb szakaszt a kék jelzésen, s egy külön kis lapra gyűjtögettem a pecséteket is, így kaphattam meg ezt a szép jelvényt. A gondosan kidolgozott, festett fémjelvény két részből tevődik össze: a belső, tájképes rész kiemelkedik, míg az azt három oldalról közrefogó keret mögötte helyezkedik el. Az apró tárgy ráadásul vasúti relikvia is, hiszen a Lokomotív TE felirat is szerepel rajta, mivel a Lokomotív Turista Egyesület indította el ezt a jelvényszerző mozgalmat, ahogy magát az Országos Kéktúrát is 1952-ben, 60 esztendővel ezelőtt.

Kapcsolódó bejegyzések:
Lokomotív 424 teljesítménytúra II.
A vörös csillagos Kinizsi Százas jelvény titka

Mi kerül a Kinizsi Százason 3000 forintba?

A közelmúltban több ismerősöm, túrázó társam is felvetette, hogy a Kinizsi Százas drága, túlságosan felülértékelt, felülárazott (volt, aki ezt nem csak a nevezési díjra, hanem átvitt értelemben, a K100 jelentőségére utalva is értette), hiszen a legtöbb túra olcsóbb, vagy ha van is egy-két drágább, akkor azok több szolgáltatást nyújtanak. Belátom, hogy én elég elfogult vagyok, hiszen a Kinizsi Százas a kedvenc túrám, de (vagy inkább éppen ezért) megpróbálom megvédeni egy kicsit.

A Kinizsi Százasról érdemes tudni, hogy ez volt hazánk első teljesítménytúrája (1981-ben került megrendezésere először), és bár azóta már vannak hosszabb és nehezebb túrák is, de tán ez a legerősebb brand a túrák között. A Kinizsi Százas fogalom, egy olyan márkanév, amellyel sok laikus is találkozott már. Önmagában már ez a presztízs is indokolhatná a valamivel magasabb árfekvést, gondoljunk csak a ruházati márkákra: gyakran csaknem azonos szabású és azonos minőségű anyagból készült ruhadarabok között egy-egy apró logó vagy az adott gyártóra utaló nüansznyi jellegzetesség generál hatalmas árkülönbséget, és ezáltal eltérő fogyasztói élményt, minőségérzetet és megjelenést is.

Volt olyan beszélgetőtársam is, aki boncolgatni kezdte, hogy szerinte a Kinizsi Százas jelvény előállítása ennyibe kerülhet, emennyibe pedig az oklevél, stb., így próbálva levezetni, hogy a Kinizsi Százas valójában "lehúzás", az ember befizet sok-sok pénzt, és cserébe filléres dolgokat kap. Erről nekem Kállai István híres, 1976-os kabaréjelenete, a Mi kerül ezen a fotelon 7.200 forintba? (YouTube) jut eszembe, amikor a dühös férj darabjaira szedi a drágállott ülőalkalmatosságot, hogy rájöjjön, mi kerül annyiba benne. A tanulság: valaminek az árát nem csak az alkatrészeinek, összetevőinek az ára határozza meg, hanem sokkal inkább a hozzáadott érték, a részekből alkotott egész értéke, eladhatósága. S a Kinizsi Százason maga a teljesítés élménye az, ami sokat ér, s ez nem is nagyon forintosítható, de ha mégis megpróbálnánk, a nevezési díj sokszorosát kapnánk.

Másrészt a Kinizsi Százas az egyik legnépszerűbb, legtöbb résztvevőt vonzó hazai teljesítménytúra, és a táv is a hosszabbak közé tartozik. Mindez azt is jelenti, hogy túra szervezése, rendezése is nagyobb erőfeszítésbe, több segítő több munkaórájába kerül, mint egy rövidebb vagy kevésbé felkapott túra esetén.

Bár tudom, ez "almát a körtével" összehasonlítás, de nekem például a városi futóversenyek sokkal drágábbak tűnnek. A Vivicittán 6.000 forintért egy pár órás programot kap az ember, míg a Kinizsi Százas tulajdonképpen egy egész napos, sőt csaknem egész hétvégés természetközeli élményt nyújt, feleannyiért (ráadásul a futóversenyeknek - ahogy a (Telekom) Vivicittának is - általában névadó szponzoruk is van és hemzsegnek a reklámoktól, ennek ellenére kerülnek annyiba, amennyibe). Persze erre is lehet magyarázatot találni, a futórendezvények hagyományosan drágábbak, bizonyára a pontosabb időmérés, forgalomkorlátozások, stb. miatt is, de ennek tükrében is látható, hogy a Kinizsi Százas drágasága nézőpont kérdése.

(Az is tény ugyanakkor, hogy a Kinizsi Százas nevezési díja arányaiban sokat drágult a nyolcvanas évek elejétől, de ez szinte minden szolgáltatással, sportrendezvénnyel így van. Számításaim szerint 1981-ben a 20 forintos nevezési díj 40 darab zsemle árának felelt meg, és az akkori átlagfizetésből 218-szor jött ki a nevezés költsége; 2012-ben viszont már 120 darab zsemle árával volt egyenlő a nevezési díj, és az átlagbér csupán 46 nevezésre volt elegendő.)

Túrabeszámoló a Szomor 56-ról

Bár először úgy terveztem, hogy a legközelebbi komolyabb kirándulásom a Piros 85 lesz két hét múlva, öcsém rábeszélt, hogy a keddi ünnepnapon, október 23-án menjünk el a Szomor 56 teljesítménytúrára. A NaHáT 90 után két nappal már elég kipihentnek éreztem magam, így gondoltam, belefér még egy túra a hosszú hétvégébe, s ezzel az újabb sétával legalább nagyjából bepótolom a Gödöllő 60-on elvesztett TTMR pontokat (öcsémmel egyébként legutóbb július végén, a Magas-Tátrai Barangolások alkalmával túráztunk együtt).

Az 52 kilométeres táv döntően jelzetlen utakon haladt, Szomor, Zsámbék, Máriahalom, Epöl, Bajna és Gyermely térségében. A turistajelzések hiánya ellenére a hol barátságos erdőkben, hol végtelen szántóföldeken futó útvonalat nagyon jól lehetett követni a gondos szalagozásnak és a tábláknak köszönhetően.

A Szomor 56-on több kedves ismerőssel is találkoztam: rögtön a nevezésnél Lestattal (azaz Dáviddal, aki tegnapelőtt a tóba esett, most is emlegettük az esetet), majd a később, az epöli szikláknál Mancockáékkal, a célban pedig Bubuékkal. (Dáviddal beszélgetve kiderült, hogy eddig rosszul számoltam a TTMR pontjaimat, mert én kerekítettem (ennek főleg a szintkülönbségnél van jelentősége), valójában azonban nem kell kerekíteni, hanem négy tizedesjegy pontossággal kell számolni. Szerencsére ez azt jelenti, hogy valamivel több pontom van, amint amennyit eddig kalkuláltam.)

Az idő elég ködös volt, de ez számomra inkább hangulatos volt, semmint zavaró. A távolabbi tájat ugyan ritkán lehetett tisztán látni, de ezért kárpótolt a ködbe vesző horizont, a ködfoltokat fújó, kavaró szél látványa, a friss, párás levegő valamint a Zsámbék feletti lankás fenyves, mely szakasznak a törpefenyők, a sziklás, köves talaj és a ködbe burkolózó völgy egészen magashegységi hangulatot kölcsönzött.

A célba, azaz vissza Szomorra 12 óra 20 perc alatt értünk (este fél nyolcra, így fejlámpára csak az út utolsó néhány kilométerén volt szükség), bőven a 14 órás szintidőn belül. Ez a túra - immár kellő pontossággal számolva - 72,765 pontot ért, így nagyjából 1832 TTMR pontom van eddig.

Túrabeszámoló a NaHáT 90-ről

Kissé bulvárosan, az olvasók kíváncsiságát fokozandó előrevetítek két, a túra során történt kalandot: életemben először futott felém egy falka felbőszült kutya, miközben ráadásul még el is estem (ami, úgy tartják, nem túl szerencsés dolog kutyatámadás esetén), másrészt pedig, egy másik szituációban, tán először hallottam valódi segélykiáltást, egy vízbe esett ember kétségbeesett szavait - s mivel én voltam a legközelebb hozzá (sőt, kis híján velem történt meg a vízbeesés), én segítettem partra.

A NaHáT 90-re sem tudok másképp tekinteni, mint a "Kinizsi Százas szemüvegén keresztül": ez volt az első olyan túrám, mely rövidebb ugyan a Kinizsi Százasnál (90 km), viszont emelkedői miatt (3773 méter, szemben a K100 2775 méterével) a TTMR matematikája szerint valamivel nehezebb túrának számít (145,5 pontja 5-tel több, mint amennyit a Kinizsi Százas teljesítése jelent). A túra kifejezetten nehéznek, de azért legyőzhetőnek tűnt, a NaHáT név azonban nem erre a nahát-élményre utal, vagy legalábbis nem csak erre, hanem a Nagymarosi Hátizsákosok Társaságának a rövidítése, akik az immár 15. alkalommal megrendezett túra szervezői.

(Eredetileg az Írottkő 70-et terveztem erre a hétvégére, de - ahogy a múlt heti Gödöllő 60 esetén - végül győztek a logisztikai érvek, ám a túra különös kalandjai és találkozásai miatt egyáltalán nem bántam meg a választást. A Mátra 115 után egyébként ez lett a második legszintesebb, legtöbb emelkedővel és lejtővel bíró túrám. Viszont a Mátra 115-tel szemben most nem használtam túrabotot, így elmondható, hogy ez volt a legszintesebb olyan sétám, melyet túrabot nélkül teljesítettem.)

A túrára V_Gyuri barátommal indultam, és az első csaknem 70 kilométert együtt tettük meg. Az idő most is nagyszerű kirándulóidő volt, sok napsütéssel, így elég volt a rövid ujjú ing, pulóverre csak éjszaka volt szükség (de az emelkedőkön éjszaka is hamar kimelegedett az ember). A túra elején találkoztam Tar-patakkal, aki a (megjegyzés: csinos) lányával együtt indult az 50 km-es résztávon (Tar-patak a januári, végül kudarcba fulladt Iszinik próbálkozásomon volt az egyik túratársam, Sistergő mellett). Épp egy patakon, néhány farönkön keltünk át, amikor felismert, aztán nekem is beugrott, hogy egy kedves ismerősről van szó. Néhány kilométert így együtt tettünk meg, szóba került az Iszinik 100, a Kinizsi Százas, futás, gyaloglás, egészség.

Rájöttem, hogy számomra "az ősz Muzslája" a Csóványos lett: míg az év első felében a Muzslát másztam meg háromszor (a Mátrabérc, a Pásztó 50 és a Mátra 115 során), addig ősszel a Csóványost, a Börzsöny legmagasabb pontját (a BEAC Maxi 110, a Lokomotív 424 és ezen túra alkalmával). Ugyan a Csóványos magasabb (938 méter), emlékeim szerint a Muzsla (805 méter) megmászása megterhelőbb volt, az eltérő terepviszonyok, túra körülmények és tán korábbi edzetlenebbségem miatt is.

V_Gyurinak köszönhetően a térképet és az itinert most szinte egyáltalán nem kellett forgatnom, mert jól ismerte az utat. Számára komoly tétje volt a NaHáT 90-nek: már (ha jól emlékszem) háromszor próbálta teljesíteni korábban, de mindeddig hiába. Az utóbbi hetekben pedig nem túrázott, legutóbb a BEAC Maxin volt (amin szintén túratársak voltunk). Engem főleg a TTMR pontgyűjtés motivált, s az, hogy a Gödöllő 60 kétes sikere után ismét egyértelműen, szintidőn belül teljesíteni tudjak egy túrát.

A táv csaknem felénél, a Feketevölgy Panziónál (a volt VILATI üdülőnél) találkoztam Dáviddal. A panzió előtti ellenőrzőpontnál én is megpihentem, ettem néhány pár virslit és teázgattam, majd hármasban folytattuk az utat. Vele is szóba került sok minden, különböző túrák, statisztikák, és persze a Kinizsi Százas, amivel kapcsolatban több kritikát is megfogalmazott, míg én inkább a K100 mellett érveltem, persze én elég elfogult vagyok a Kinizsi Százassal kapcsolatban, hiszen számomra már jó ideje az az év legvártabb és legaddiktívabb sporteseménye, s arról vezetek blogot.

(Gyurival és Dáviddal is beszélgettünk a Gödöllő 60-ról, a szintidőn túl teljesített túrák problematikájáról. Szerintük - mivel a rendezők elfogadták a teljesítésem - tekintsek teljesítettként a túrára. Magamban kezdem akként elfogadni, ugyanakkor a TTMR pontjaimba inkább nem számítom bele.)

Hármasban haladva a túravezető szerepét a kimerült V_Gyuritól átvette a közülünk legjobban tájékozódó Dávid. Szívfájó-bérc után, a táv felénél sötétedhetett be, onnantól lámpákkal, fejlámpákkal haladtunk. A fejlámpám fényére körülöttem köröző lepkék egy idő után felettébb zavaróak voltak, így inkább levettem és a kezemben tartottam a lámpát, miközben idén harmadszor is felértem a Csóványosra.

Bányapuszta után V_Gyuri lemaradt és egy másik társasághoz csatlakozott, míg Dávid és én együtt haladtunk tovább. A Só-hegyi ellenőrzőponton ittunk egy kis forralt bort (ami valóban elég forró volt, így én egy kis ásványvízzel fröccsösítettem). A törökmezei halastó előtt történt a bevezetőben említett kutyás epizód: egy elágazásnál rossz irányba indultunk, és egy tanya felé közelíthettünk, amikor kutyaugatásra, felénk futó dühödt ebek hangjára lettünk figyelmesek. A kutyákat ugyan nem láttuk, ugyanakkor kerítést sem, így attól tartva, hogy kiszabadulhatnak, jobb híján futásnak eredtünk. Nem feltétlenül okos ötlet kutyák elől futni, de akkor hirtelen jobbnak tűnt, mint megvárni őket. Szerencsére végül kiderült, hogy távolabb volt egy kerítés is, de a futástól és az adrenalintól az addigi meggyötört, zombiszerű éjszakai vánszorgásból alaposan felébredtünk, szinte új életre keltünk. A kutyák elől futva el is estem, amitől megfájdult a bal térdem, de pár percen belül az is enyhült, majd elmúlt.

A halastónál történt a másik kaland: még jócskán sötét volt, reggel háromnegyed 6 körül, amikor a tó melletti ellenőrzőponthoz értünk. Csakhogy a halastóba egyenesen, teljesen a tó szintjében, sötétben elég nehezen észrevehetően belevezetett egy rövid aszfaltút, és mi azon próbáltuk megközelíteni a pontot. Dávid tán egy-két lépésre lehetett a tótól, amikor az egyik pontőr azt kiabálta, hogy "ne arra!", de akkor már késő volt, csobbanást hallottam, és azt láttam, hogy túratársam szinte nyakig elmerül a tóban, és segítségért kiált. Fél-egy másodperce megdöbbentem, leblokkoltam, aztán karomat nyújtva kihúztam. Szerencsére nem ütötte meg magát, de azért egy október végi hajnalon tóba esni még aránylag jó idő esetén sem lehet kellemes élmény. A tábortűz mellett szárítkozott, de hamar tovább indultunk (Dávid egy órával előbb rajtolt mint én, így neki jobban kellett sietnie). Nem sokon múlt egyébként, hogy nem én estem a tóba, hiszen csak pár lépéssel voltam Dávid mögött, s könnyen lehet, hogy én sem veszem észre a vízfelületet. 

A halastó után már csak egy-két kisebb dombot kellett megmászni, és visszaértünk Nagymarosra, ahonnan a túra indult (bár ez az utolsó hét kilométer azért többnek tűnt, ahogy egy túra végén általában lenni szokott). A 24 órás szintidőn belül, 23 óra 5 perc alatt értem a célba. Míg a következő vonatra várakoztam, beért V_Gyuri is, szintén szintidőn belül, így ő is sikeresen teljesítette a túrát.

Idén már csak a Piros 85 és a "mumusom", az Iszinik 100 van hátra a terveimből, de lehet, hogy ezeken kívül is megyek még néhány kisebb, könnyebb túrára. A TTMR pontjaim száma - hacsak nem vétettem valahol hibát a kalkulációban - jelenleg 1759.

A Kinizsi Százas mint drog

A Kinizsi Százas valójában drog.

Mert a Kinizsi Százast teljesíteni jó érzés. Nagyon jó. Igazi flow élmény. Kaland, hullámvasút. Egy utazás (térben és önmagunkban), ami megváltoztat. Nem szintetikus: természetes, zöld, de mégsem könnyű drog. Egy végtelenbe kanyargó ösvény, sőt: maga a megtalált út. Kitörés a hétköznapokból, feloldódás a mindenségben, az igazi Élet.

Mert a Kinizsi Százas függőséget okoz. Igaz, évente csak egyszer juthat hozzá az ember, de hasonló hatóanyagú cuccokkal - kisebb-nagyobb adagokban - máskor is élhetünk (persze a Kinizsi Százas az eredeti, ez hódította meg először a hazai piacot).

Mert egyre több kell belőle, növelni kell a dózist. Egy idő után könnyen előfordul, hogy még erősebb szerekhez kell nyúlni, mert száz kilométer már nem is elég.

Ugyanakkor az egészségre gyakorolt hatásáról megoszlanak a vélemények. Egyesek szerint veszélytelen, sőt kifejezetten jót tesz, míg mások óvatosságra intenek, és azt tanácsolják, mértékletesen éljünk vele.

Kapcsolódó bejegyzések:
A testmozgás izgalmai
A Kinizsi Százas és az agresszió
I love K100

A Kinizsi Százas és az agresszió

A Kinizsi Százas teljesítése ha nem is önpusztítás (sőt, lelkileg sokkal inkább építő folyamat), de mindenképpen önsanyargatás, ilyesformán egyfajta autoagresszív cselekedet. (Bálint cimborám kissé morbid megfogalmazása szerint pedig a Kinizsi Százas nem más, mint eljövendő genocídiumok hosszú meneteléseire való felkészülés, játékos formában.)

Némi agresszió valóban jellemző rám, még ha kölyökképűségem, jófiús megjelenésem és udvariasságom ezt el is leplezi. Általános iskolás és középiskolás koromban többször is előfordult, hogy egy-egy engem ért verbális támadást, sértést nonverbálisan, az öklömmel toroltam meg. Életemben egyszer még lányra is kezet emeltem: nyolcéves lehettem, amikor egy óraközi szünetben meghúztam egyik osztálytársam, Ágota haját, mert heccből többen elvették a sapkámat, és körbeállva dobálták egymásnak (a hajhúzást azóta azért már szofisztikáltabban alkalmazom).

Még blogom vezetésében is tetten érhető valamiféle offenzív agresszió, territoriális viselkedés, ahogy bejegyzéseimmel, tartalmaimmal - tán érdemeimen felül - "terjeszkedek".

Kapcsolódó bejegyzések:
A Kinizsi Százas és a personal branding
A Kinizsi Százas, a blogom és én
Éjfél Kapitány a Kinizsi Százasról
I love K100

Közeledik mumusom, az Iszinik 100

Épp egy hónap múlva lesz az Iszinik 100, azaz a "fordított Kinizsi Százas". A tavalyi és év eleji kudarc(ok) óta ugyan futással is edzettem magam és sikeresen teljesítettem több hosszabb és szintesebb túrát, de azért az Iszinik 100 így sem lesz könnyű séta. A sikeres teljesítés reményében indulok majd útnak, de nem szabad elbíznom magam, hiszen a Gödöllő 60 is rámutatott, hogy még mindig okozhat kellemetlen meglepetést egy túra.

Az Iszinik 100-nak most nem csupán az lesz a tétje, hogy végre revansot vehetek rajta, hanem - ha többé-kevésbé a terveimhez tartom magam - éppen az Iszinik 100-assal fogom átlépni a kétezer TTMR pontot, azaz elérni az aranyjelvényes teljesítménytúrázó minősítéshez szükséges pontszámot.

(Ez egyrészt motivál, másrészt viszont teher is - miképp a Kinizsi Százas sorozatom is egy egyre magasabb kártyavárhoz hasonlít, s még ha az egyszer biztosan bekövetkező kudarccal nem is omlik össze az addigi eredmény, hozzászokva a sikerhez mindenképpen törés lesz.)

Gödöllő 60 - a túra, ami sikerült is meg nem is

Minden sikersorozat véget ér, megtörik egyszer (azért remélem, ez a széria még sokáig tart). A Gödöllő 60-ba bizony beletört a bicskám. Nem fizikailag, hanem tájékozódásilag. A kudarc megítélése, értékelése azonban - mint a következő bekezdésekből kitűnik - elég összetett, és valamelyest nézőpont, hozzáállás kérdése is, szinte filozófiai dilemma.

A távon sikeresen végiggyalogoltam, minden ellenőrzőpontot érintve és pecsételve, viszont épp az utolsó (8.) pont után a túratársammal eltévedtünk, és végül 38 perc késéssel értem be a célba (14 óra volt a szintidő, 8:00-kor indultam és 22:38-ra érkeztem a be). Kérdés, hogy ez most teljesítésnek számít-e vagy sem, illetve ha teljesítésnek, akkor milyennek. (Megjegyzendő, hogy ilyen eddig még - legalábbis az utóbbi években - nem történt velem: a túrákat vagy feladtam olykor, vagy pedig szintidőn belül teljesítettem, ahogy tavasz óta mindet.)

Az első lehetőség az, hogy mivel kaptam oklevelet, kitűzőt, és teljesítőként üdvözöltek, gratuláltak nekem a célban, ezért teljesítésnek számít - hiszen mégiscsak a rendezők döntik el, hogy kit tekintenek teljesítőnek és kit nem.

A második eshetőség szerint (a szigorúbb túrák, például a Kinizsi Százas szellemében, ahol már egyetlen perc késés sem megengedett) ez nem számít teljesítésnek, mivel túlléptem az előre megadott, rögzített szintidőt.

De létezik egy harmadik lehetőség is: a túra leghosszabb résztávját, a 37 kilométeres Gödöllő 35-öt bizonyíthatóan az arra adott szintidőn belül legyalogoltam, így ugyan ha a Gödöllő 60 nem is sikerült, a Gödöllő 35 igen. Több túrán (ha jól tudom, a Mátra 115-ön is) lehetőség van arra, hogy egy induló akár "feljebb nevezzen", akár lejjebb, aszerint, hogy az eredetileg vállalt (rész)távnál egy hosszabbat vagy rövidebbet képes teljesíteni. De ebben is eltér az egyes túrák rendezőinek filozófiája: a Kinizsi Százas rendezői úgy tartják, hogy csak a nevezési lapon szereplő táv teljesítéséért jár az elismerés. Azaz ha valaki a Kinizsi Százason indul, de csak a táv feléig vagy kétharmadáig jut el, nem kapja meg a Kinizsi 40 kitűzőt, mert a 100 kilométeres távot vállalta, és azt nem teljesítette. Vagy fordítva: aki a Kinizsi 40-en indul, hiába folytatja a túrát és gyalogol további 60 kilométert, hivatalosan csak Kinizsi 40 teljesítőként ismerik el, mert nem a százas távra nevezett.

Az ember persze próbáljon minél szigorúbb és igényesebb lenni önmagához (bár ez nem mindig könnyű), így tán az a legjobb, ha ezt a túrát nem ismerem el teljesítettként magamban, és a TTMR pontjaimba sem számítom bele (76,5 pontot ért volna a gyaloglat). Így akkor biztosan nem kell magyarázkodnom sem magamnak, sem másoknak. Bár a TTT állásfoglalására, véleményére kíváncsi vagyok, lehet hogy meg is keresem őket ezzel kapcsolatban a napokban.

A Gödöllő 60 túrát (63 kilométer, 987 méter szintemelkedés) az eredetileg tervezett Bakonyi Barangolás 70 helyett választottam, bevallom, főleg logisztikai okokból, a túra könnyebb megközelíthetősége miatt. Nem most túráztam először a Gödöllői-dombságban: öcsémmel jó pár évvel ezelőtt voltunk egyszer a Téli Margita teljesítménytúrán. A túra útvonala a dombság északi részében, Gödöllő és Galgagyörk között kanyargott, egy hatalmas nyolcast leírva (a nyolcas alsó és felső körének találkozásánál volt egy olyan ellenőrzőpont, ami a 3. és 6. pont is volt egyben). Pénteken megvásároltam az útvonal követéséhez szükséges Gödöllői-dombság és Gödöllő térképet is. Az idő kellemes volt, csak éjjel, az út legvégén szemerkélt kicsit az eső, mintegy megsiratva a kudarcba fulladt szintidőn belüli teljesítést.

Rögtön a túra elején, teljesen egyszerű terepen, lényegében indokolatlanul megfájdult a bal térdem - pedig még a Mátra 115 végére is pont a másik térdem fájdult meg, a balnak akkor, 124 kilométer és 6300 méter emelkedő után semmi baja nem volt. (Az éles fájdalom közepette az a gondolat is belém hasított, hogy mi van, ha tönkreteszem magam a túlzásba vitt kirándulásokkal, de aztán elhessegettem a gondolatot. Ha lesz is netán valami ízületi bajom idős koromra, akkor - ahogy filozófus unokatestvérem fogalmazott - az öregség úgyis a fájdalomról szól, egy sajgó testrész ide vagy oda már nem oszt, nem szoroz. Aztán az is lehet, hogy semmi bajom nem lesz, éppen hogy megedz a túrázás, hiszen a Kinizsi Százast is teljesítik 70 év felettiek is. Vagy netán meghalok még azelőtt, hogy problémám lenne a sok sétától - akkor pedig feleslegesen kíméltem volna magam fiatalabb éveimben, úgy járnék, mint az a kuporgató, aki meghal, mielőtt élvezhetné összegyűjtött vagyonát.) De aztán amilyen hirtelen és váratlanul jött, úgy el is múlt pár kilométer után ez a kellemetlen érzés.

A Gödöllő 60-on kerékpárosok is indulhattak, volt közöttük kettő, akikkel szinte a túra háromnegyedéig egymást előzgetve haladtunk, mert rendre defektet kaptak, vagy szerelniük kellett valamit a bicikliken. Amikor egy másik, defektet javító társaságot előztem meg, akik a második ellenőrzőpontnál táboroztak, viccelődtek, hogy nem cserélem-e el a bakancsomat az egyik kerékpárra. Megjegyezték, hogy van olyan bakancs és van olyan bicikli, melyek esetén megérné a csere, persze az én bakancsom inkább csak egy nem túl drága drótszamár értékével bír.

Az első bő 20 kilométert egyedül tettem meg, csak egy rövid szakaszon beszélgettem egy volt futballbíróval és a túratársával. Kétszer már a túra elején is figyelmetlen voltam, s egy-egy elágazásnál rossz irányba indultam, de 100-200 méter után felismertem a tévedésem. Aránylag jó tájékozódásomra büszke is voltam (ami persze nem volt olyan nehéz feladat a részletes itinernek köszönhetően), egyszer még egy eltévedt futópárnak is adtam útbaigazítást (a 20-as távról keveredtek egy olyan helyre, amit az már nem érintett), és a volt futballbírót és társát is megkíméltem egy nagyobb kitérőtől, mert épp az egyik helytelen útról való visszafordulásom során találkoztam velük szembe.

A 20. kilométer után tettem szert egy állandó túratársa (druszámra, Sanyira), akivel aztán a célig együtt mentünk. A közös utat rögtön egy, a korábbiaknál komolyabb eltévedéssel kezdtük, Váckisújfalu előtt. Ott néhány plusz kilométert rátehettünk a távra, de  azért még időben voltunk, úgy számoltam, reális lehet a 12-13 óra alatti, azaz este 8-ra, 9-re történő célba érkezés. Társalogva fogytak a kilométerek; elértük a túra legészakabbi, Gödöllőtől legtávolabbi pontját, Galgagyörköt, majd lassan visszakanyarodtunk a 3. (azaz immár 6.) ellenőrzőpont irányába, az útvonal által leírt nyolcas fonódásához, hogy aztán később a Gödöllői-dombság legmagasabb csúcsát, a 344 méter magas Margitát is megmásszuk. Ekkor már jócskán besötétedett, így a jól járható és enyhén lejtős terepen elég sokat kocogtunk is, hogy minél előbb a célba érjünk.

A baj a 8. ellenőrzőpont után, szinte Gödöllő határában, már-már a célegyenesben történt. Valahogy teljesen utat tévesztettünk, és bár hallottuk a közeli autópálya hangját, hol kerítésbe, hol sűrű aljnövényzetbe, bozótosba botlottunk. Aztán megláttuk az adótornyot mint jó referenciapontot, tőlünk úgy száz méterre, de attól is kerítés választott el. Az az ötletem támadt, hogy próbáljunk meg a kerítés mellett haladni, mert egy adótoronyhoz csak vezet valami út, és azon aztán könnyen a városba érhetünk. De az adótorony mintha az iránytűt is megzavarta volna kissé, és mint utólag kiderült, rossz irányba indultunk a kerítés mellett (ha a másik irányba indulunk, 100-200 méteren belül egy útra érünk). Így aztán az időből egyre inkább kifutva, egyre csalódottabban és fáradtabban bóklásztunk immár bármiféle út vagy ösvény nélkül, a kerítés körüli ágas-bogas fák között. Volt, hogy a domborzati viszonyok és a sűrű aljnövényzet miatt jobban eltávolodtunk a kerítéstől, majd próbáltunk egy irányban haladni, de az iránytűt időről időre ellenőrizve megdöbbentő iránytévesztéseink is voltak, de ez út nélkül a fák között bóklászva nem is csoda (egyszer láttam egy műsort arról, hogy kísérletképpen több embernek bekötötték a szemét, majd egy mező szélén útnak eresztették őket azzal az egyszerűnek tűnő feladattal, hogy menjenek egyenesen előre. Már 10-20 méter után jelentősen elkanyarodtak, vagy épp visszafordultak vagy köröket írtak le, pedig azt hitték, egyenesen mennek előre. Úgy emlékszem, egy vakkal is elvégezték a kísérletet, de tájékozódási pontok nélkül ő is hasonlóan viselkedett).

Ez a komoly, tán egy, másfél órát is felemésztő eltévedés nagyon tanulságos volt: ha kicsit higgadtabb maradok, és átgondolatlan ötletelés és szinte rögtönzött nekivágások, visszafordulások helyett inkább alaposabban tanulmányozom a térképet, akkor az egyik részletes, Gödöllő városát ábrázoló kistérképen észrevehettem volna (amit aztán csak itthon, utólag), hogy bizony az adótorony kerítése és pontos elhelyezkedése is fel van tüntetve.

Végül aztán valahogy kikeveredtünk, és határozottan délnek tartva lassan újra a túra elejéről ismert bevezető útra értünk, meglátva a fákra festett M betűket is nyilakat. Gödöllőre érve átkeltünk egy gyalogos autópálya-felüljárón (amin az út elején is), majd lassan megérkeztünk a belvárosba és a rajt-célba, az általános iskolába, ahol megkaptam az első bekezdésekben említett dilemmát okozó kézfogást, oklevelet, kitűzőt.

A történések itt még nem értek véget, mert már éjszaka közepe volt, s miután az utolsó vonat és HÉV is elment, nem tudtam hazajutni Gödöllőről. Jobb ötlet híján kisétáltam a vasútállomásra, ahol tizenöt-húsz percet ücsörögtem az állomás előtti padon, majd - bár nem volt annyira hideg, és nem szeretek gyakran szívességet kérni - úgy döntöttem, hogy csak okosabb, ha megpróbálkozom bekéredzkedni a forgalmi irodába az első hajnali vonat indulásáig, vasutasságomra és a 65 kilométeres túra fáradalmaira való hivatkozással. Így is lett, kicsit beszélgettünk (persze igyekeztem nem zavarni a dolgozókat a munkájukban - az iroda egyébként az állomás vágányrajzát mutató Domino biztosítóberendezés hatalmas asztalának és táblájának színes fényeivel egy retro sci-fi űrhajójának irányítópultját, egy Verne regény hangulatát idézte), és a fűtött helységben, egy kényelmes székben el-elszunyókáltam, amíg be nem érkezett a 4:08-as személyvonat.

Ahogy az Iszinik 100 kudarcok a testi-szellemi erőnlétem fejlesztésének szükségességére világítottak rá, úgy most ez a túra arra, hogy komolyan fejlesztenem kell tájékozódási készségem is, és jobban úrrá kell lennem egy-egy éjszakai eltévedés kisebb pánikreakcióján, hogy okosabb döntéseket hozhassak.

Első találkozásom a Kinizsi Százassal

A napokban újra elgondolkodtam azon, hogyan is találkoztam először a Kinizsi Százassal. Nem az első K100 teljesítésemre gondolok (mely 2007-ben volt), hanem arra, hogy mikor hallottam először a túra nevét, hírét.

Bár édesapámmal sokat kirándultunk (szinte heti rendszerességgel) és néhány rövidebb teljesítménytúrán is voltunk gyermek- és kamaszkoromban, úgy emlékszem, vele sosem került szóba a Kinizsi Százas. Viszont amikor a '90-es évek közepén voltunk egy Gerecse 50 résztávon (tán a 20 kilométeresen), ott mintha  hallottam volna néhány komolyabb túrázót beszélgetni a Kinizsi Százasról, de ez elég halvány és bizonytalan emlék.

Öcsémmel volt egy cimboránk is akkoriban, K. Gábor, aki sokat túrázott. Ő a Gerecsében is a hosszabb, 50 kilométeres távot teljesítette, és a Kinizsi Százas teljesítői lista alapján 1997-ben a Kinizsi Százast is sikeresen legyalogolta. Kicsit furcsa srác volt, mindig álmos volt (szinte alvajáróként emlékszem rá, öcsémmel viccelődtünk is rajta, mert mindig félig lehunyt szemmel, álmos ábrázattal járt-kelt) mert a tanulás mellett sok diákmunkát vállalt, a hétvégéket pedig túrázással töltötte. Ha jól tudom, később fizikus lett, és a paksi atomerőműben is dolgozott. Volt egy Casio Pro Trek túra órája, amin a kirándulások szintrajzát nézte, melyet légnyomás alapján, a számlap egy apró területén, néhány pixelen mutatott a szerkezet. Akkor kezdhettem érdeklődni a túra órák iránt.

Egy másik találkozásom is ekkoriban volt a Kinizsi Százassal. Egy sráccal, a későbbi pasaréti lelkésszel egy református nyári táborban voltunk valahol a Balaton-felvidéken. Ő addig kétszer (és egyszer még pár évvel később, 2000-ben is) teljesítette a K100-at, tőle is hallottam pár szót a túráról.

Tehát valahogy így találkoztam először a Kinizsi Százas kifejezéssel és a túra hírével. Aztán hosszú, csaknem egy évtizedes szünet után, a 2006-os első Balaton-átúszásomat (és a horvátországi 5 km-es tengeri úszásomat, a Porecki Delfint) követően, további kihívásokat, életre szóló élményeket keresve jutott eszembe ismét a túra, és 2007-től minden évben elindulok rajta.

Kapcsolódó bejegyzések:
Éjfél Kapitány és a Kinizsi Százas
Kinizsi Százas FAQ (azaz GyIK: gyakran ismételt kérdések)
I love K100
A Kinizsi Százas és a personal branding

A Kinizsi Százas, a blogom és én

Nem csak én írom a blogom, hanem fordítva is igaz: olykor a blogom írja az életem, hiszen e webnaplónak (is) köszönhetek immár több barátságot, ismeretséget, lehetőséget. S részben a Kinizsi Százas blog terelt az idei év túra-halmozása, korábbi határaim túlszárnyalása felé is (pedig elsőre akár ellentmondásnak is tűnhet, hogy épp egy ilyen billentyűzethez és monitorhoz kötött tevékenység eredményezett egy rendkívül aktív életmódot).

Egy blog vezetése izgalmas folyamat. Olyasmi tán, mint az úszás egy folyóban: részben irányított dolog, részben viszont sodródás. Általában én is csak sejtem, hogy mi lesz a következő bejegyzés témája, sokkal előrébb pedig csupán eléggé vázlatosan, nagy vonalakban gondolkodom. Tehát alapvetően spontán formálódik, alakul a blog, olykor számomra is meglepő fordulatokkal, történésekkel, bejegyzésekkel.

E webnaplóval több legyet is ütök egy csapásra, hiszen egyszerre élhetem ki grafomániámat, valamiféle tartalomépítési kényszeremet és a Kinizsi Százas iránti rajongásomat, s egyúttal az extrovertáltabb énem is kibontakozhat. Mi tagadás, jólesik néha hallani, amikor egy-egy ismerős, túratárs direktebb utalás nélkül felismer, hogy "á, te vezeted a Kinizsi Százas blogot". Ilyenkor egy kicsit híresnek érzem magam, még ha ez egy elég korlátozott sugarú, underground hírnév is (ezzel kapcsolatban egy visszagondolva jópofa és a maga őszinteségében szép élményem, amikor az egyik ilyen felismerő először "csalódott", mert másképp képzelt el, tán köpcösebbnek, idősebbnek vagy ki tudja milyennek - ugyanakkor teljesen megértettem, mert általában én is elképzelem az embereket, írókat a sorok mögött, és könnyen lehet, hogy akár kedvenc íróim némelyike is csalódást okozott volna - akár külsejével vagy jellemével -, ha lett volna lehetőségem személyesen megismerni).

Kérdezte már tőlem egy túratársam, hogy ez a hivatalos Kinizsi Százas blog? A kérdésnek örültem is meg nem is. Örültem, mert jó, ha képes azt a benyomást, minőségérzetet kelteni, mintha ez valamiféle "hivatalos" blog lenne, ugyanakkor épp ez a dolog érintett kellemetlenül is, mert nem szeretnék ezzel becsapni senkit. Ugyanis ez egyáltalán nem "hivatalos" blog, ahogy hivatalos Kinizsi Százas blog (legalábbis egyelőre) nem is létezik. Én egy egyszerű, igaz, évről évre egyre "többszörösebb" Kinizsi Százas teljesítő vagyok, akit érdekel a túra története, múltja, jelene, jövője, és abba a szerencsés helyzetbe kerültem, hogy személyesen is megismerhettem a túra rendezőit, valamint magam is hozzátehettem már valamit a Kinizsi Százashoz (J. F. Kennedy hazafias mondásának parafrázisával: "ne azt nézd, mit adhat neked a Kinizsi Százas, hanem azt, hogy te mit adhatsz a Kinizsi Százasnak"). Szóval ez egy nagyon is személyes, független blog, melynek persze a Kinizsi Százas a legfőbb témája. Pontosabban a Kinizsi Százas az én szemszögemből.

Régen, még évekkel ezelőtt, "kezdő blogger koromban" egyik legfőbb vágyam volt, hogy egyszer sokan olvassák, amit írok (kérdés persze, hogy mennyi az a sok). A Kinizsi Százas bloggal ez megvalósulni látszik. Emlékszem, akkoriban egyik romantikus gondolatom volt, hogy bizonyos, számomra különleges helyekről, mint például a budai várnegyedből olvassák-e a soraimat, s jólesett arra gondolnom, hogy távoli monitorok pixelei rajzolják ki az általam leírt betűket, mondatokat, és hogy ez mennyire nagyszerű dolog. Ma már ez az érzés eltompult kissé, kevésbé fellengzősek az ezzel kapcsolatos gondolataim, de így is jó érzés olvasnivalót adni az embereknek.

Olykor statisztikákat is nézek, melyek mutatják a blog látogatottságát, de akár azt is, hogy milyen oldalakról érkeznek az látogatók, vagy épp milyen szavakat, kifejezéseket írnak be a keresőbe, hogy aztán a keresési művelet a Kinizsi Százas blogra vezesse őket. Egy pikánsabbat, viccesebbet megosztok a kedves olvasóval: tán egy magányos tinilány vagy egy unatkozó / technikai dolgokra nyitottabb háziasszony az "első vibrim" kifejezéssel jutott a Kinizsi Százas blogra (a keresőmotort feltehetően Vitale Bramani márkája, a Vibram talp zavarta össze). Tehát nem mindenki azt kapja ettől a webnaplótól, amit vár, de remélem, hogy a legtöbben nem csalódnak a Kinizsi Százas blogban.

Kapcsolódó bejegyzések:
I love K100
Éjfél Kapitány a Kinizsi Százasról
A Kinizsi Százas és a számok (és a pasaréti lelkész)
Dicsekvés anyucinak

Dicsekvés anyucinak

Amikor - körülbelül havonta - találkozom édesanyámmal, újra kisgyerek leszek, legalábbis szeretek neki eldicsekedni a dolgaimmal, megmutatni a kincseimet. Persze könnyen lehet, hogy édesanyámat mindez körülbelül annyira érdekli, mint engem az, amikor ő beszél nekem a nyelvészeti kutatásairól, ragozási táblázatairól, netán különböző könyvekről írt recenzióit mutatja, melyekbe udvariasan beleolvasok, de sajnos nem igazán kötnek le.

Megmutatom neki a Kinizsi Százas jelvényeimet (pedig már látta néhányszor, de most jobban megszemlélte, és heraldikájáról is váltottunk pár szót), vagy a legutóbbi túrám útvonalát a Börzsöny térképen, és más érdekességeket: "és mit szólsz, hogy én terveztem a Kinizsi Százas itiner borítóját?", "képzeld, már általában naponta több mint százan, de olykor több százan olvassák a blogom", "a bakancsomba meg az van írva, hogy vigyázz, mert messzebbre visz, mint gondolnád", "ezt a követ meg a Mátra 115-ért kaptam", "egy ilyen jelvényt ettek meg a kutyák, de kaptam másikat".

Jó néha dicsekedni az anyukánknak.

Kapcsolódó bejegyzések:
Édesapám emléke
A Kinizsi Százas és a personal branding
Nyomot hagyni (avagy a szexuálkreatív Gesztipéter)
A Kinizsi Százas, a blogom és én

Lokomotív 424 teljesítménytúra II.

Néhány hét kihagyás, tervezett pihenés után újra teljesítménytúráztam hétvégén, ezúttal a Lokomotív 424 túrán voltam (persze azért az elmúlt hetekben is voltak kisebb kirándulásaim). A Lokomotív 424 abból a szempontból különleges számomra, hogy - bármilyen furcsa - a Kinizsi Százason kívül azt hiszem ez az egyetlen olyan túra, melyet már korábban is teljesítettem (tavaly voltam az elsőn, akkor öcsémmel együtt indultam, most egyedül). Jövőre már több ilyen túrám is lesz, hiszen többek között a Gerecse 50-en vagy a Rockenbauer 130-on is tervezem az újabb indulást.

Az, hogy a Lokomotív 424 lett a második olyan teljesítménytúra, amit "gyűjteni kezdtem", a börzsönyi táj szépsége mellett a vasúthoz kötődő tematikájának és annak is köszönhető, hogy az 5. teljesítés alkalmával nem kitűzőt, hanem jelvényt ad, ezzel is ösztönözve a gyaloglaton való részvételt (egy másik, vasúti témájú túrám idén a Gyermekvasút nyomában volt).

A Szokolyáról induló és oda visszaérkező séta Magyarkúttól a kisinóci turistaházig tartó, csaknem 30 kilométeres, kéktúrán haladó szakasza megegyezett a BEAC Maxi 110 első kilométereivel, így nem csak a tavalyi túráról volt ismerős a táj. Az idő nagyszerű őszi kirándulóidő volt, olykor még a nyarat is bele lehetett képzelni a napsütésbe.

Lábbelit illetően az új Garmont bakancsom volt rajtam, túrabotot pedig ezúttal sem vittem (legutóbb tán a Mátra 115-ön használtam túrabotot).

A túra szintideje 10 óra volt, végül 8 óra 45 perc értem be a célba, a szokolyai vasútállomás melletti kulcsosházhoz. A délután 5 órás vonatot lekéstem, viszont szerencsémre (és stílszerűen, hiszen mégiscsak a Lokomotív 424 túráról van szó, s a vasútnál dolgozom) sikerült elcsípnem egy "nem hivatalos", utasokat nem szállító szerelvényvonatot 6 órakor, így nem kellett fél 8-ig várnom a következő személyvonatra.

Az Ember a gáton után tovább folytattam tehát a TTMR pontok halmozását, az eddigi 1546,5 pontomhoz tovább 67-et gyűjtöttem a 43,8 kilométeres, 1640 méter szintkülönbséget tartalmazó börzsönyi túrán, így jelenleg 1613,5-nél tartok.

Márkatörténet táblázat

Az eddigi márkatörténet témájú bejegyzések adták az ötletet, hogy összeállítsak egy márkatörténet táblázatot a legfontosabb outdoor brandek, túrafelszerelés gyártók adataival.

Kapcsolódó bejegyzés:
A Kinizsi Százas és a personal branding

Trekking'n'style rovat: bátorító hátizsák éjszakai túrákra

Az éjszakai erdőben van valami félelmetes, főleg ha egyedül van az ember. A sötétség, a szél süvítése vagy halk suttogása, a faágak nyikorgása, a vadállatok neszei és világító szempárjai könnyen megborzongatják az kirándulót, ha már látott néhány erdei thrillert, vagy olvasott rémtörténeteket (melyek közül némelyik valóban megtörtént). Azonban a képen látható szellemírtós hátizsákból a félős túrázó is bátorságot meríthet.
gizmodo.com

Kapcsolódó bejegyzések:
Trekking'n'style rovat: hátizsák kapucnival
Trekking'n'style rovat: Lego hátizsák
A Gyatlov túra tragédiája