Túrabeszámoló a NaHáT 90-ről

Kissé bulvárosan, az olvasók kíváncsiságát fokozandó előrevetítek két, a túra során történt kalandot: életemben először futott felém egy falka felbőszült kutya, miközben ráadásul még el is estem (ami, úgy tartják, nem túl szerencsés dolog kutyatámadás esetén), másrészt pedig, egy másik szituációban, tán először hallottam valódi segélykiáltást, egy vízbe esett ember kétségbeesett szavait - s mivel én voltam a legközelebb hozzá (sőt, kis híján velem történt meg a vízbeesés), én segítettem partra.

A NaHáT 90-re sem tudok másképp tekinteni, mint a "Kinizsi Százas szemüvegén keresztül": ez volt az első olyan túrám, mely rövidebb ugyan a Kinizsi Százasnál (90 km), viszont emelkedői miatt (3773 méter, szemben a K100 2775 méterével) a TTMR matematikája szerint valamivel nehezebb túrának számít (145,5 pontja 5-tel több, mint amennyit a Kinizsi Százas teljesítése jelent). A túra kifejezetten nehéznek, de azért legyőzhetőnek tűnt, a NaHáT név azonban nem erre a nahát-élményre utal, vagy legalábbis nem csak erre, hanem a Nagymarosi Hátizsákosok Társaságának a rövidítése, akik az immár 15. alkalommal megrendezett túra szervezői.

(Eredetileg az Írottkő 70-et terveztem erre a hétvégére, de - ahogy a múlt heti Gödöllő 60 esetén - végül győztek a logisztikai érvek, ám a túra különös kalandjai és találkozásai miatt egyáltalán nem bántam meg a választást. A Mátra 115 után egyébként ez lett a második legszintesebb, legtöbb emelkedővel és lejtővel bíró túrám. Viszont a Mátra 115-tel szemben most nem használtam túrabotot, így elmondható, hogy ez volt a legszintesebb olyan sétám, melyet túrabot nélkül teljesítettem.)

A túrára V_Gyuri barátommal indultam, és az első csaknem 70 kilométert együtt tettük meg. Az idő most is nagyszerű kirándulóidő volt, sok napsütéssel, így elég volt a rövid ujjú ing, pulóverre csak éjszaka volt szükség (de az emelkedőkön éjszaka is hamar kimelegedett az ember). A túra elején találkoztam Tar-patakkal, aki a (megjegyzés: csinos) lányával együtt indult az 50 km-es résztávon (Tar-patak a januári, végül kudarcba fulladt Iszinik próbálkozásomon volt az egyik túratársam, Sistergő mellett). Épp egy patakon, néhány farönkön keltünk át, amikor felismert, aztán nekem is beugrott, hogy egy kedves ismerősről van szó. Néhány kilométert így együtt tettünk meg, szóba került az Iszinik 100, a Kinizsi Százas, futás, gyaloglás, egészség.

Rájöttem, hogy számomra "az ősz Muzslája" a Csóványos lett: míg az év első felében a Muzslát másztam meg háromszor (a Mátrabérc, a Pásztó 50 és a Mátra 115 során), addig ősszel a Csóványost, a Börzsöny legmagasabb pontját (a BEAC Maxi 110, a Lokomotív 424 és ezen túra alkalmával). Ugyan a Csóványos magasabb (938 méter), emlékeim szerint a Muzsla (805 méter) megmászása megterhelőbb volt, az eltérő terepviszonyok, túra körülmények és tán korábbi edzetlenebbségem miatt is.

V_Gyurinak köszönhetően a térképet és az itinert most szinte egyáltalán nem kellett forgatnom, mert jól ismerte az utat. Számára komoly tétje volt a NaHáT 90-nek: már (ha jól emlékszem) háromszor próbálta teljesíteni korábban, de mindeddig hiába. Az utóbbi hetekben pedig nem túrázott, legutóbb a BEAC Maxin volt (amin szintén túratársak voltunk). Engem főleg a TTMR pontgyűjtés motivált, s az, hogy a Gödöllő 60 kétes sikere után ismét egyértelműen, szintidőn belül teljesíteni tudjak egy túrát.

A táv csaknem felénél, a Feketevölgy Panziónál (a volt VILATI üdülőnél) találkoztam Dáviddal. A panzió előtti ellenőrzőpontnál én is megpihentem, ettem néhány pár virslit és teázgattam, majd hármasban folytattuk az utat. Vele is szóba került sok minden, különböző túrák, statisztikák, és persze a Kinizsi Százas, amivel kapcsolatban több kritikát is megfogalmazott, míg én inkább a K100 mellett érveltem, persze én elég elfogult vagyok a Kinizsi Százassal kapcsolatban, hiszen számomra már jó ideje az az év legvártabb és legaddiktívabb sporteseménye, s arról vezetek blogot.

(Gyurival és Dáviddal is beszélgettünk a Gödöllő 60-ról, a szintidőn túl teljesített túrák problematikájáról. Szerintük - mivel a rendezők elfogadták a teljesítésem - tekintsek teljesítettként a túrára. Magamban kezdem akként elfogadni, ugyanakkor a TTMR pontjaimba inkább nem számítom bele.)

Hármasban haladva a túravezető szerepét a kimerült V_Gyuritól átvette a közülünk legjobban tájékozódó Dávid. Szívfájó-bérc után, a táv felénél sötétedhetett be, onnantól lámpákkal, fejlámpákkal haladtunk. A fejlámpám fényére körülöttem köröző lepkék egy idő után felettébb zavaróak voltak, így inkább levettem és a kezemben tartottam a lámpát, miközben idén harmadszor is felértem a Csóványosra.

Bányapuszta után V_Gyuri lemaradt és egy másik társasághoz csatlakozott, míg Dávid és én együtt haladtunk tovább. A Só-hegyi ellenőrzőponton ittunk egy kis forralt bort (ami valóban elég forró volt, így én egy kis ásványvízzel fröccsösítettem). A törökmezei halastó előtt történt a bevezetőben említett kutyás epizód: egy elágazásnál rossz irányba indultunk, és egy tanya felé közelíthettünk, amikor kutyaugatásra, felénk futó dühödt ebek hangjára lettünk figyelmesek. A kutyákat ugyan nem láttuk, ugyanakkor kerítést sem, így attól tartva, hogy kiszabadulhatnak, jobb híján futásnak eredtünk. Nem feltétlenül okos ötlet kutyák elől futni, de akkor hirtelen jobbnak tűnt, mint megvárni őket. Szerencsére végül kiderült, hogy távolabb volt egy kerítés is, de a futástól és az adrenalintól az addigi meggyötört, zombiszerű éjszakai vánszorgásból alaposan felébredtünk, szinte új életre keltünk. A kutyák elől futva el is estem, amitől megfájdult a bal térdem, de pár percen belül az is enyhült, majd elmúlt.

A halastónál történt a másik kaland: még jócskán sötét volt, reggel háromnegyed 6 körül, amikor a tó melletti ellenőrzőponthoz értünk. Csakhogy a halastóba egyenesen, teljesen a tó szintjében, sötétben elég nehezen észrevehetően belevezetett egy rövid aszfaltút, és mi azon próbáltuk megközelíteni a pontot. Dávid tán egy-két lépésre lehetett a tótól, amikor az egyik pontőr azt kiabálta, hogy "ne arra!", de akkor már késő volt, csobbanást hallottam, és azt láttam, hogy túratársam szinte nyakig elmerül a tóban, és segítségért kiált. Fél-egy másodperce megdöbbentem, leblokkoltam, aztán karomat nyújtva kihúztam. Szerencsére nem ütötte meg magát, de azért egy október végi hajnalon tóba esni még aránylag jó idő esetén sem lehet kellemes élmény. A tábortűz mellett szárítkozott, de hamar tovább indultunk (Dávid egy órával előbb rajtolt mint én, így neki jobban kellett sietnie). Nem sokon múlt egyébként, hogy nem én estem a tóba, hiszen csak pár lépéssel voltam Dávid mögött, s könnyen lehet, hogy én sem veszem észre a vízfelületet. 

A halastó után már csak egy-két kisebb dombot kellett megmászni, és visszaértünk Nagymarosra, ahonnan a túra indult (bár ez az utolsó hét kilométer azért többnek tűnt, ahogy egy túra végén általában lenni szokott). A 24 órás szintidőn belül, 23 óra 5 perc alatt értem a célba. Míg a következő vonatra várakoztam, beért V_Gyuri is, szintén szintidőn belül, így ő is sikeresen teljesítette a túrát.

Idén már csak a Piros 85 és a "mumusom", az Iszinik 100 van hátra a terveimből, de lehet, hogy ezeken kívül is megyek még néhány kisebb, könnyebb túrára. A TTMR pontjaim száma - hacsak nem vétettem valahol hibát a kalkulációban - jelenleg 1759.