Gödöllő 60 - a túra, ami sikerült is meg nem is

Minden sikersorozat véget ér, megtörik egyszer (azért remélem, ez a széria még sokáig tart). A Gödöllő 60-ba bizony beletört a bicskám. Nem fizikailag, hanem tájékozódásilag. A kudarc megítélése, értékelése azonban - mint a következő bekezdésekből kitűnik - elég összetett, és valamelyest nézőpont, hozzáállás kérdése is, szinte filozófiai dilemma.

A távon sikeresen végiggyalogoltam, minden ellenőrzőpontot érintve és pecsételve, viszont épp az utolsó (8.) pont után a túratársammal eltévedtünk, és végül 38 perc késéssel értem be a célba (14 óra volt a szintidő, 8:00-kor indultam és 22:38-ra érkeztem a be). Kérdés, hogy ez most teljesítésnek számít-e vagy sem, illetve ha teljesítésnek, akkor milyennek. (Megjegyzendő, hogy ilyen eddig még - legalábbis az utóbbi években - nem történt velem: a túrákat vagy feladtam olykor, vagy pedig szintidőn belül teljesítettem, ahogy tavasz óta mindet.)

Az első lehetőség az, hogy mivel kaptam oklevelet, kitűzőt, és teljesítőként üdvözöltek, gratuláltak nekem a célban, ezért teljesítésnek számít - hiszen mégiscsak a rendezők döntik el, hogy kit tekintenek teljesítőnek és kit nem.

A második eshetőség szerint (a szigorúbb túrák, például a Kinizsi Százas szellemében, ahol már egyetlen perc késés sem megengedett) ez nem számít teljesítésnek, mivel túlléptem az előre megadott, rögzített szintidőt.

De létezik egy harmadik lehetőség is: a túra leghosszabb résztávját, a 37 kilométeres Gödöllő 35-öt bizonyíthatóan az arra adott szintidőn belül legyalogoltam, így ugyan ha a Gödöllő 60 nem is sikerült, a Gödöllő 35 igen. Több túrán (ha jól tudom, a Mátra 115-ön is) lehetőség van arra, hogy egy induló akár "feljebb nevezzen", akár lejjebb, aszerint, hogy az eredetileg vállalt (rész)távnál egy hosszabbat vagy rövidebbet képes teljesíteni. De ebben is eltér az egyes túrák rendezőinek filozófiája: a Kinizsi Százas rendezői úgy tartják, hogy csak a nevezési lapon szereplő táv teljesítéséért jár az elismerés. Azaz ha valaki a Kinizsi Százason indul, de csak a táv feléig vagy kétharmadáig jut el, nem kapja meg a Kinizsi 40 kitűzőt, mert a 100 kilométeres távot vállalta, és azt nem teljesítette. Vagy fordítva: aki a Kinizsi 40-en indul, hiába folytatja a túrát és gyalogol további 60 kilométert, hivatalosan csak Kinizsi 40 teljesítőként ismerik el, mert nem a százas távra nevezett.

Az ember persze próbáljon minél szigorúbb és igényesebb lenni önmagához (bár ez nem mindig könnyű), így tán az a legjobb, ha ezt a túrát nem ismerem el teljesítettként magamban, és a TTMR pontjaimba sem számítom bele (76,5 pontot ért volna a gyaloglat). Így akkor biztosan nem kell magyarázkodnom sem magamnak, sem másoknak. Bár a TTT állásfoglalására, véleményére kíváncsi vagyok, lehet hogy meg is keresem őket ezzel kapcsolatban a napokban.

A Gödöllő 60 túrát (63 kilométer, 987 méter szintemelkedés) az eredetileg tervezett Bakonyi Barangolás 70 helyett választottam, bevallom, főleg logisztikai okokból, a túra könnyebb megközelíthetősége miatt. Nem most túráztam először a Gödöllői-dombságban: öcsémmel jó pár évvel ezelőtt voltunk egyszer a Téli Margita teljesítménytúrán. A túra útvonala a dombság északi részében, Gödöllő és Galgagyörk között kanyargott, egy hatalmas nyolcast leírva (a nyolcas alsó és felső körének találkozásánál volt egy olyan ellenőrzőpont, ami a 3. és 6. pont is volt egyben). Pénteken megvásároltam az útvonal követéséhez szükséges Gödöllői-dombság és Gödöllő térképet is. Az idő kellemes volt, csak éjjel, az út legvégén szemerkélt kicsit az eső, mintegy megsiratva a kudarcba fulladt szintidőn belüli teljesítést.

Rögtön a túra elején, teljesen egyszerű terepen, lényegében indokolatlanul megfájdult a bal térdem - pedig még a Mátra 115 végére is pont a másik térdem fájdult meg, a balnak akkor, 124 kilométer és 6300 méter emelkedő után semmi baja nem volt. (Az éles fájdalom közepette az a gondolat is belém hasított, hogy mi van, ha tönkreteszem magam a túlzásba vitt kirándulásokkal, de aztán elhessegettem a gondolatot. Ha lesz is netán valami ízületi bajom idős koromra, akkor - ahogy filozófus unokatestvérem fogalmazott - az öregség úgyis a fájdalomról szól, egy sajgó testrész ide vagy oda már nem oszt, nem szoroz. Aztán az is lehet, hogy semmi bajom nem lesz, éppen hogy megedz a túrázás, hiszen a Kinizsi Százast is teljesítik 70 év felettiek is. Vagy netán meghalok még azelőtt, hogy problémám lenne a sok sétától - akkor pedig feleslegesen kíméltem volna magam fiatalabb éveimben, úgy járnék, mint az a kuporgató, aki meghal, mielőtt élvezhetné összegyűjtött vagyonát.) De aztán amilyen hirtelen és váratlanul jött, úgy el is múlt pár kilométer után ez a kellemetlen érzés.

A Gödöllő 60-on kerékpárosok is indulhattak, volt közöttük kettő, akikkel szinte a túra háromnegyedéig egymást előzgetve haladtunk, mert rendre defektet kaptak, vagy szerelniük kellett valamit a bicikliken. Amikor egy másik, defektet javító társaságot előztem meg, akik a második ellenőrzőpontnál táboroztak, viccelődtek, hogy nem cserélem-e el a bakancsomat az egyik kerékpárra. Megjegyezték, hogy van olyan bakancs és van olyan bicikli, melyek esetén megérné a csere, persze az én bakancsom inkább csak egy nem túl drága drótszamár értékével bír.

Az első bő 20 kilométert egyedül tettem meg, csak egy rövid szakaszon beszélgettem egy volt futballbíróval és a túratársával. Kétszer már a túra elején is figyelmetlen voltam, s egy-egy elágazásnál rossz irányba indultam, de 100-200 méter után felismertem a tévedésem. Aránylag jó tájékozódásomra büszke is voltam (ami persze nem volt olyan nehéz feladat a részletes itinernek köszönhetően), egyszer még egy eltévedt futópárnak is adtam útbaigazítást (a 20-as távról keveredtek egy olyan helyre, amit az már nem érintett), és a volt futballbírót és társát is megkíméltem egy nagyobb kitérőtől, mert épp az egyik helytelen útról való visszafordulásom során találkoztam velük szembe.

A 20. kilométer után tettem szert egy állandó túratársa (druszámra, Sanyira), akivel aztán a célig együtt mentünk. A közös utat rögtön egy, a korábbiaknál komolyabb eltévedéssel kezdtük, Váckisújfalu előtt. Ott néhány plusz kilométert rátehettünk a távra, de  azért még időben voltunk, úgy számoltam, reális lehet a 12-13 óra alatti, azaz este 8-ra, 9-re történő célba érkezés. Társalogva fogytak a kilométerek; elértük a túra legészakabbi, Gödöllőtől legtávolabbi pontját, Galgagyörköt, majd lassan visszakanyarodtunk a 3. (azaz immár 6.) ellenőrzőpont irányába, az útvonal által leírt nyolcas fonódásához, hogy aztán később a Gödöllői-dombság legmagasabb csúcsát, a 344 méter magas Margitát is megmásszuk. Ekkor már jócskán besötétedett, így a jól járható és enyhén lejtős terepen elég sokat kocogtunk is, hogy minél előbb a célba érjünk.

A baj a 8. ellenőrzőpont után, szinte Gödöllő határában, már-már a célegyenesben történt. Valahogy teljesen utat tévesztettünk, és bár hallottuk a közeli autópálya hangját, hol kerítésbe, hol sűrű aljnövényzetbe, bozótosba botlottunk. Aztán megláttuk az adótornyot mint jó referenciapontot, tőlünk úgy száz méterre, de attól is kerítés választott el. Az az ötletem támadt, hogy próbáljunk meg a kerítés mellett haladni, mert egy adótoronyhoz csak vezet valami út, és azon aztán könnyen a városba érhetünk. De az adótorony mintha az iránytűt is megzavarta volna kissé, és mint utólag kiderült, rossz irányba indultunk a kerítés mellett (ha a másik irányba indulunk, 100-200 méteren belül egy útra érünk). Így aztán az időből egyre inkább kifutva, egyre csalódottabban és fáradtabban bóklásztunk immár bármiféle út vagy ösvény nélkül, a kerítés körüli ágas-bogas fák között. Volt, hogy a domborzati viszonyok és a sűrű aljnövényzet miatt jobban eltávolodtunk a kerítéstől, majd próbáltunk egy irányban haladni, de az iránytűt időről időre ellenőrizve megdöbbentő iránytévesztéseink is voltak, de ez út nélkül a fák között bóklászva nem is csoda (egyszer láttam egy műsort arról, hogy kísérletképpen több embernek bekötötték a szemét, majd egy mező szélén útnak eresztették őket azzal az egyszerűnek tűnő feladattal, hogy menjenek egyenesen előre. Már 10-20 méter után jelentősen elkanyarodtak, vagy épp visszafordultak vagy köröket írtak le, pedig azt hitték, egyenesen mennek előre. Úgy emlékszem, egy vakkal is elvégezték a kísérletet, de tájékozódási pontok nélkül ő is hasonlóan viselkedett).

Ez a komoly, tán egy, másfél órát is felemésztő eltévedés nagyon tanulságos volt: ha kicsit higgadtabb maradok, és átgondolatlan ötletelés és szinte rögtönzött nekivágások, visszafordulások helyett inkább alaposabban tanulmányozom a térképet, akkor az egyik részletes, Gödöllő városát ábrázoló kistérképen észrevehettem volna (amit aztán csak itthon, utólag), hogy bizony az adótorony kerítése és pontos elhelyezkedése is fel van tüntetve.

Végül aztán valahogy kikeveredtünk, és határozottan délnek tartva lassan újra a túra elejéről ismert bevezető útra értünk, meglátva a fákra festett M betűket is nyilakat. Gödöllőre érve átkeltünk egy gyalogos autópálya-felüljárón (amin az út elején is), majd lassan megérkeztünk a belvárosba és a rajt-célba, az általános iskolába, ahol megkaptam az első bekezdésekben említett dilemmát okozó kézfogást, oklevelet, kitűzőt.

A történések itt még nem értek véget, mert már éjszaka közepe volt, s miután az utolsó vonat és HÉV is elment, nem tudtam hazajutni Gödöllőről. Jobb ötlet híján kisétáltam a vasútállomásra, ahol tizenöt-húsz percet ücsörögtem az állomás előtti padon, majd - bár nem volt annyira hideg, és nem szeretek gyakran szívességet kérni - úgy döntöttem, hogy csak okosabb, ha megpróbálkozom bekéredzkedni a forgalmi irodába az első hajnali vonat indulásáig, vasutasságomra és a 65 kilométeres túra fáradalmaira való hivatkozással. Így is lett, kicsit beszélgettünk (persze igyekeztem nem zavarni a dolgozókat a munkájukban - az iroda egyébként az állomás vágányrajzát mutató Domino biztosítóberendezés hatalmas asztalának és táblájának színes fényeivel egy retro sci-fi űrhajójának irányítópultját, egy Verne regény hangulatát idézte), és a fűtött helységben, egy kényelmes székben el-elszunyókáltam, amíg be nem érkezett a 4:08-as személyvonat.

Ahogy az Iszinik 100 kudarcok a testi-szellemi erőnlétem fejlesztésének szükségességére világítottak rá, úgy most ez a túra arra, hogy komolyan fejlesztenem kell tájékozódási készségem is, és jobban úrrá kell lennem egy-egy éjszakai eltévedés kisebb pánikreakcióján, hogy okosabb döntéseket hozhassak.