Dolgok, amikről azt hittem, hogy sosem fognak sikerülni, aztán mégis sikerültek

Gyermekkoromban azt hittem, sosem fogok megtanulni lendületből hintázni, mert sokáig csak úgy tudtam, hogy lábammal a földet érintve el-ellöktem magam.

Attól is féltem (talán öt évesen), hogy nem tudok majd megtanulni írni, mert megrémített egy szépen ívelt talpú kettes számjegy a miskolci 2-es villamoson, és úgy gondoltam, hogy az íráshoz elengedhetetlen, hogy a kettes számot ilyen tökéletesen szabályos hullámvonallal ábrázoljuk, márpedig erre képtelennek tartottam magam.

Kamaszkoromban attól tartottam, hogy sosem lesz barátnőm, és sosem fogok tudni szerelmet ébreszteni (és tessék, azóta talán a kelleténél több barátnőm is volt).

Az első Kinizsi Százasom után azt gondoltam, hogy sosem leszek képes többet gyalogolni 100 kilométernél.

És amiktől manapság tartok, de legalábbis kíváncsi vagyok: lesz-e valaha családom; lesz-e könyvem, íróvá válok-e; sikerül-e vinnem valamire?