Nem én vagyok a leggyorsabb gyalogló (sőt, inkább a lassúak közé tartozom), és még csak nem is én túrázom évente a legtöbbet, és a Kinizsi Százas teljesítések számát tekintve sem tartozom az igazi régi motorosok közé, és még csak a legjobb túrabeszámolókat sem én írom, ezért aztán olykor, önkritikusabb pillanataimban rájövök, hogy kissé méltatlan is vagyok a hírnevemre, vagy legalábbis az ismertségem nincs arányban azzal, amit letettem az asztalra. De mégis jó érzés, amikor egy-egy túra közben valaki rám köszön vagy szóba elegyedik velem, hogy "á, te találtad ki Iszkirit", vagy "te írod azt a Kinizsi Százas blogot", vagy "te gyalogoltad le oda-vissza a Kinizsi Százast", vagy hogy "jó a turistajelzéses játékod!", esetleg az Ixi Kupáról érdeklődik. Vagy amikor a Facebookon azt látom, hogy valaki megosztja egy-egy grafikámat, vagy éppen pólómintaként élnek tovább rajzaim.
Persze a túracelebségnek vannak bizonyos árnyoldalai is, bár ezeket csak ritkán élem meg igazán sötét árnyként: például folyamatosan írni és építkezni kell, ki kell találni valamit, hogy az ember fenntartsa az érdeklődést, és ne csak a múlt túracelebje, hanem a jelené és a jövőé is legyen. Mert ott van az emberben a kérdés, hogy vajon hol tart a "karrierem"? Stagnál, vagy már lefelé cseng, vagy ez még éppen csak a bevezető volt, és most indul majd be igazán? Mi az, amit adok az embereknek? Fogják még sokkal többen olvasni a blogom, sikerül még 200 kilométernél többet is gyalogolnom? Elkészül majd a Kinizsi Százasról szóló könyvem? Néha úgy érzem, hogy ez egy kicsit függőség is, hiszen ha pár napig nem posztolok vagy éppen nem dolgozom valami újabb komoly terven a háttérben, akkor már hiányzik ez a fajta jelenlét.
És közben ott a másik dilemma: meg kell találni az egyensúlyt, figyelni kell arra, hogy azért túl sok se legyek, a personal branding ne legyen túl öncélú ill. valós érték nélküli. Persze ebben nyilván nem lehet mindenkinek a "kedvében járni", bizonyára már így is van, aki mondjuk beképzeltnek tart, így a megfontolt adagolás, tudományos méricskélés helyett inkább a megérzéseimre hagyatkozom, és általában írok-alkotok ahogy épp kedvem tartja.
Szóval sokváltozós dolog ez, de összességében pozitív élmény, és immár a személyiségem része ez a túracelebség. Sőt, a sorsom, életem része is, hiszen már több barátságot is köszönhetek a blogomnak, és a jelenlegi barátnőmet is részben a webnaplómnak köszönhetem (igaz, valóban áttételesen, nem a kissé "tékasztoris" hirdetésemen keresztül).
Ami még a visszacsatolásokat illeti, egy-egy nehéz túrán a blogom is elég hatékonyan motivál, hiszen néhány komoly holtponton átsegít az a tudat is, hogy olvasóközönségem van, sokakkal megoszthatom az élményeimet, gondolataimat, tapasztalataimat.
Kapcsolódó bejegyzések:
Dicsekvés anyucinak
Aki magáévá tette a K100 témát
Emlék: levél 2010-ből
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése