Pécsre már péntek este megérkeztünk, az Apáca utcában, egy középiskolai leánykollégiumban volt a szállásunk, ahová egy kis sörözés után értünk (bár azt hiszem, én ott már csak kólát ittam, elég volt az az 1-2 sör, amit a vonaton elfogyasztottam). Nos, a leánykollégiumban kezdődtek a kalandok, ugyanis a recepción a 225-ös kulcsot kaptuk, viszont a másodikra felérve és az oldalfolyosón nézve az ajtók feletti számokat megdöbbenve konstatáltuk, hogy a 225-ös ajtó nem más, mint a férfi WC bejárata. Ezen aztán jót derültünk, gondoltam hogy ez biztos valami helyi humor, hogy először a WC kulcsát adják oda szobakulcsként. Azért mégsem akartunk a mosdókagylók meg a piszoárok mellett letáborozni (meg annak olyan Fűrész I. hangulata is lett volna), így mentem is vissza reklamálni a recepcióra, de aztán kiderült, hogy csak bambák voltunk, mert pár ajtóval arrébb volt egy 225-ös hálószoba is, de a fene se gondolta, hogy ilyen redundancia van a helyiségek számozásában.
A leánykollégiumról nekem Szabó Magda Abigélje jutott eszembe, meg a híres balassagyarmati túszdráma a 70-es évekből, ez utóbbit regény formájában olvastam is, egyik túratársamnak azonban a vicces rajzokkal, poszterekkel teleragasztott ajtókról más jutott eszébe: "Milyen együtt menstruálások lehetnek itt!" Genderológiailag talán nem volt túl polkorrekt, de ezen úgy elkezdtem nevetni, hogy majdnem a falnak estem. Áron tavalyi emléke volt, hogy akkor Bieber meg Timberlake poszterek sokaságát látta ittjártakor (végül is Justin-Justin), ezekkel most nem találkoztunk, de annyira nem is bántuk.
A 225-ös szobában két darab emeletes ágy volt, ezeken kerestünk helyet magunknak. Az enyém az egyik alsó ágy lett, ami alapvetően frankó dolog, még ha a TTMR pontjaim is megtett túráim nem is indokolták, de nem törődtünk a hieararchiával. Az ágy léceire volt pár vicces és korábbi eseményeket dokumentáló felirat írva: "kicsi a bors, de tényleg", vagy "itt szenvedtünk 12 napot", illetve "itt dugtam meg az első nőmet".
Fölöttem Szötske aludt, és ahogy időnként forgolódott, vészesen nyikorgott az ágy, amitől kicsit megijedtem, és próbáltam statikailag felmérni, hogy vajon nem fordulhat-e elő, hogy leszakad, és akkor engem agyonüt. De aztán arra jutottam, hogy erre kicsi az esély, mert hát csak elég erősek ezek a lécek, meg Szötske sem olyan nehéz. Meg ha eddig nem szakadt le, miért pont ezen az éjszakán történne tragédia, és miért pont velem.
Így is lett, reggel örömmel ébredtem arra hogy még élek, nem zuhant rám a felső ágy Szötskéstül, és némi készülődés után gyalog indultunk első túránk rajtjába, a Kikelet Hotelbe. Először egy 5,2 km-es minimaratont teljesítettünk, mely a Misina csúcsára ment fel a kilátóhoz és vissza (ezt 1 óra 5 perc alatt tettük meg), majd beneveztünk a 41 km-es maratonra. Ez először szintén felment a kilátóhoz, majd Mánfa - Orfű - Abaliget - Éger-völgy útvonalon tért vissza a Kikelet Hotelbe. Az Orfűi tónál Áron megszólaltatta a telefonján a Fishing on Orfű c. dalt, és együtt énekeltük, hogy "Fishing on Orfű, dancing in the nightclub". Gégen-kútnál ittunk a forrásból, és kitaláltam egy reklámszlogent is: Gégen-kút, immer gut! Volt egy-két erdei tornázóhely hely, az egyik ilyen állványon tolódzkodtam is a crossfit jegyében. Ezt a túrát 10 óra 15 perc alatt teljesítettük, de közben azért volt pár pihenőnk, Éger-völgyben Teca mamánál például mindhárman ettünk egy-egy adag rántott húst. De ha már Pécsett voltunk, indultunk még egy harmadik, éjszakai túrán is, az "Álmában csenget egy picit" című 12,4 km-es sétán, mely a 100 éves pécsi villamosnak állított emléket. Itt Áron már az elején gyorsabb tempót vett fel, így mi kicsit lemaradva, de kedves hölgykoszorúban teljesítettük a túrát, mely szintén felment a Misinára, így egy nap alatt háromszor is megmásztuk a város híres hegyét. Néhány új, eddig nem ismert jelzésbe is botlottam a mecseki túrák során (Szent Márton út, valamint kék lábnyom Mánfánál, az Árpád-kori templomnál), melyekkel hamarosan a játékom is kibővítem.
Egy újabb éjszaka következett a Diderot regényéről elnevezett utca leánykollégiumában, majd reggel az 5:15-ös vonattal indultunk vissza Budapestre, ahol elbúcsúztunk Szötskétől, és Áronnal mentünk a Tatabánya 30-ra, ahol seprők voltunk. A felsőgallai rajtban ettünk-ittunk, majd utolsó indulókként teljesítettük a bő 30 km-es távot, közben a fákról szedegetve a túra alkalmából kihelyezett irányjelző papírokat. Ezek tűzőgéppel voltak a fák kérgéhez erősítve, és kombinált fogóval dolgoztunk (egyik-másik eltávolítása nem ment könnyen, egy kapocs meg is szúrta a matatóujjam; itt megint lett egy csipetnyi halálfélelmem, hogy nehogy vérmérgezést kapjak, no de csalánba nem csap a ménkű). Az idő gyönyörű volt, és a táj is megfogott (a festői Sárkánylyuk-völgy, Vérteskozma) - legutóbb egyébként a tavalyi tavaszi terepfélmaraton alkalmával jártam a Vértesben. A túrán találkoztunk Barta Lászlóval is (nem a Tatabánya 30-on vett részt, hanem geocachingozott), de szórakozottságomban elfelejtettem neki gratulálni a Kör teljesítéséhez.
Azért az igazsághoz tartozik, hogy az irányjelző papírok nagy részét Áron szedte le, mivel gyorsabban haladt mint én, és általában a nagyjából fél perces megállásai, papírszedései alatt értem utol. Így is megdicsért, hogy azért kezdek gyorsulni, és valóban, jó edzések voltak ezek a túrák. A Tatabánya 30-at 6 óra 55 perc alatt teljesítettük.
A Tatabánya 30 után busszal mentem haza Felsőgalláról Újvárosba, és mivel Tatabányának ezen a részén már hosszú évek óta nem jártam és nem is ismerem a környéket, rácsodálkoztam a sok szegényes utcára, melyekhez képest még az átlagosnak mondható újvárosi lakótelepem is mintha elitrezervátum lenne.
A hétvégi négy rövidebb túrával összesen 90,6 kilométert gyalogoltam (2955 méter emelkedővel), így 134 ponttal 1598-ra nőtt az idei TTMR pontjaim száma.
Látom,minden hülyeséget megjegyzel,amit mondok. :-P
VálaszTörlésKöszi a beszámolót, nagyon jól szórakoztam, miközben elolvastam.
VálaszTörlésSzötske