Kezdjük tán ismét azzal, hogy NaHáT 90 különlegessége, hogy bár tíz kilométerrel rövidebb a Kinizsi Százasnál, sokkal több lejtőn és emelkedőn át vezet (a K100 2750 méterével szemben 3800 méter az összes emelkedő, ami száz kilométerre vetítve bőven 4000 méter felett lenne), ezért számszerűsíthetően és bizony érzésre is nehezebb túra a Kinizsi Százasnál. Mindez a TTMR pontokban is megmutatkozik, a NaHáT 90 talán az egyetlen olyan hazai teljesítménytúra, mely bár rövidebb a K100-nál, mégis több TTMR pontot jelent.
A túra minden izgalma ellenére most kevésbé volt kalandos mint tavaly, nem kergettek meg kutyák, és Lestat sem sétált bele a törökmezei halastóba. Az idő kellemesen ősziesen tavaszias volt, ezernyi színben pompázó levelek borították az ösvényeket, és tarkították a távoli hegyeket. Éjjel azonban jött egy kis eső is, ami az út későbbi szakaszait elég sárossá tette - ahogy mondani szokták, úgy hiányzott mindez, mint egyszeri trafikosnak a 18 év alatti próbavásárló.
A túra most is kemény volt, a Csóványosra vezető úton több holtpontom is volt, mondtam is magamban: "nem lehetek ennyire lányos, hogy megsz*passon a Csóványos!" Bizony, a Csóványos, ahonnan nappal a kilátás látványos, feljutni oda tehát semmiképp sem hátrányos, bár mi 21:10-re értünk oda, s ilyenkor a horizont már kátrányos.
A túrára egyébként Áronnal és Varjas Andrással indultam, de aztán már a rajtban elváltak útjaink, mivel ők gyorsabban és néhány kitérővel (egy túramozgalom miatt néhány környező várat, romot is felkerestek) tervezték teljesíteni a túrát.
Viszont rögtön a túra elején találkoztam Bubuval, akivel aztán csaknem a teljes távot együtt tettük meg, és Ottorinóval is, akit most láttam először személyesen. Megköszöntem neki személyesen is a kritikáját, és engedélyét kértem, hogy közölhessem a blogomban. De nem csak Ottorinóval találkoztam, hanem például először láttam a Kinizsi Százas egyik legendás alakját, régi motorosát, egyik legtöbbszörös teljesítőjét, Corradi Surdot, akinek Bubu be is mutatott. Találkoztunk Márton Danival is, a rajtnál pedig Rudolf Istvánnal.
A Fekete-völgyi panziónál láttunk motoros hajtányokat és kisvonatot a különleges, 600 mm-es nyomtávú síneken, és jó étvággyal elfogyasztottuk a virslit kenyérrel és mustárral. A panzióban épp egy lagzi előkészületei zajlottak, így sajnos ott nem volt alkalmunk bevásárolni. Bubu sem tudott így kávét venni, ezért a túra végére elég zombi lett (igaz, valamelyest én is), és heroikusan küzdött az álmosságával. Találkoztunk Popeye-jel is (akivel legutóbb a Mecsekben túráztunk együtt) és több túrázó hölggyel, egyikükről most jutott eszembe, hogy honnan ismerős: egy időben mintha a csepeli héven láttam volna néha, amikor még arra laktam.
Mivel Fekete-völgyben és később Bányapusztán (ahol éjfél körül babgulyást ettünk, és vártuk hogy csillapodjon az eső) elég sok időt vesztettünk (összesen legalább másfél-két órát), így Nagymaroson az utolsó pár száz métert kocogva tettem meg, és éppen reggel 7:00-re, pontosan 24 óra alatt értem a célba.
Összefoglalva a NaHáT 90 idei nahát-élményei: nahát, ez még mindig egy nagyon kemény túra. Nahát, ilyen sem volt még: lényegében másodpercre pontosan a szintidő alatt teljesítettem egy túrát. S nahát, milyen kicsi a világ: az Inóci-nyereg után mintha még régi cimborám, a pasaréti lelkipásztor (akitől először hallottam a Kinizsi Százasról) édesapját is láttam volna, amint két lányával kirándult.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése