Az utolsó Kinizsi Százasom

Az utolsó Kinizsi Százasom közben valószínűleg nem fogom tudni, és még csak sejteni sem, hogy az az utolsó - ahogy olykor egy csókról, szeretkezésről, vagy egy beszélgetésről sem tudjuk, hogy az most épp az utolsó. Legalábbis vele az utolsó. Vagy - mert így is eshet - számunkra is az utolsó, úgy egyáltalán.

Egyszer eljön az a Kinizsi Százas is, amit "elvesztek". Ahol megszakad a sikerszériám. Ahol alulmaradok a távolsággal és önmagammal szemben. Tán épülésemre szolgálna, nem lennék ilyen elbizakodott, mint most. Fájó kudarcom megtanítana még jobban tisztelni a Kinizsi Százast. Ráébrednék, hogy nem kaphatom meg mindig, hogy nem teljesen az enyém. Hogy a most biztosnak tűnő teljesítés valójában egy törékeny és soktényezős egyensúly. Hogy a korábbi sikereimet legalább annyira a szerencsémnek is köszönhetem, mint izmaimnak és akaraterőmnek.

Mert semmi sem örök. Ami ma biztos, holnap bizonytalanná válhat, holnapután pedig már múlttá: hol ködösebb, hol élénkebb, olykor pátoszos emlékké. Egyszer majd a Kinizsi Százas hegyeit és völgyeit is már csak emlékeimben és álmaimban járhatom be, vagy még úgy se. Egyedül Isten szeretete örök - hiszik a hívők, minden bizonnyal igazuk is van. Abban legalábbis biztosan, hogy más nem az.

Egy mondás szerint éljünk minden nap úgy - annyira élvezve, átélve minden pillanatot, olyan harmóniában szeretteinkkel és környezetünkkel, úgy törekedve a tökéletességre -, mintha az lenne életünk utolsó napja. Azt a kedélyes kiegészítését is hallottam ennek a mondásnak, hogy "ha úgy tekintünk minden napunkra, hogy lehet, hogy ez az utolsó, akkor egy nap feltétlenül igazunk lesz". Így hát most így írom én is ezt a bejegyzést: mintha utolsó bejegyzés lenne. Közben azért remélem, hogy nem ez lesz az utolsó. Még nagyon sok lesz, ahogy Kinizsi Százas teljesítésemből is.