Ami a túrabeszámolókból kimaradt

Túrázni igazából a kirándulások közben szerzett apró, különös, nehezen leírható és megfogható élmények és hangulatok miatt érdemes. Sajnos kevés kivételtől eltekintve túl rövid és összecsapott túrabeszámolókat írok (még csak azt sem mondhatom, hogy "lényegre törőeket", mert a lényeget éppen ezek a le nem írt momentumok adják). Most igyekszem ezt valamennyire pótolni, és megpróbálok megfogalmazni néhány ilyen élményemet.

Például amikor A híd túl messze van túrán Suvlaj felhívta a figyelmem a távírópóznák különös hangjára, zúgására, és én is fülelni kezdtem ezt az érdekes morajlást.

Amikor egy vizes faágra lépve hirtelen megcsúszom és elvágódom, és egy pillanatra megijedek, felszökik az adrenalinszintem, de néhány apró horzsolással megúszom a dolgot.

Amikor a Prágai Százason, már bőven 100 km-en túl találtam egy fára rögzített cetlit, melyre valaki azt írta sárga filctollal, hogy "Sorry", és hogy nem tud tovább várni ott a túratársára, míg én ezt a Sorryt Sanyinak olvastam (akkor már két napja nem aludtam), és meg voltam róla győződve, hogy azt valaki nekem írta, pedig senkivel sem beszéltem meg, hogy ott várni fog (persze ennél különösebb dolgok is történtek a Prágai Százason).

Amikor éjjel túrázva előbukkannak egy város vagy egy falu fényei, és megfáradtan egy kicsit irigykedem is a házak lakóira, akik most otthon, civilizált körülmények között pihennek vagy vacsoráznak, de ugyanakkor azt is érzem, hogy minden fáradtságom, saras bakancsom ellenére nekem is legalább ilyen jó itt, pár száz méterre vagy néhány kilométerre az aszfaltozott utaktól és fűtött otthonoktól, mert azért ez mégiscsak egy ritkább, természetközelibb testi-lelki állapot.

Amikor a Kinizsi Százason vagy más, legalább száz kilométeres túrán egy teljes napot (vagy többet) folyamatosan ébren, a szabadban gyaloglással töltök, akarva akaratlanul megfigyelve a napszakok váltakozását, a sötétedés óráit, az éjszakát, a napkeltét, és úgy érzem, hogy most már sokkal többet mond nekem az, hogy "egy nap", mint korábban, vagy mint azoknak, akik napjaikat mindig steril, urbanizált otthoni, irodai körülmények között töltik.

Amikor egy alacsonyabb faág beleakad a kötött sapkámba és kihúz abból egy szálat, ami pár másodpercre felbosszant, de aztán rájövök, hogy minden szórakozottságom és feledékenységem ellenére a sapka sokkal múlandóbb és kevésbé fontos, mint az, hogy most itt vagyok, hogy emlékeket, kilométereket gyűjtök.

Amikor egy mások szemében talán teljesen hétköznapi, vagy legalábbis nem különösebben szép erdőrészben - amit még talán háttérképként sem választana senki a telefonjára vagy a számítógépére -, valami mégis megfog, sőt, úgy érzem, hogy ez mintha egy "álomerdő" lenne, ahol már jártam varázslatos álmaimban, pedig a valóságban most vagyok ott először. És ettől a felfedezéstől csaknem újra átérzem a korábbi, akár évekkel azelőtti álom hangulatát, idilljét (persze nem én vagyok az első, aki ilyesmit él át, Eötvös Loránd is hasonló érzésről számolt be egykor).