2013-as túraévem áttervezése

Először az is felmerült bennem, hogy 2013-ban még a 2012-es túraévemet is túlszárnyalom a teljesített túrák számát és az azokon legyalogolt kilométereket, gyűjtött pontokat tekintve, azonban a sors mint tudjuk kiszámíthatatlan. Számomra is kissé váratlan fordulattal (hiszen nem is olyan régen még épp itt a blogomban (is) kerestem magamnak társat) úgy alakult, hogy idén nem a túrázásnak, hanem inkább a családomnak szentelem magam, így aztán a legtöbb hétvégét nem komoly teljesítménytúrákkal, hanem kedvesem és kislányom körében töltöm majd.

Már-már filozófiai kérdés, hogy mit érdemes az embernek választania, mi építőbb jellegű, a túrákon leküzdött nehézségek, fájdalmak, határaink túllépése, vagy pedig ennek szinte fordítottja, a civilizált, urbánus otthonban átélt családi harmónia, gyermeknevelés, hétköznapok, a hálószobai gyönyörök; úgy fest, hogy idén inkább ez utóbbiakra esik a választásom. Természetesen néhány fontosabb túrán azért ott leszek, így például a Kinizsi Százast (melyből idén már a hetedik teljesítésem következik) semmiképp sem hagyom ki, és a blogomat is igyekszem minél szorgalmasabban tovább vezetni és a hamarosan működő túrazokni.hu portálba is sok energiát fektetek majd, a TTMR pontokat vagy a Budapest Kupát azonban nem fogom hajszolni. Kérdésessé vált a Terep Százason való részvételem is, a közelgő Galyavár 110-ről (mely a legtöbb emelkedőt tartalmazó túrám lenne, így még a Mátra 115-nél is keményebb) azonban még nem mondtam le teljesen.

Most hétvégén a korábban tervezett Börzsöny éjszakai teljesítménytúrát kihagyom, pedig egy nagyon jó cimborám, túratársam, Suvlaj hívott idén is rá, akinek nagyon sokat köszönhetek (s akivel épp a tavalyi Börzsöny éjszakain találkoztunk először). E túra kihagyását egy kicsit sajnálom, hiszen az Iszinik 100 és a Csoportos Privát Iszinik mellett ez is egy "mumusom" volt, de ha idén nem is, az elkövetkező években azért megpróbálom majd teljesíteni.

Elindult a Túrazokni.hu túraportál

A szuperkatlan.hu után a napokban újabb domaint foglaltam le, ezúttal a turazokni.hu-t, amin majd egy túrázással, természetjárással kapcsolatos portált próbálok létrehozni. Az alapjait már nagyjából leraktam, most jön majd az intenzív tartalomépítés, és kisebb-nagyobb módosítások, csiszolgatások a dizájnon. Bízom benne, hogy idővel sikerül majd egy hasznos és ismert, látogatott webhelyet létrehoznom.

Lehet, hogy ebben a korai szakaszban még nem kellett volna az olvasónak bemutatnom az oldalt, de így legalább látható és nyomon követhető majd a fejlődése, kialakulása. A logóban van valami goodyeares (felirattal együtt pedig utasellátós), de szerintem egy jól megjegyezhető embléma lett.

Kapcsolódó bejegyzés:
Elindult a Szuperkatlan.hu

Szuperkatlan rendezői vacsora, valamint TTT tagságom kezdete

Csütörtökön Szuperkatlan rendezői vacsora és baráti beszélgetés volt törzshelyünkön, a budai Rétisas vendéglőben. Összesen úgy tízen jelentünk meg a kisvendéglőben, elsőként én (vagyis én késtem a legkevesebbet), majd lassan a többi résztvevő is megérkezett. Egy korsó sör után a szokásos bolognai makarónimat rendeltem, valamint - a sör és a makaróni között - beléptem a TTT-be, azaz a Teljesítménytúrázók Társaságába.

Bár már teljesítettem hat Kinizsi Százast és korábban is sokat túráztam, kirándultam, ez az első alkalom, hogy beléptem egy természetjárókat tömörítő szervezetbe. Ráadásul mindez túratársaim körében történt, és nem is akárki adta át nekem a belépési nyilatkozatot, majd pedig érvényesítette egy apró matricával a tagsági igazolványomat: olvasóm és kollégám, Bubu (vele olykor még a szürke hétköznapokon is összefutok a látványpékségnél vagy a szupermarketben, amikor a Nyugati téren bevásárolok), aki most asztalszomszédom volt, és ha jól emlékszem, mátrai borzast rendelt. Jókat beszélgettem a velem szemben ülő Lestattal, valamint Venczel Gyurival és Joeyline-nal is, a Kinizsi Százast érintő témáktól kezdve a Wikipédia szerkesztésig.

A tervezett, Szuperkatlannal kapcsolatos Pataporc interjúm végül elmaradt (amivel blogom interjú-gyűjteményét szándékoztam kiegészíteni, mely kollekcióban már olyan darabok olvashatóak, mint a Kinizsi Százas egyik atyjával vagy Éjfél Kapitánnyal készített beszélgetésem), viszont a hangulatos, vidám és laktató est folyamán megismerhettem a TTT elnökasszonyát is (bevallom, eddig a TTT elnökét kissé hímsoviniszta módon egy középkorú férfinak képzeltem), aki még társasjátékozni is meghívott néhányunkat egy februári délutánra, ahová szerintem - stílszerűen - a Kinizsi Százas társasjátékomat is elviszem.

Téli Gyermekvasút 20 - harmadik Budapest Kupa túrám

Úgy alakult, hogy aránylag rövid túrákkal, mondhatni "túra-bonbonokkal" nyitottam az évet: a BUÉK 20 és a BHTCS után a Téli Gyermekvasút 20 teljesítménytúrára mentem (persze a BHTCS-t túlzás "túra-bonbonnak" neveznem, hiszen Áron cimborám nélkül beletört volna a fogam). A túrák érdekessége, hogy mindhárom a Budapest Kupa része, s ezeken kívül más Budapest kupás túra nem is volt eddig az évben. Viszont hamarosan elromlik ez a százszázalékos mutatóm, mert a következő túrát ki kell majd hagynom.

Kezdhettem volna egyébként még intenzívebb túrázással is az esztendőt, de a tervezett A híd túl messze van 90-re végül nem mentem, pedig érdekes kirándulás lett volna, a már teljesített Ember a gáton téli párjaként. Tavalyhoz képest azért nem állok rosszul: akkor márciusban volt az első sikeres teljesítménytúrám (a Mátrahegy), hiszen az év eleji Iszinik 100 próbálkozásokkal és a feladott Börzsöny éjszakai teljesítménytúrával nem szereztem pontokat (persze azok a séták sem voltak hiábavalóak, hiszen megalapozták az erőlétem és kellően dacossá tettek).

A Téli Gyermekvasút 20 - hogy azért magáról a túráról is essen pár szó - egy kellemes séta volt, végig hóborította turistautakon, hóillatú erdőkben, sok kiránduló családdal. Ráadásul a Lokomotív 424 és a Gyermekvasút nyomában után ismét egy vasúti tematikájú kiránduláson vehettem részt, időként a kisvasút sínszálait is keresztezve. A célban pedig Lestattal is találkoztam, aki elmondta, hogy a Budapest Kupának (már) nem tulajdonít nagy sportszakmai értéket, nekem viszont ez lenne az első kupám, így ennek megfelelően komolyan veszem.

(Aztán hamarosan jönnek a keményebb túrák: idén végre megpróbálom teljesíteni a Börzsöny éjszakai teljesítménytúrát - most is Suvlaj lesz a túratársam -, aztán pedig jön egy minden eddiginél komolyabb kihívás: a Galyavár 110 a maga 7.200 méternyi, Mátra 115-öt überelő emelkedőjével, és megpróbálok felkészülni a Terep Százasra is.)

Elindult a Szuperkatlan.hu

Elindult az idén nyáron immár hivatalosan is megrendezésre kerülő Szuperkatlan teljesítménytúra (mely a Kinizsi Százas egyik legszebb szakaszán halad) weboldala, a Szuperkatlan.hu webcímen. Az oldalhoz egy blog is kapcsolódik, melyben a túrával kapcsolatos legújabb hírek, információk olvashatóak. Bár a Szuperkatlan még messze van, már mostantól lehetőség nyílik az előnevezésre is. A weboldalt Pataporc, a túra ötletgazdája tervezte, engem pedig az a megtiszteltetés ért, hogy látványterve alapján én programozhattam ill. állíthattam össze az oldalt.

Kapcsolódó bejegyzés:
Beszámoló a Szuperkatlan 15 túráról

Bamba vagyok, de kirándulni akarok - beszámoló a BHTCS-ről

A Nagy-Kopasz hegy előtt, ahogy gyorsabb túratársaim lehagytak és egyedül maradtam, hirtelen úgy éreztem magam a sötét erdőben, mint egy megszeppent, elveszett kisfiú. El is gondolkodtam: leszek én férfi valaha, mint Bear Grylls, vagy legalább mint Bartos Cs. István, a híres bartosista vándorfilozófus, aki cseppet sem egy belvárosi, sznob barista, hanem ha kell utcai piszokkal vagy akár faldarabokkal táplálkozik (eszembe juttatva Rebecát a Száz év magányból, aki földet és meszet evett), és nyilván az erdőben sem érezné magát elveszve? Milyen jó lenne a tájékozódás varázslatos képességének birtokában lenni, olyan übermaszkulin dolog lenne, mint 200 kilóval szériázni fekpadon vagy az enpluszegyedik menet után sem elaludni. Erre tessék, én vagyok az erdők Pierre Richardja. Még otthon, a tükör előtt sem merném háromszor azt mondani, hogy "Kampókéz", aztán ott vannak szerencsétlen Gyatlovék is... Hát kellett nekem ez? Maradtam volna otthon...

Eképpen morfondíroztam magamban, és közben kiáltottam a sötétbe egy kissé értelmetlen "erre jöttetek?"-et is, amire nem érkezett válasz. De feltételeztem, hogy erre indulhattak, mert az elágazástól (ahová már egyedül bolyongva érkeztem) ez az út vezetett felfelé, és úgy véltem, most már lassan emelkednie kell az útnak, hiszen mégiscsak az a túra neve, hogy "Budai-hegység Távoli Csúcsai". Később, egy újabb elágazásnál fejlámpák fényeit pillantottam meg, de aztán közelebb érve hozzájuk kiderült, hogy egy másik, háromfős futócsapatról van szó. Ők tájékoztattak, hogy egyáltalán hol vagyok, azaz hogy mindjárt itt a Nagy-Kopasz hegyi ellenőrzőpont. Ha jól emlékszem, ott értem aztán utol társaimat, akik közül hárman gyorsabb tempóval tovább indultak, Áron pedig kényelmesebb tempót választva velem maradt.

Ami az előzményeket illeti: az történt, hogy a szombat délelőtti BUÉK 20 túra után még egy teljesítménytúrát terveztem a hétvégére, sőt még aznapra, szombat éjszakára: ezt a bizonyos BHTCS-t, azaz a Budai-hegység Távoli Csúcsait. Áron aztán rábeszélt, hogy ne a BHTCS-n induljak, hanem a még komolyabb BHTMCS-n, ahol az M betű a "még" szócskát jelöli, azaz még távolabbi csúcsok érintéséről, egy 10-15 kilométerrel hosszabb túráról van szó. Ráadásul nem is akárkikkel indultam egy csapatban: Annával és Rudival, a túrastatisztikák, ponttáblázatok vezetőivel (akikhez képest én a pontjaimmal sehol sem vagyok), valamint Áronnal és Andrással, akik szintén nálam gyorsabb tempójú és jóval komolyabb túrázók (Áron több mint háromszor annyit gyalogolt idén, mint én). Ráadásul ez tájékozódási túra, azaz nincs előre konkrét útvonal megadva, hanem csak annyi, hogy milyen hegycsúcsokat, ellenőrzőpontokat kell felkeresni; az útirány, sorrendiség tetszőleges. És persze mindez este, éjszaka.

A BUÉK 20 után, a BHTCS előtt Lestattal (aki már több túrán is társam volt, a legemlékezetesebb tán a NaHáT 90, ahol tóba esett) mentem át Nagykovácsiba, ahol egy darabig egy kedves kis kocsmában forralt boroztunk, beszélgettünk, majd - miután kiderült, hogy ott hamarosan zártkörű rendezvény lesz - átmentünk a templom melletti családias étterembe, ahol csatlakozott hozzánk Anna és Rudi, a túrastatisztikák és ponttáblázatok vezetői. Jó érzés volt velük egy asztalnál ülni, hiszen eddig még csak hallottam róluk (no meg olvastam a nevüket  túrastatisztikák és ponttáblázatok első soraiban), s én még életemben nem túráztam annyit, mint ők egyetlen év alatt.

A rajthoz aztán megérkezett Áron is, aki seprő volt a BUÉK 20-on, s aki rábeszélt, hogy ne Lestattal és Bubuékkal menjek a rövidebb távra, hanem Annával, Rudival, Andrással és vele a hosszabbra. Hagytam magam rábeszélni, de ezzel jelentősen túlértékeltem a képességeimet, nem is sokáig tudtam tartani a 7 kilométer/óra körüli vagy még gyorsabb, sokszor belekocogós, az emelkedőkön szinte felszökkenős tempójukat. Így maradtam le a Nagy-Kopasz hegy előtt. Annáék sebességét aztán Áron sem tudta teljesen tartani (vagy tudta volna, és szolidaritásból maradt velem), és átneveztünk a rövidebb távra, hogy azon kényelmesebb tempóban haladva beérjünk.

Sajnos én csupán testemmel teljesítettem a távot, tájékozódási képességemmel nem, teljesen Áronra hagyatkoztam, csak robotként követtem őt. Eszembe jutott az is, hogy olyan mintha apámként vezetne az erdőben, pedig csak néhány év van közöttünk. Az utat erős kaptatók és olykor gallyakkal benőtt részek, nehezen található ösvények nehezítették, de Áronnak mintha GPS, de legalábbis iránytű lett volna a fejében, úgy talált rá a helyes utakra (pedig sem előbbi, sem utóbbi eszköz nem volt nálunk, csupán térkép). Volt olyan szakasz, ahol nagyon elfogyott a vizem, régi üdítőreklámok és Zorán sorai jutottak eszembe a pohár vízről, vagy a jövőbe vizionált, vízforrások körüli háborúk. Amikor az erdők között budai utcácskákon gyalogoltunk, eszembe jutott egy régi budai barátnőm is, első nagy szerelmem, aki annyira budai volt, hogy még bejárónőjük is volt.

A túra vége felé érkeztünk a Zsíros-hegyi Muflon itató nevű egységbe, mely olyannak tűnt, mint valami mézeskalács házikó. De szerencsére nem boszorkány várt minket a rejtői névvel bíró kis erdei kulipintyóban, hanem egy csinos pultos lány, aki kissé szürreális módon latin mondásokat és francia szavakat betűzött (fejből) a keresztrejtvényt fejtő vendégeknek. Forralt borral kínált minket, almadarabokkal. Egy kis pihenés után továbbindultunk, de innen már közel volt a cél, ahová végül hajnali fél kettő előtt, 7 óra 23 perc gyaloglás (és némi kocogás) után érkeztünk, körülbelül 5 km / órás átlagsebességet produkálva.

Így történt, hogy idén, az év első hétvégéjén két túrát is teljesítettem (még ha szellemileg nem is, csak testileg), és ezzel szereztem két Budapest Kupa pecsétet, valamint összesen 54,4 kilométer gyaloglással (1947 méter emelkedővel) 83,6 TTMR pontot gyűjtöttem. A BHTCS viszont rávilágított, hogy ahhoz, hogy valóban, teljesen önerőből teljesítsek egy komoly túrát, még nagyon sokat kell fejlődnöm, és a gyorsaságomon, kitartásomon is jócskán van mit javítani.

A célba aztán valamivel később Lestaték és Bubuék is megérkeztek, majd egy kis pihenés, evés-ivás után Andrással indultunk haza, az első vonattal (egy túratárs elvitt minket a Déli pályaudvarig autóval, köszönet érte).

Túrabeszámoló a BUÉK 20-ról

A szilveszteri teljesítménytúra után tán nem nagy meglepetés, hogy úgy határoztam, 2013-ban is aktívan kirándulok majd, sőt azt tervezem, hogy a 2012-es esztendőmet is túlszárnyalom. Így aztán Pataporc (aki az idén hivatalosan is megrendezésre kerülő Szuperkatlan túra ötletgazdája és rendezője, valamint költőnő) meghívására részt vettem az első valóban 2013-as teljesítménytúrán, a BUÉK 20-on. 1999-ben, 14 évvel ezelőtt már teljesítettük ezt a túrát öcsémmel és néhány barátunkkal, így a Tortúra 65 után ennek a sétának is volt egy kis retro, múltidéző hangulata. Öcsém most nem indult ugyan a túrán, de azért egy kis köze neki is lett hozzá: a Facebookon nyert egy BUÉK 20 baseball-sapkát (irigylem is érte, mert sapkamániás vagyok), mivel egy tippjátékban ő saccolta meg a legpontosabban, hogy hány induló lesz az eseményen idén (1182 induló volt, és ő 1202-re tippelt).

A BUÉK 20 egy tizenkilenc és fél kilométeres körtúra, melynek rajta és célja Hűvösvölgyben található. Aránylag sok az emelkedő (főleg az útvonal elején, amikor a Hármashatár-hegyre kell felkaptatni), összesen 847 méter (ez egy száz kilométeres túrára vetítve 4.344 méternek felelne meg, míg például a Kinizsi Százason 2.775 méter a pozitív szintkülönbség). Így aztán volt alkalmam elmerengeni azon, hogy valóban komolyan gondolom-e az indulást a Galyavár 110-en, ahol 7.200 méter emelkedőt kell majd legyűrni.

Pataporccal elég sokat beszélgettünk, gyermekkori autisztikus dolgaimtól kezdve (például előfordult, hogy naphosszat labirintust rajzoltam négyzetrácsos füzetbe) a gyermeknevelés nehézségeiig, a túrafelszerelésektől, speciális túra óráktól a tervezett Szuperkatlanig vagy a flow-élményig. Pataporc mondta, hogy a kirándulással számára ez egy idilli nap, és nekem is idill-közeli volt, bár tökéletes, teljesen idilli napom már régen volt.

A célban (ahová négy óra tíz perc gyaloglás után, 13:50-re értünk) átvettem a szép, szilveszteri dudát és pezsgősüveget ábrázoló jelvényt, és találkoztam Lestattal, majd pedig Bubuékkal is - tőlük vásároltam egy Budapest Kupa füzetet, melybe így el is kezdtem gyűjteni a pecséteket.

(Nyelvész édesanyámtól örökölhettem a helyesírási iránti érdeklődésemet, magam is igyekszem - több-kevesebb sikerrel - minél helyesebben írni. A tizenhatodik alkalommal megrendezett BUÉK 20 túra neve ugyan rövid u-s alakban helyes, hiszen ez a hagyományos írásmódja, általánosságban azonban a BÚÉK (esetleg B.ú.é.k.) forma a szabályos. Egy helyen azt is olvastam, hogy a hibás BUÉK alak onnan ered, hogy az írógépeken régen nem minden esetben szerepelt az ú karakter, és aztán ez az írásmód terjedt el, míg a Wikipédia szerint az ok prózaibb: egyszerűen a szóban használt, könnyebben kiejthető rövid u-s alak került át az írott változatba is.)

Kapcsolódó bejegyzések:
Boldog új esztendőt!
Szilveszterezés az erdőben: Pilis Szent Keresztje

Csoportos Privát Iszinik emléklap

Egyik túratársam, V_Gyuri elkészítette a Csoportos Privát Iszinik túra oklevét (pontosabban emléklapját), amit ma vettem át a postán. Ez az egyik legszebb és legértékesebb emléklapom, hiszen egy rendkívül nehéz túrához kapcsolódik, ráadásul egy igazi ritkaságról, különlegességről van szó, mert csak négy darab van belőle. Köszönöm szépen!

Kapcsolódó bejegyzések:
Beszámoló az Iszinik 100-ról, avagy a mumus legyőzése
Az er(d)ő velünk van: száz kilométer gyaloglás hóban-fagyban, avagy Csoportos Privát Iszinik
Kinizsi Százas kvíz oklevél

Idei első futásom a Margitszigeten

Legutóbb május végén, a Mátra 115-re való felkészülés jegyében futottam a Margitszigeten, de hosszú halogatás után ma újra futócipőt húztam. A kocogást azért hanyagoltam el az elmúlt bő fél évben, mert inkább a hosszabb távú túrákra koncentráltam, s azok között igyekeztem pihenni, regenerálódni.

Most viszont, hogy célul tűztem ki a Terep Százas és a Galyavár 110 teljesítését (ez utóbbin 7.200 méter a pozitív szintkülönbség, mely még a Mátra 115 6.300 méterén is jócskán túltesz), itt az ideje minden eddiginél komolyabban a futásra és erőnlétem, állóképességem fejlesztésére koncentrálnom.

Tavaly egyébként jóval később, február végén kezdtem a "futószezonomat", és távolságban a félmaraton (négy szigetkör) lefutásáig, sebességben pedig a 25 perc 31 másodperces köridőig (12,5 km/órás átlagsebesség, 5.300 méteren) jutottam. Bízom benne, hogy idén mind a távolságon, mind pedig a sebességen sikerül jócskán javítanom. Itt jegyzem meg (újra), hogy a Terep Százast nem tervezem végigfutni, gyaloglós szakaszok közbeiktatásával szeretném a szintidőn, 17 órán belül teljesíteni.

Először arra gondoltam, hogy egy gyors kört futok, de mivel aránylag kényelmesre sikerült a kör, így inkább futottam még egyet ("no pain, no gain" - gondoltam magamban). Az elsőt 31 és fél perc alatt, a másodikat pedig 33 perc 20 másodperc alatt tettem meg. Egy kis nehezítésképp rajtam volt a hátizsákom is, benne néhány holmimmal, a váltóruhámmal és az utcai cipőmmel, hogy futás után már ne kelljen visszamennem az irodába átöltözni. Ezzel így időt takarítottam meg, valamint hatékonyabbá tettem az edzést és még egy valódi túra körülményeit is jobban szimuláltam, hiszen akkor is hátizsákkal kocog az ember.

A fülhallgatómból első trackként egy Eye of the Tiger remix szólt, nem szándékosan, de találóan. A már említett "no pain, no gain" ellenére végig a komfortzónámban maradtam, igyekeztem nem túlhajtani magam a hosszú kihagyás után. A bő egy órás futással épp sötétedésre végeztem, hangulatos volt látni a Margit híd és a Budai várnegyed fényeit a háttérben.

Kapcsolódó bejegyzés:
A testmozgás izgalmai

Szilveszterezés az erdőben: Pilis Szent Keresztje

Volt már, hogy átdrogoztam vagy átszeretkeztem magam az új esztendőbe, töltöttem már a szilvesztert szerelmem, cimboráim vagy családom körében, sőt - a mai világban már-már extremitásként - mélyen és őszintén hívő társaságban is, harsány zene helyett Isten halk szavát hallgatva (bár én hiába füleltem), most pedig úgy esett, hogy az erdőben, a Pilis hegyei között, a szabad ég alatt voltam az óév utolsó és az új esztendő első óráiban. Eddigi életem kirándulásokban, testmozgásban leggazdagabb évét tehát méltó módon, egy túrával zártam.

Persze így sem kellett nélkülöznöm a mámort, verejtéket, kellemes borzongást, szépséget: az emelkedőknek, a különös éjszakának, a jelzés keresés izgalmának, a jeges úton megcsúszások és egy-két kisebb esés adrenalinfröccsének no meg néhány korty pálinkának és egy kis forralt bornak köszönhetően ezekben is volt részem, és puritán egyszerűsége ellenére az éjfél pillanata is meghitt volt: egy ösvényen, néhány túratárssal körbeállva, atompontos G-Shockom visszaszámlálóját olvasva, majd pedig egyik társunk telefonjáról kissé dobozhangú Himnuszt hallgatva búcsúztunk 2012-től és köszöntöttük 2013-at (a túra éjfél utáni részét aztán a "koccintáskor" megismert vidám hölgytársasággal tettük meg; Klastrompusztánál pedig Lestattal is összefutottam).

A Pilisszentkereszti rajtba, egy temető melletti parkolóba egyébként öcsémmel egy kb. 7 kilométeres séta után jutottunk el, hiszen Pilisvörösvárról a műúton érkeztünk oda (csak az utolsó egy-másfél kilométeren vett fel minket egy szintén oda tartó pár az autójába), így a körülbelül 20 kilométeres éjszakai teljesítménytúrát (mely este fél tízkor kezdődött) mi ezzel a bemelegítő sétával meg is toldottuk.

A szilveszteri Pilis Szent Keresztje túra különlegessége, frappáns ötlete volt, hogy két részre oszlott: az első, bő 7 kilométeres szakasza még 2012-es túrának számított, míg a második, 13 kilométeres etapja pedig már 2013-asnak, így sikeres legyaloglásával az ember egyszerre teljesíthette 2012. utolsó és 2013. első túráját. Ennek megfelelően két oklevelet és két kitűzőt is kaptunk a célban (illetve ez utóbbiakat mégsem, mert addigra elfogytak, de később majd megkapjuk).

Mint amikor egy regényben elmerülve az addig korábban sosem olvasott mondatok után egy gyakran emlegetett szakasz, sokat idézett mondat ismerősként fogad, olyan érzés volt a Pilis-nyeregbe, a Kinizsi Százas egy fontos pontjához érkezni (igaz, akkor a keresztúton halad ott át a túrázó; mint én legutóbb az Iszinik 100-on és a CsPI-n). Ilyen volt a Szántói-nyeregben Sistergő Iszinik 100-as ellenőrzőpontjának helyét is látni, amikor öcsémmel a túra rajthelyére tartva elsétáltunk ott a műúton.

Az utolsó ellenőrzőpontot, Klastromkertet, mely tulajdonképpen célként is funkcionált (bár onnan még szükségszerűen vissza kellett sétálni körtúra egy kilométerre lévő rajtjába, és ez a táv is túra része volt) hosszasan keresgéltük a ködben, de végül szerencsére megtaláltuk. Ott találkoztunk Bubuval és a kedvesével, akik aztán a túra után autóval elvittek minket Budapestig (amit ezúton is köszönök szépen), így visszafelé nem kellett megtennünk öcsémmel a pilisvörösvári sétát. Út közben jót beszélgettem Bubuval, szóba került néhány túrarendezési kérdés, a TTMR pontok, és invitált a nyári, szlovákiai Nagyszombati Százasra, melyről tudni érdemes, hogy ez a túra ihlette a Kinizsi Százast, tehát már csak blogom bloggereként is ott a helyem, hogy mintegy "caminóként" végigjárjam azt az utat, amit a Kinizsi Százas rendezői  is, saját túrájuk létrehozása előtt.

(Bubuval beszélgetve azt a kiegészítő információt is megtudtam még, hogy végül ez a túra teljesen 2012-esnek számított, tehát a 2013-as túraévbe nem számít bele, cserébe viszont minden kilométerét és emelkedőjét a 2012-es pontjaimhoz adhatom. Persze ez a lényegen nem változtat: öcsémmel és társaimmal együtt átkirándultam magam 2013-ba.)

Kapcsolódó bejegyzés:
Boldog új esztendőt!