Eképpen morfondíroztam magamban, és közben kiáltottam a sötétbe egy kissé értelmetlen "erre jöttetek?"-et is, amire nem érkezett válasz. De feltételeztem, hogy erre indulhattak, mert az elágazástól (ahová már egyedül bolyongva érkeztem) ez az út vezetett felfelé, és úgy véltem, most már lassan emelkednie kell az útnak, hiszen mégiscsak az a túra neve, hogy "Budai-hegység Távoli Csúcsai". Később, egy újabb elágazásnál fejlámpák fényeit pillantottam meg, de aztán közelebb érve hozzájuk kiderült, hogy egy másik, háromfős futócsapatról van szó. Ők tájékoztattak, hogy egyáltalán hol vagyok, azaz hogy mindjárt itt a Nagy-Kopasz hegyi ellenőrzőpont. Ha jól emlékszem, ott értem aztán utol társaimat, akik közül hárman gyorsabb tempóval tovább indultak, Áron pedig kényelmesebb tempót választva velem maradt.
Ami az előzményeket illeti: az történt, hogy a szombat délelőtti BUÉK 20 túra után még egy teljesítménytúrát terveztem a hétvégére, sőt még aznapra, szombat éjszakára: ezt a bizonyos BHTCS-t, azaz a Budai-hegység Távoli Csúcsait. Áron aztán rábeszélt, hogy ne a BHTCS-n induljak, hanem a még komolyabb BHTMCS-n, ahol az M betű a "még" szócskát jelöli, azaz még távolabbi csúcsok érintéséről, egy 10-15 kilométerrel hosszabb túráról van szó. Ráadásul nem is akárkikkel indultam egy csapatban: Annával és Rudival, a túrastatisztikák, ponttáblázatok vezetőivel (akikhez képest én a pontjaimmal sehol sem vagyok), valamint Áronnal és Andrással, akik szintén nálam gyorsabb tempójú és jóval komolyabb túrázók (Áron több mint háromszor annyit gyalogolt idén, mint én). Ráadásul ez tájékozódási túra, azaz nincs előre konkrét útvonal megadva, hanem csak annyi, hogy milyen hegycsúcsokat, ellenőrzőpontokat kell felkeresni; az útirány, sorrendiség tetszőleges. És persze mindez este, éjszaka.
A BUÉK 20 után, a BHTCS előtt Lestattal (aki már több túrán is társam volt, a legemlékezetesebb tán a NaHáT 90, ahol tóba esett) mentem át Nagykovácsiba, ahol egy darabig egy kedves kis kocsmában forralt boroztunk, beszélgettünk, majd - miután kiderült, hogy ott hamarosan zártkörű rendezvény lesz - átmentünk a templom melletti családias étterembe, ahol csatlakozott hozzánk Anna és Rudi, a túrastatisztikák és ponttáblázatok vezetői. Jó érzés volt velük egy asztalnál ülni, hiszen eddig még csak hallottam róluk (no meg olvastam a nevüket túrastatisztikák és ponttáblázatok első soraiban), s én még életemben nem túráztam annyit, mint ők egyetlen év alatt.
A rajthoz aztán megérkezett Áron is, aki seprő volt a BUÉK 20-on, s aki rábeszélt, hogy ne Lestattal és Bubuékkal menjek a rövidebb távra, hanem Annával, Rudival, Andrással és vele a hosszabbra. Hagytam magam rábeszélni, de ezzel jelentősen túlértékeltem a képességeimet, nem is sokáig tudtam tartani a 7 kilométer/óra körüli vagy még gyorsabb, sokszor belekocogós, az emelkedőkön szinte felszökkenős tempójukat. Így maradtam le a Nagy-Kopasz hegy előtt. Annáék sebességét aztán Áron sem tudta teljesen tartani (vagy tudta volna, és szolidaritásból maradt velem), és átneveztünk a rövidebb távra, hogy azon kényelmesebb tempóban haladva beérjünk.
Sajnos én csupán testemmel teljesítettem a távot, tájékozódási képességemmel nem, teljesen Áronra hagyatkoztam, csak robotként követtem őt. Eszembe jutott az is, hogy olyan mintha apámként vezetne az erdőben, pedig csak néhány év van közöttünk. Az utat erős kaptatók és olykor gallyakkal benőtt részek, nehezen található ösvények nehezítették, de Áronnak mintha GPS, de legalábbis iránytű lett volna a fejében, úgy talált rá a helyes utakra (pedig sem előbbi, sem utóbbi eszköz nem volt nálunk, csupán térkép). Volt olyan szakasz, ahol nagyon elfogyott a vizem, régi üdítőreklámok és Zorán sorai jutottak eszembe a pohár vízről, vagy a jövőbe vizionált, vízforrások körüli háborúk. Amikor az erdők között budai utcácskákon gyalogoltunk, eszembe jutott egy régi budai barátnőm is, első nagy szerelmem, aki annyira budai volt, hogy még bejárónőjük is volt.
A túra vége felé érkeztünk a Zsíros-hegyi Muflon itató nevű egységbe, mely olyannak tűnt, mint valami mézeskalács házikó. De szerencsére nem boszorkány várt minket a rejtői névvel bíró kis erdei kulipintyóban, hanem egy csinos pultos lány, aki kissé szürreális módon latin mondásokat és francia szavakat betűzött (fejből) a keresztrejtvényt fejtő vendégeknek. Forralt borral kínált minket, almadarabokkal. Egy kis pihenés után továbbindultunk, de innen már közel volt a cél, ahová végül hajnali fél kettő előtt, 7 óra 23 perc gyaloglás (és némi kocogás) után érkeztünk, körülbelül 5 km / órás átlagsebességet produkálva.
Így történt, hogy idén, az év első hétvégéjén két túrát is teljesítettem (még ha szellemileg nem is, csak testileg), és ezzel szereztem két Budapest Kupa pecsétet, valamint összesen 54,4 kilométer gyaloglással (1947 méter emelkedővel) 83,6 TTMR pontot gyűjtöttem. A BHTCS viszont rávilágított, hogy ahhoz, hogy valóban, teljesen önerőből teljesítsek egy komoly túrát, még nagyon sokat kell fejlődnöm, és a gyorsaságomon, kitartásomon is jócskán van mit javítani.
A célba aztán valamivel később Lestaték és Bubuék is megérkeztek, majd egy kis pihenés, evés-ivás után Andrással indultunk haza, az első vonattal (egy túratárs elvitt minket a Déli pályaudvarig autóval, köszönet érte).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése