A túra előtti éjszakát a szeged-tápéi plébánia parókiájának szállásán töltöttük, ahol világias viselkedésünk bizonyára megbotránkoztatta volna a szállásadó jámbor papot, hiszen k*rváztunk, kártyáztunk és még az egyházi embereket is szidtuk, de enyhítő körülmény, hogy mindezt a reneszánsz Itáliában játszódó, Condottiere nevű stratégiai kártyajátékban tettük, ami nem tipikus szerencsejáték, és nem is pénzben játszottunk (és a püspökökre is csak azért haragudtunk, mert elvitték a legértékesebb harci lapokat, és a kurtizánok is csupán kártyalapok voltak, matematikailag-játékelméletileg leírható szereppel).
A tágas hálóteremről az Iskola a határon jutott eszembe, és - a fűtés zúgása és egyik-másik túratársunk kitartó horkolása ellenére - elég jól aludtam az ismeretlen helyen, a szoba egyik sarkában lévő ágyon.
A túra a szállásunktól nem messze indult, a Tisza jobb oldali gátján haladt Algyőig, ott a hídon átkelve a baloldali gáton visszatért a Maros torkolatáig, majd a Maros jobboldali gátján ment Makóig, ahol ismét egy híd következett, és a Maros másik oldalán ért vissza Szegedre, ahol egy újabb híd után már a célegyenes következett. Ez így leírva sem egy tőmondat, legyalogolva pedig az ember valóban átérezheti a túra a nevét, azaz hogy "a híd túl messze van".
A séta érdekessége, hogy bár alig volt benne emelkedő (lényegében végig a gáton haladt, csak néhány alkalommal kellett onnan lesétálni a gátőrházakig egy-egy ellenőrzőponthoz majd vissza, no meg a folyók ill. gátak szinte elhanyagolható emelkedése adta az összesen 30 méteres szintkülönbséget), és 10%-kal rövidebb a Kinizsi Százasnál, nehézsége mégis összemérhető a K100-al. Éppen azért, mert nincsenek benne hegyek-völgyek, különböző lejtőszögek, így folyamatosan egyformán terheli a lábat, testet.
Úgy másfél éve, 2012 szeptemberében már voltam egy hasonló gáttúrán a Tisza partján, az Ember a gáton 70 km-es távján (amit egyébként szintén Suvlaj ajánlott a figyelmembe), tehát nem értek váratlanul a túra kihívásai, de így is komoly séta volt. Most a naptárat tekintve tél volt, de időjárásilag inkább tavasz, nagyon enyhe, kellemes kirándulóidővel - egyszer az eső is elkezdett esni, de épp csak annyira, hogy inkább kellemes legyen, mint zavaró.
Sokan nem értik, hogy mi a jó vagy a szép egy ilyen folyóparti, sík túrában, hiszen egy kirándulás megszokott helyszíne a hegyek, erdők világa. De itt éppen a hosszú, nyílegyenes szakaszok (ahol kilométerekre előre ellátni), a végtelen mezők adják a táj szépségét, a "nils holgerssoni" hangulatot (a gát pár méteres magassága ráadásul tényleg adott egyfajta madártávlatot a messzeségnek; igaz, a kilátás az egyik irányban csaknem végig az ártéri erdőkre nyílt, melyektől a folyókat is szinte csak a hidakon átkelve láttuk).
Több kedves ismerőssel is találkoztam a szálláson és a hosszú séta során, többek között Laci bácsival, Márton Danival, Szemán Zolival, Popeye-jel, Andrással és Kovácspetyeszékkel.
A táv kétharmadánál, Makó előtt sötétedett ránk; ott egy rövid pihenőt tartottunk a gimnáziumban, majd indultunk vissza (innen már csak hárman, Rafter, Suvlaj és én, mert Kékdroid és Bogi végül átneveztek a 60 kilométeres távra).
Megmaradt túratársaimat szójátékokkal fárasztottam, például a fejlámpák fényéről és a lumen mértékegységről eszembe jutott a Honky tonk lumen és a Lumen a király c. dal. Egy nádasra mondtam, hogy ez itt a Maros-nádas, Tápéról pedig egy gazda jutott eszembe, aki Tápéra megy tápé'.
A célba 18 óra 15 perc alatt értünk be, hajnali 1 óra 20-ra. A következő komoly túrám - szintén Suvlaj társaságában - a Börzsöny éjszakai teljesítménytúra lesz, melyen két éve kudarcot vallottam, így itt az ideje a "visszavágónak".
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése