Másrészt két - csekély, de számomra fontos - dologgal is hozzájárulhattam a 2012-es Kinizsi Százashoz: a 100 kilométeres táv több mint 1000 résztvevője egy olyan túrafüzetet lapozott, fogott, melynek borítóját én terveztem; valamint a tokodi pincéknél adott ajándék bögréken egy általam írt szlogen, felirat olvasható, úgy mint "100 km, 24 óra, 1 bögre". Belátom, nem bonyolítottam túl, de mégiscsak én írtam le, és jó érzés viszontlátni ezt a pár szót, számot.
Haladásomat a seprőség kívánta tempón kívül még egy félig-meddig szándékos dolog is nehezítette, szó szerint: ugyan köveket nem raktam a hátizsákomba, de jelentősen túlpakoltam azt. Bőségesen vittem magammal ennivalót, az itallal sem spóroltam, és egy nehéz pulóver és mellény is lapult a zsákomban (melyekre aztán még éjszaka sem volt szükségem, ahogy a GPS-re sem). Tehát abszolút nem törekedtem arra, hogy minél könnyebb legyen a terhem, mégpedig azért, hogy ezzel is próbáljak edzeni a Mátra 115-re (ahol viszont majd épp fordítva, a minél kevesebb málhára fogok törekedni, természetesen). Túrabotot most nem vittem magammal.
A túra hajnalán a rajtba tartva a vonaton egy 24-szeres teljesítővel, egy futóval is találkoztam (majdnem végig beszélgettük a bő egy órás utat), aki 1988-tól minden Kinizsi Százason részt vett és kivétel nélkül teljesítette is azokat. Egy másik túrázó is csatlakozott hozzánk Tatabányán, egy fórumtag, tán aki egy hozzászólásában "celebnek" nevezett (mely jelző - még ha túlzó is - egy extrovertált bloggernek, a celebséget jó értelemben véve, különösen jólesik).
A seprő, akihez a rajtban csatlakoztam, velem ellentétben viszont valódi híresség "erdei körökben", a Kinizsi Százast ismerők táborában: Győri Jenő, aki eddig csaknem minden K100-at teljesített. Nevével már sokszor találkoztam korábban, a Wikipédia szócikkben, statisztikákban, azonban személyesen még csak látásból sem ismertem. Így a rajt előtt a rendezői bázison el is mellőztük egymást, majd miután érdeklődtem, hogy hol van ("pár perce indult el"), s hogy hogy néz ki, felkaptam a hátizsákom és épp a rajtnál értem utol.
Csaknem mindenkiről, írókról, emlegetett személyekről kialakítunk magunkban valamiféle képet, mielőtt még fényképen látnánk vagy esetleg a valóságban találkoznánk vele. Győri Jenő a vártnál lényegesen egyszerűbb, pasztellszínűre fakult felszerelésben állt a rajtnál. Rögtön látható volt, hogy nem különleges túraruházatának, speciális, méregdrága cipőjének vagy hátizsákjának köszönheti azt, hogy már harmincszor teljesítette a Kinizsi Százast. Külseje is meglepett kicsit, körülbelül annyira, mint amikor Ottlik Gézáról először láttam fényképet egy irodalmi lexikonban (persze ez csak példa volt, Győri Jenő nem hasonlít az Iskola a határon szerzőjére).
A szerény felszerelésről kiderült, hogy harmóniában van belső világával, hiszen nagyon szerény, csendes, szimpatikus, novellába illő embert ismertem meg személyében, még ha ez a viszonylagos megismerés éppen csendessége miatt inkább csak benyomásokból volt lehetséges. Igaz, magam is gyorsan akklimatizálódtam ehhez a csendességhez, és gondolataimba merültem, a túrára, a természetre, a tájra, a kilométerekre hangolódva. Azért néhány szót váltottunk, ő is kérdezett egyszer-egyszer, s én is, például hogy hogyan kezdődött nála ez a Kinizsi Százas teljesítési sorozat. Kiderült, hogy pontosan úgy, ahogy nálam: "ott voltam az elsőn, aztán a másodikon, aztán a harmadikon...". Illetve mégsem teljesen úgy, mert nála az első valóban az első, 1981-es túrát jelentette (én akkor még egy éves sem voltam). Emelkedőkön felfelé, ha meggondolatlanul, figyelmetlenül épp kérdeztem volna valamit, egy halk, indulat nélküli, de kicsit dorgáló "most nem beszélek" volt a válasz; később ezekre a kérdésekre is feleletet kaptam.
A túra nagy részén együtt haladtunk (Kovalik András, az egyik rendező a lelkemre kötötte, hogy a seprőknek együtt kell maradniuk), bár olykor azért kialakult néhány percnyi távolság. Egyszer el is mellőztük egymást, amikor én beszaladtam ásványvizet venni egy dorogi kisboltba (a bolt előtt Suvlajjal is összefutottam), ő pedig fagyizni ment, majd betért a 40-es résztáv céljába.
Az első komolyabb, bő fél órás "seprői kényszerpihenőnk" a Nagy-Getén volt. Ott volt az első katarzis közeli élményem is, amikor a megpihenő túrázók között felfedeztem Mancockát: kiderült, hogy feladni kényszerül a túrát, amire annyira készült, mert úgy érzi, lehetetlen szintidőn belül teljesítenie.
A mogyorósbányai Kakukk vendéglőben két résztáv-seprő is csatlakozott hozzánk. Majd később egy lány is, akivel beszélgettem kicsit. Komolyan-komolytalanul mondta, hogy azzal tervez majd "Kinizsi Százas történelmet írni", hogy egyszer magassarkúban teljesíti a távot, én pedig meséltem neki a mezítlábas túrázás ötletéről.
Aztán lassan eljött az este. Győri Jenőnek még a lámpafénye is visszafogott volt, messziről meg lehetett különböztetni kézi lámpájának sárgás, halvány fényét a modernebb fejlámpák erős, fehér világosságától. Addig felváltva, hol ő haladt kicsit előrébb, hol én, de idővel egyre inkább ő kezdett lemaradozni. Fokozatosan lassult, és bár nekem is és a résztáv-seprőknek is mondta, hogy menjünk a saját tempónkban, ne várjunk rá, azért rendre bevártuk. Egyébként is megvártam volna, de ezt még Kovalik András szavai is megerősítették bennem: bízzak Jenőben és a tempójában, ne legyek türelmetlen, biztosan be fogunk érni.
Egy idő után azért, mi tagadás, vívódni kezdtem. Egyre inkább úgy tűnt, hogy kifutunk az időből. Az esetleges hatodik teljesítést vagy bajtársiasságot válasszam? Önző legyek, vagy tudjak lemondani? Csak a saját célom elérésével törődjek, vagy legyen bennem több empátia, felelősségtudat? Felismertem, amit eddig is tudtam: nem vagyok jó ember.
Koldusszállástól már teljesen egyedül mentem, a résztáv-seprők Győri Jenővel maradtak. Előttem már rég elhaladt a mezőny, mögöttem csak néhány lassan haladó, valamint a seprők. Időnként megálltam, hátha újra utolérnek, és visszanézve meglátom a néhány fehér és az egy sárgás, halvány fényt.
A volt kisréti vadászháznál jártam és már világosodott, amikor Kovalik András felhívott, hogy Jenő végül feladta, mert nem volt jól. Miután megkérdezte, hogy merre járok, mondta, hogy siessek, hogy időben célba érjek. Ekkor kicsit megnyugodtam, hogy nem von felelősségre, amiért önző voltam. Sőt, hozzátette azt is, hogy Jenő pedig mondta, hogy ne várjak rá, siethettem volna eddig is - de ezzel úgy voltam, hogy igaz hogy ezt mondta, de tényleg így helyes-e?
Szóval siessek, siethetek... Lelkileg most már könnyebb volt (legalábbis már nem kellett vívódnom), testileg viszont nehéz. 85 kilométeren túl jártam már ekkor, és úgy számoltam, hogy bő öt kilométeres átlagsebességgel kellene haladnom ahhoz, hogy időben beérjek. Nem volt mit tenni, egyre gyorsabban szedtem a lépteimet. Szerencsére komolyabb fájdalmaim nem voltak, így tempósan tudtam haladni. Sikerülnie kell. A hatodik Kinizsi Százas teljesítésem mellett kissé hűtlenül a Mátra 115-ről is fantáziáltam: ha most sikerül, az is sikerülhet két hét múlva.
Embert már sehol már nem láttam, sem magam előtt, sem mögöttem. Csak a romtemplom felé tartva, az út szélén ült három kimerült fiatal, és miközben elhaladtam mellettük gyors, látszólag fáradtság- és fájdalommentes léptekkel és biccentve üdvözöltem őket, megkérdezték, hány kilométerre van még a templom. Megsaccoltam, de láthatólag nem nyugtatta meg őket a válasz.
Én viszont azt a megnyugtató hírt kaptam, hogy öcsém, aki most indult először a Kinizsi Százason, hamarosan a célba ér, szintidőn belül. A romtemplomhoz, az utolsó ellenőrzőponthoz érve már úgy éreztem, hogy én is időben vagyok. És valóban így lett: a vártnál nagyobb tartalékot képezve, 23 óra 40 perc körül érhettem be a célba, ahol már öcsém is várt. Az oklevelen és jelvényen kívül egy kedves apróságokból álló kis ajándékcsomagot is kaptam, amivel a bögre-szlogenemet díjazták a rendezők.
Valahogy így történt. Megismertem (vagy jobban megismertem) több különleges embert (rendezőket, résztvevőket egyaránt), köztük Győri Jenőt, aki mindössze két kivétellel - az egyik a mostani - az összes Kinizsi Százast teljesítette. Öcsémnek sikerült az első Kinizsi Százasa, és nekem is a hatodik. Több kedves ismerősöm is gazdagabb lett újabb jelvénnyel, míg mások nem. Szép túra volt, a maga szomorú pillanataival és tanulságaival együtt.
Kapcsolódó bejegyzés:
Túrabeszámoló a Mátra 115-ről
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése