Bob barátommal ma körbesétáltuk a tatai Öreg-tavat. Gondolkodtunk, hogy hány kilométert tehettünk meg, én bő ötnek tippeltem, de aztán a Wikipédiából kiderült, hogy valójában 7,4 kilométer a tó körüli gyalogút hossza.Bob - még a séta előtt, egy tóparti fagyizóban - elmesélte, hogy nemrég "újjászületett": kora tavasszal súlyos szív- és gyomorproblémái voltak. Pár hétig abban a hitben élt, hogy 60% a túlélési esélye, míg aztán egy pontosabb és kevésbé vészjósló lelet meg nem nyugtatta. Erről mit sem tudtam, mert bár barátok vagyunk, időnként telnek el úgy hónapok, olykor évszakok, hogy keveset hallunk egymásról. Meséltem neki én is a saját szívzűrömről, bár ez nem szervi, hanem érzelmi zűr. Szóba kerültek még a régi balatoni nyarak, az idő múlása (nemrég múltunk 30 évesek), a hétköznapok hajtása (mely csaknem az életébe került), utazásai, közelgő esküvője.
Bobot - aki még a gimnáziumban volt osztálytársam - egyébként csak én hívom Bobnak, ahogy Suszternek is csak ő szólít engem. Ezekről a becenevekről Ottlik regénye jut az eszembe. Néztük mi is a napozó, kerékpározó "civileket", a tiltás ellenére a tóban fürdőzőket.
Megbeszéltük, hogy ezentúl megpróbálunk gyakrabban találkozni, és egy-egy hétvégén kirándulni is elmegyünk, az egészséges életmód, kikapcsolódás, "slow living" jegyében.
Meséltem neki a délelőtti futásomról a Margitszigeten, és Kinizsi Százasról is. Észrevette, hogy már az idő múlását is a K100-hoz viszonyítom: mondtam, hogy legutóbb még a "negyedik Kinizsi Százasom előtt" voltunk egy közeli szórakozóhelyen, azaz bő egy éve, hiszen nemrég teljesítettem az ötödiket. Megbeszéltük, hogy lehet, hogy jövőre indulunk egy rövidebb teljesítménytúrán is, pl. a Gerecse 50-en.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése