Tortúra 65, avagy életem második sétája Miskolcról Egerbe, át a Bükkön

A tavalyi után idén másodszor is teljesítettem a 65 km-es Tortúra teljesítménytúrát, mely (ahogy talán már említettem) több szempontból is különleges. Egyrészt egyedülálló módon két megyeszékhelyet köt össze (Miskolcot és Egert), másrészt azon a hétvégén kerül megrendezésre, amikor a leghosszabbak az éjszakák, így nagyjából a táv felét világosban, a másik felét pedig a negyed öt körüli sötétedés után tettük meg.

Idén abból a szempontból is különleges volt a túra, hogy egy 9 fős társasággal indultam (néhányuk már kedves ismerős volt korábbi túrákról), mely még Bükkszentkereszt után 11 fősre bővült, a nem látó Jeremcsuk Istvánnal és kísérőjével, Zsuzsival. Focicsapatnyi társaságunk végig, egészen az egri célig együtt maradt, így a túrának jó értelemben vett osztálykirándulás hangulata volt (néhányan még énekeltek is). Kellemesen csalódtam az időjárásban, illetve a körülményekben, hiszen a bükki tájat vékony hótakaró borította, így a Prágai Százas után ismét a télben érezhettem magam. Olykor jeges, csúszós volt az út, így a bakancsra tehető "lánctalpam" ismét jó szolgálatot tett (ezzel a "különleges képességgel" még a legsikamlósabb talajon, lejtőn is biztosan álltam a lábamon).

Bár a táv csak 65 kilométer volt, ami annyi, mint a 145 kilométeres Prágai Százas második, rövidebb szakasza, azért mégis eléggé kimerített a séta. Sőt, az utolsó kilométerek - ha nem is annyira mint Prágában - de most is elég hosszúnak tűntek.

Érdekesség, hogy 11 fős csapatunkban négy László nevű is volt (köztük öcsém). Az egyik Laci egy terülj-terülj hátizsákkal érkezett, amiből többek között legalább 10 hamburger és egy üveg Jéger is előkerült (és pohár is jutott mindenkinek). A süteményekkel is körbekínáltuk egymást, így a havas erdőben a csillagos ég alatt egészen karácsony érzete lett az embernek. Tamás-kútnál volt egy Kiss Péter emlékpont is, ahol mécsest gyújtottunk az elhunyt hegymászó emlékére.

Ugyan a 18 órás szintidőből végül úgy húsz perccel kicsúsztunk (Istvánék nem, mert ők valamivel később indultak nálunk), de ennek ellenére megkaptuk a díjazást, így a túrát én is teljesítettnek tekintem (a szintidőnél most fontosabb volt a hangulat és az, hogy együtt érjünk be a célba - én magam egyébként inkább az olykor kicsit lemaradozókhoz tartoztam).

A túrán 95 TTMR pontot gyűjtöttem (így már 2413 pontom van), és jó edzés volt a következő hétvégére tervezett Csoportos Privát Iszinik előtt. Gratulálok minden túratársamnak, és remélem jövőre is ilyen jó társaságban sétálhatom végig a Tortúrát.