Ugyanis különös állapotba kerültem. Még arra is gondoltam, hogy talán szakadékba, valamelyik patakvölgy árkába zuhantam. Vagy az egyik meredek emelkedőt nem bírta a szívem. De az is lehet, hogy otthon történt, ágyban, párnák között. Az biztos, hogy most itt vagyok. Illetve még ez sem biztos. Valahol vagyok, és olyan, mintha valóság lenne, de mégsem teljesen...
Pedig nem ittam, nem használtam semmilyen tudatmódosítót, még csak gombát sem szedtem az erdőben. És mégis itt van ez a furcsa varázslat. Vagy megbolondultam volna?
Talán ez már a mennyország, vagy a pokol. Nem tudom eldönteni, hogy mindez álom-e, vagy a valóság. Pedig ha ébren lennék, tudnám hogy ébren vagyok és a valóság vesz körül, legalábbis eddig sosem volt másképp. Fordítva persze előfordult már, hogy álmomban az álmom valóságként jelent meg, és csak felébredve jöttem rá álom voltára.
De nem csak egy pillanatra vagy rövid percekre zavarodtam össze, hanem órákra. És bárhogy próbáltam józanul gondolkodni, elemezni, hogy most álmodom-e vagy a valóságban vagyok, nem tudtam rájönni. Szörnyű bizonytalanság: élek-e vagy ez már az élet utáni lét, s ha élek, akkor álmodom-e, vagy pedig valóban ott vagyok, ahol. Hogy lehetne erről megbizonyosodni? Ráadásul egy távoli városban, egy idegen országban vagyok, melynek a nyelvét sem beszélem.
A túra, a csaknem kétnapos gyaloglás hatása lehet mindez... Mert az igaz, hogy minden túrán az utolsó kilométerek tűnnek a leghosszabbnak, vagy hogy olykor úgy tűnik, nem abba az irányba tartunk mint kellene, na de ennyire?
Amit az alábbiakban leírok, azok az emlékeim, emléknyomaim a Prágai Százas utolsó kilométereiről. Még az is elképzelhető, hogy némi emlékezetkiesésem is volt, vagy hogy a reális emlékeket felülírta ez a szürreális eseménysor, de ezekre emlékszem.
A kisállatkerti (MiniZOO) ellenőrzőpontig tűnnek biztosan valóságosnak az emlékeim, valahol utána kezdődött a misztikum. Ott kezdtük a fákra festett fehér nyilakat követni. Pedig onnan már csak körülbelül 10 kilométer lehetett hátra a célig. Annyi, mint két kör a Margitszigeten. De ez volt életem legfurcsább 10 kilométere...
Úgy éreztem, mintha a fehér nyilak félrevezetnének minket, tán egy korábbi túra vagy verseny nyilai, és össze-vissza terelnek bennünket. Mintha köröket írnánk le, vagy nyolcasokat, és nem haladnánk előre. De túratársam, aki előttem haladt, ragaszkodott a fehér nyilak követéséhez, míg én egyre inkább úgy véltem, hogy a fehér nyilak becsapnak. Még az is megfordult a fejemben, hogy csak én képzelem a fákra azokat a nyilakat, valójában nincsenek is ott. De aztán kellemes meglepetés volt (sőt, szinte hihetetlen), amikor mégis egy következő filctollas ponthoz értünk. Ezek szerint jó úton haladtunk, de még mindig nehezen hittem el, és hosszasan nézegettem a filctollat rögzítő fóliát, hogy valóságos-e.
Egy magas emelkedő, nehéz kaptató következett, aminek nem akart vége lenni. Próbáltam arra gondolni, hogy mindjárt felérünk, mert úgy éreztem, hogy csak azért ilyen magas és meredek az emelkedő, mert én magasnak és meredeknek képzelem. Kezdett olyan érzésem lenni, hogy a félelmeimet vetítem ki az útvonalra, és gyermeki félelmeim valósággá válnak. Ide képzelem a Legyőzhetetlen Emelkedőt és a Végtelen Túrát, a Labirintikus Ösvényt, és ezért nem tudok innen kiszabadulni. A Prágai Százas foglya lettem. Próbáltam elterelni a gondolataimat, nehogy tényleg ezen múljon.
Végtelennek tűnő séta után valahogy a lakótelep szélére értünk, itt azonban én már nem voltam hajlandó tovább követni túratársamat és a fehér nyilakat, mert úgy éreztem, nem az a helyes út. Egyedül maradtam, és beértem a különös lakótelepre. Itt kezdődött az igazi mágia. Mintha egy sötét tónusú, misztikus Kafka novella világában járnék.
Ráadásul itt már lassan rám is sötétedett. Kerestem a Billa szupermarketet (ahová a túra előtt is bementem) és a 10-12 emeletes sorházat, ami mellett az iskola van, ahonnan indultunk és ami a cél. De nem találtam. Újabb és újabb sorházakat kerestem, fel-alá járkáltam a lakótelepen, de mindig csalódnom kellett, nem lett ott az épület mögött az iskola. Racionális koncepció nélkül keresgéltem a célt, mint amikor otthon egy apró tárgyat keres az ember, és újra és újra megnézi egy fiókban vagy egy polcon, hogy biztosan jól látta-e, hogy nincs ott. Én viszont egy-egy házsor mögé is újra és újra benéztem, egy-egy kereszteződéshez többször is elsétáltam, hogy biztosan jól megfigyeltem-e korábban, hogy nincs ott az iskola. A dolgot nehezítette, hogy az iskola épületének kontúrjára, emeleteinek számára, elrendezésére sem emlékeztem pontosan, így nem lett volna könnyű felismernem. Nem is tudom miben reménykedtem. Sőt: ahogy újra és újra elsétáltam valamerre, mintha folyamatosan változtak volna az épületek, ahol korábban játszótér volt, most egy boltsor, ahol negyed órája egy boltsor, most egy parkoló (így viszont valóban érdemes volt újra visszamennem egy-egy helyre, nem nőtt-e ki éppen ott időközben a Profesora Svejcara iskola).
Érdekes, hogy bár már több 145 kilométert gyalogoltam, nem éreztem magam fáradtnak, álmosnak, a lábam sem fájt, tökéletes volt a komfortérzetem. Csak a reménytelenséget és a bizonytalanságot éreztem, mert még mindig nem tudtam eldönteni, hogy ébren vagyok, és ott vagyok a túrán, vagy pedig álmodom ezt az egészet. Folyamatosan az járt a fejemben, hogy mi történik most körülöttem, mi történhetett velem. Lehet, hogy már régen otthon vagyok az ágyamban vagy a kádamban, és a túráról álmodom? De olyan valóságos minden... Érzem, hogy fúj a szél, látom a parkoló autók rendszámát, a haladó járművek olyan élethűen világítják meg fényszóróikkal az aszfaltot - vajon ha álmodnék, álmomban is így érezhetném a frissen fújó szelet, leolvashatnék konkrét rendszámokat, ilyen valóságosnak látnám a fényeket?
Próbáltam járókelőket megszólítani gyenge angoltudásommal, de kevesen voltak az utcán. Egy távoli városban vagyok, és nem is beszélek csehül... Úgy éreztem magam, mintha a G.A. úr X-ben vagy az Epepe hőse lennék. Vagy a tengeren hánykódó Bolygó Hollandi. Pár órával ezelőtt úgy tűnt, hamarosan a célba érek, erre most már nem csak a helyes utat, hanem még a realitást is elvesztettem ezen a pszichoaktív sétán.
Újra és újra ugyanott járok, a lakótelep és különös állapotom foglya vagyok, és csak fel-alá sétálgatok. Újra és újra benézek a toronyházak, sokemeletes házsorok mögé, hátha ott az iskola, vagy a Billa szupermarket. De sem a Billa világító piros betűi, sem az iskola nem bukkant fel. Lehet, hogy azért nincs ott az iskola, mert nem merem elhinni, hogy ott lehet? Úgy éreztem, hogy ha jobban hinnék benne, ha jobban el tudnám képzelni hogy ott lesz a következő sorház mögött, ha erősebben koncentrálnék, akkor valóban ott lenne. Lehet hogy gyenge vagyok akarni a valóságot, és ezért kerültem ebbe a bizarr dimenzióba? De ahogy közelebb értem, sosem az iskola rajzolódott ki, hanem mindig valamilyen más épület vagy játszótér, park nőtt ki az épületek között, bontakozott ki a fák, üzletek takarásából, mint régi videojátékokban, amikor a háttér fokozatosan, szaggatottan jelent meg.
Mi hozhatna vissza a valóságba ebből a különös, álomszerű világból? Úgy éreztem, innom kell egy sört vagy egy Kofolát. Még volt nálam pár korona. Úgy gondoltam, ha be tudok menni egy sörözőbe, akkor ez a valóság és nem egy álom; ha ki tudom nyitni a söröző ajtaját, akkor léteznem kell és nem lehetek szellem. És ha majd iszom a hideg italt, az majd felébreszt ebből a hipnózisból.
A lakótelep szolgáltatóépületeinek egyikében találtam egy kis kocsmát. Megpróbáltam benyitni - sikerült, az ajtó kinyílt. Szóval még élek. A pultosnőtől Kofolát kértem, de mivel nem volt, egy korsó sört ittam. Leültem az egyik asztalhoz, és lassan elkortyoltam a sört. Valóságosnak éreztem mindent, de még mindig nem tudtam meggyőződni arról, hogy álmodom-e vagy a valóságban vagyok. Talán ha beérek a célba, akkor véget ér. Akkor felébredek, visszatérek. Kiléptem a kocsmából, és tovább kerestem a túra célját. Hiszen őrült bolyongásommal kezdem a túra teljesítését is kockáztatni. De mi lesz, ha nem sikerül kiszabadulnom, és már örökre ebben az ismeretlen, álomszerű tudatállapotban és helyzetben maradok? Próbáltam csipkedni az arcom, hogy felébredjek.
Megszólítottam egy párt, rossz angoltudásommal a Billa után érdeklődtem, meg mondtam hogy Prazská Stovka, és mutattam a lapomon, hogy melyik iskolát keresem. Nem ismerték, és a Prazská Stovkáról sem hallottak még. Közben az egyik kesztyűmet is elhagytam, de szerencsére nem volt hideg. Továbbra sem fáztam, és testileg tökéletesen éreztem magam, csak lelkileg kezdtem egyre jobban csüggedni.
Egy húsz év körüli futó srác jött fejlámpával. Talán épp egy lépcsőházból lépet ki, így úgy sejtettem, hogy nem a túrán vesz részt, de gondoltam hátha tud segíteni. Mutattam neki is a papíromon, hogy melyik iskolát keresem. Vagy állapotom kelthetett benne szánalmat, vagy a Prazská Stovka keltette fel az érdeklődését (mondtam neki, hogy már csaknem 150 kilométert gyalogoltam), de segítőkész volt, és úgy tűnt, hogy tudja, merre van az iskola. Szabadkoztam, hogy nem akarom akadályozni a kocogásban, így én is vele kocogtam, és úgy kerestük együtt az iskolát. Látszott, hogy érdekesnek találja ezt a Prazská Stovka dolgot, és mintha azt kérdezte volna, hogy a célban van-e lista a teljesítőkről (talán futóként érdekelte, nem indult-e rajta valamelyik ismerőse, vagy hogy ki lehetett a leggyorsabb). Mondtam, hogy persze, biztosan megnézhet ott egy ilyen listát. Elfutottunk egy iskolához, s bár az nem a keresett intézmény volt, szerencsére közben eszébe jutott, hogy kicsit arrébb kell keresni, és ebben elég biztosnak látszott.
Javasolta, hogy szálljunk buszra, mert busszal 2-3 megálló. Különös állapotomban eszembe sem jutott, hogy ez kispistázás, csalás, és bár először próbáltam érvelni a séta vagy a kocogás mellett, ő a buszt javasolta. Úgy gondoltam, a lényeg, hogy találjuk meg végre a célt, és ébredjek fel ebből a hipnózisból, és ha ehhez a busz kell, hát menjünk busszal. Még mindig nem tudtam, hogy ez álom-e vagy valóság (és most, utólag sem tudom), ezért abban bízom, hogy ezt a kispistázást csak képzeltem, de sem erre, sem az ellenkezőjére nem mernék megesküdni.
Úgy öt perc buszozás után (tehát ha mégis csaltam volna, szerencsére nem volt nagy távolság) szálltunk le, és valóban a rajtból ismerős megállónál voltunk, ahonnan pár perc séta után megláttuk a Billát (még sosem örültem ennyire szupermarketnek), és a Profesora Svejcara iskolát. Az iskola mintha sötét lett volna, és talán itt találkoztunk azzal a két lánnyal (az egyiknek kisbaba volt a karjában), akikre szintén emlékszem. Itt mintha egy parkolóban várakoztunk volna, aztán kis sétával (erre már nagyon homályosan emlékszem) egy kocsmához mentünk, ahol ott volt a cél.
A Cél. Megvan. Mégis beértem. És valóban úgy lett, ahogy reméltem: mintegy varázsütésre, ahogy átvettem Olaftól, a túra rendezőjétől az oklevelem és a kitűzőm, és leültem az egyik asztalhoz, visszatértem a valóságba. Pár perce mindez még elérhetetlennek tűnt.
Utólag megnézve a papírom, az utolsó filctollas ellenőrzőponton 16:23-kor voltam, a célba pedig 18:35-re értem. Egy másik teljesítő (aki utánam ért célba) fél óra alatt tette meg ezt a távolságot, tehát én másfél órával többet bolyonghattam a környéken, mint aki ismerte az utat (olyasmi ez, mintha egy új útvonalú Iszinik 100 békásmegyeri céljában valaki a lakótelepen keresgélné órákig az iskolát). Emlékeimben ez hosszabb időnek tűnt. Pontosan még most sem tudom, hogy hogy jutottam el a célba, tényleg jól emlékszem-e a fejlámpás cseh kocogóra, tényleg buszra szálltunk-e (remélem nem), és hogy milyen épületek között bolyonghattam, és mi okozta ezt a különös állapotot. Közrejátszhatott a fáradtság, álmosság, az eltévedéstől, elveszéstől való félelmem, és hogy egy idegen országban voltam nyelvismeret, helyismeret és térkép nélkül, ami még jobban rátehetett erre az álom-hatásra. Ha lett volna nálam GPS-es nyomkövető, akkor most érdekes lenne megnézni hogy merre járhattam, egy agyhullám-elemző vagy ilyesmi pedig talán azt is megmutatná, hogy hogyan utaztam ebben az álomvilágban... Az biztos, hogy ez a pár óra életem egyik legrejtélyesebb és legmegmagyarázhatatlanabb élménye volt.
Kapcsolódó bejegyzések:
Beszámoló a Prágai Százasról
Sikerült a Prágai Százas!
Ez állat!
VálaszTörlésSanyi, én pont így érzem magam, ha leesik a cukrom. :)
VálaszTörlésDe tényleg. Egyébként lehet hogy Neked is ez volt a bajod, ehhez nem kell cukorbetegnek lenni, csak alaposan kimerülni, kifogyni az energiából. Szerintem legalábbis. :) Jó hogy végül meglett a cél, és persze gratulálok!